Riport

{p}
Éjjel negyed négy, taxi fékez a nyíregyházi repülőtér kapujánál. Fiatal lány száll ki belőle, apró intéssel búcsúzik a taxistól. A kihalt, város széli utca egyik oldalán a repülőtér, másik oldalán a sötétségbe burkolózó házak. A lány megindul a repülőtéri portához legközelebbi ház felé.
{p}A kiskapu azonban zárva. Tanácstalanul ácsorog, nem tudja mire vélni, hogy a nagyanyja kulcsra zárta a kaput. Hiszen tudta, hogy az unoka éjfél után jön majd haza, és a kulcsa pár napja elveszett.
{p}Hideg, nyirkos a kora tavaszi éjszaka, a lány fázósan húzza össze magán a kabátot. Pár perce még bent, a városban diszkózott, gondtalanul táncolt, cseverészett. Most meg egyedül a hideg, sötét éjszakában..., s a repülőtér portája is üres. De ez csak egy villanás, figyelme már megint a házukra irányul. Csend van, a kutyák is hallgatnak. Mégis, a levegőben valami furcsa feszültség vibrál.
- Nagymama! - szól be kintről bátortalanul.
Válasz azonban nem jön.
{p}Veszi hát a mobiltelefont, hívja a nagyanyját. Ám az nem veszi fel a sajátját. A kapu mellett alacsony drótkerítés, a lány átlendíti magát rajta. Sötét van az udvaron is, az öreg háznak csak a sziluettje dereng. De ismer ő itt minden szegletet, egészen kicsi korától él együtt a nagyanyjával. Pár éves volt csupán, mikor meghalt az édesanyja, s magához vette a nagymama. Azóta ő a mama s a nagymama is egyben, és ugyanúgy aggódik, mint bármelyik tizenhét-tizennyolc éves gyermek édesanyja.
{p}De most az unokája is aggódik már, mert a ház ajtaja is csukva, és valami fojtó füstszag csapja meg az orrát. Előbb csak kopog, és halkan szólítja a nagyanyját, majd rosszat sejtve kinyitja az ajtót.
Azon nyomban lángnyelvek csapnak fel a szobában, a lány ijedten hőköl vissza. Szaladna szembe, a repülőtér portájára, de az még mindig üres, rémülten hívja hát a tűzoltókat. Háromszor-négyszer is rossz számot üt be, de végül eltalálja a 105-öt, s rohan a szomszédba, Lentvorszki bácsiékhoz.
{p}- Szegénykém teljesen kétségbe volt esve - eleveníti fel egy héttel később azt a szörnyű hajnalt Lentvorszki András a konyhaasztalánál üldögélve.
Borzasztó az idő, hideg eső csapkod most is, mint azon az éjszakán, a lucsokban földig hajolnak az aranyeső ágai, a kutyák a fészer alól morognak az idegenekre. Az embernek sincs kedve kimozdulni a házból... Bár ő azóta jó időben se nagyon mászkál. Még a saját udvarán sem, mert onnan egyenesen átlátni a félig kiégett házra.
- Jaj, András bácsi, jöjjön gyorsan, ég a házunk, zörgetett nálunk szegény kislány. Úgy, ahogy aludtam, gatyában, atlétában, mert én ki nem állhatom a pizsamát, ugrottam ki az ágyból, s rohantam utána. Szaladás közben kérdeztem meg tőle, hogy szólt-e már a tűzoltóknak, de felesleges volt, mert alig léptem az utcára, már hallottuk is a szirénákat.
{p}Majdnem egyszerre értek a házhoz.
A lángok szerencsére még nem csaptak fel a tetőre, csak a bútorok égtek. Pillanatok alatt elfojtották a tüzet, ám az idős asszony még mindig nem volt sehol. A lány teljesen összezavarodva téblábolt az üszkös székek, ágyak, heverők között, amikor az egyik tűzoltó a vállára tette a kezét. S közölte vele a még szörnyűbb hírt.
{p}- Megtalálták a nagymamát, Marika nénit is, összeégve - folytatja Lentvorszki András. - A háztól vagy harminc méterre bukkantak rá a tűzoltók. Már nem lehetett segíteni rajta.
A szakember előtt nyilvánvaló volt az első perctől kezdve, hogy nem szokványos baleset történt: a kályhából kipattan a tűz, meggyújtja az ágyneműt, s az ágyban alvó ruhája is lángra kap. Nem, itt gázolajjal vagy valami hasonló gyúlékony anyaggal locsolták körbe a szobát, úgy lobbantották lángra. A menekülő aszszonyt pedig leütötték, s a földön fekvő testet is lelocsolták.
Aztán elő a gyufa...!
{p}Az utcában most, napokkal később is olajszag, nehéz, ázott füstszag. Dél van, a repülőtér portáján ki-be járnak, nem nagyon értjük, hogyhogy nem lehetett észrevenni azt, hogy szemben megölnek egy idős asszonyt.
Fekete ruhás biztonsági őr áll a kapuban, elnézően mosolyog a naiv kérdésen.
- Azt hiszik az urak, hogy mi bent ülünk folyton a portásfülkében? - néz ránk rosszallóan. - Dehogy ülünk! Azon az éjszakán is valahol lent, a hangárok körül járőrözött az épp szolgálatban lévő társunk. Mire visszatért a kapuhoz, már a tűzoltók is megérkeztek.
{p}Szigorú, szófukar ember az őr, csak akkor enyhül meg kissé, amikor kiderül, puszta érdeklődők vagyunk csupán. Ismerte, hogyne ismerte volna az áldozatot, de semmi közelebbit nem tud róla. Azt ugyan mindenki beszélte, hogy kihasználva a közeli KGST-piacot, cigarettával meg üzemanyaggal seftelt. De csak kicsiben, mint itt a környéken oly sokan mások. Megveszik a cigarettát kilencven-száz forintért, s továbbadják százhúszért. A benzint meg száznegyvenért-százötvenért, s rátesznek húsz-huszonöt forintot. Nem nagy nyereség, de azért jó nyugdíj-kiegészítés.
Nézünk be a portára, a szépen felgereblyézett kiskertbe - már nyit a nárcisz, a tulipán is nagyon igyekszik -, amikor megáll mellettünk két biciklis. Itt laknak nem messze ők is, szörnyülködve támasztják kerékpárjukat a kerítésnek. Egyikük szomorúan csóválja a fejét.
{p}- Hát, rettenetesen szerencsétlen ez a család! Marika néni már emberemlékezet óta özvegy, s eltemette mind a két gyermekét. A lánya agyvérzésben halt meg, a fia meg füstmérgezésben. Itt, a közelben, Füzesbokorban is volt egy házuk, a fia ott élt, amikor Marika néni a lánya halála után átköltözött ide, az unokájához. Most mondják meg, a fiával is a tűz, meg az anyjával is a tűz végzett!
- Dehogy a tűz! - legyint a társa. - A gyilkos. Vagy a gyilkosok. Mert akkor már halott volt, amikor felgyújtották. Szegény asszony biztosan menekülni akart, ezért végezhetett vele a kertben a tettes. Hogy ki lehetett!? Ahogy mi sejtjük, biztosan ismerős volt. Mert vaktában nem törnek be csak úgy egy magányos asszonyhoz. Tudnia kellett a gyilkosnak, hogy mire számíthat.
{p}A Repülőtér út tizenöt-húsz házból áll csupán. Mindenki ismer mindenkit, de a gyilkosság óta még a szomszédokkal is óvatosan beszél az ember. Az utca legidősebb lakója, a nyolcvanéves Hegyes Lászlóné sem nyit ajtót, kapujának egy kis résén át kukucskálva taglaljuk az eseményeket. Bentről három-négy kutya is acsarkodik, Hegyes néni azonban a világért se zavarná el őket.
- Félünk! Hogyne félnénk, kérem - kiabálja át a lyukon. - Utoljára 1955-ben volt errefelé gyilkosság. Húsvét nagyszombatján egy katona baltával megölt két ártatlan öreget. Éppen fejtek, amikor rájuk tört. Az öregeknél nem volt gyermek, az a katona azt hihette, aj, de sok pénzt talál. De hamar megfogták, s felakasztották a gazembert. Mert akkor még volt halálbüntetés, kérem! Nézzék meg, mennyivel fogja megúszni most ez a gyilkos! Tíz év múlva szabad lesz... s ölhet majd másokat.
{p}A tettes már itt is megkerült. A huszonegy éves nyíregyházi fiatal - a szóbeszéd szerint a lányunoka volt barátja - bevallotta tettét. Jól ismerte áldozatát, akihez pénzért tört be azon a viharos éjszakán. Az asszony azonban felébredt a zajra, s a legény, félve a lebukástól, végzett vele. Aztán, hogy a nyomokat eltüntesse, a házban talált gázolajjal lelocsolta a szobát meg a holttestet.