Riport

Ki érti ezt?
Szombaton is, midőn odahaza jártunk, Nakon, fölkaptatva az udvar emelkedőjén, jobbra fordultunk. Jobbra tehát, mint mindig. De miért nem - legalább egyszer! - balra? Legfönnebb találgathatok: alázatos szolgái vagyunk belénk csontosodott szokásunknak, avagy buzgó teljesítői a halhatatlan, ám annál keményebb parancsnak?
Pedig a szülői ház balra van; tágas konyha, a szobában cserépkályha trónol - hátunkat nekivethetnénk -, boldogult apósom virágai díszlenek, terebélyes az asztal, körötte kényelmesek a székek, s tán hozzánk szól odabentről hívogatón az órabéli kakukk. Mindhiába. Konokul csörtetünk láthatatlan korlátok között egyazon irányba, egyazon cél felé.
{p}Tovább készülődtem utamra, mint bármikor. Toporogtam, tehetetlenkedtem, s minden kibúvót megleltem, hogy odázzam az indulást. Érthető. Közelebb múlt három évben riportot nem írtam, mást - három könyvet - igen. Jut eszembe, jó sorsomnak hála, hogy házunk mögött kiskonyha áll. Magába zárt, elrejtett, tűrte írógépem zakatolását, csendjével dédelgetett, s rám terítette a megbékülés köpönyegét. Istenemre, varázslatos az a helyiség - házi szanatórium.
Végre Varsádra érve majdnem visszafordultam. De nem adtam fel, mert menten kapiskált bennem valami. Kiflit, felvágottat venni boltba tértem. Minő szerencse, régi ismerősömet, Kuczmann Bélánét láttam a pult mögött. Menten észrevett, rám pillantott, s fennhangon szólt:
{p}- Mi járatban Varsádon, annyi év után?
- Riport - feleltem.
- Miről?
- A kiskonyhákról, kiskonyhák világáról.
- Jó hely - mondta két mozdulat között -, nagyon jó hely.
Ennyiben maradtunk.
Meglepődtem. Ugyanis szavaink kicsi hulláma nem enyészett el visszhangtalanul. Élénkség támadt a sort állók között, s érdeklődés moccant az eleddig egykedvű arcokon.
- Szabad hozzászólni? - sűrű, zömök férfi kérdezett.
{p}- De még mennyire - néztem biztatón.
- Rosszul tetszett mondani, hogy kiskonyha...
- Hogy kellett volna?
- Lacikonyha. Varsádon az. Mink úgy beszélünk, hogy kimegyek lacihoz, belépek laciba, megnézem lacit - kihúzta magát.
Értetlenkedtem, hogy kerül a csizma az asztalra? Tudom én, jól tudom, hogy mi az a lacikonyha. Enni, inni magam is időztem bennük elégségesen, sátoros ünnepeken, ricsajos vásárokon.
{p}A fejkendős asszony hirtelen átváltozott. Feledte hallgatását, s mint alkalmi ügyvéd, védelmébe vette a zömök férfiút:
- Igenis, jól mondta a Mészáros Józsi. Varsádon lacikonyha. Én is így hívom, pedig éngemet messziről terelt ide a szél.
- Honnét?
- Felvidékről, közelebbről Nagysáróról.
- Ott is volt kiskonyhájuk?
- Az nem - kacagott önfeledten -, de hát konyha, az igen.
- Emlékszik rá?
{p}Borsányi Istvánné nyugdíjas megkomorult s messzibe nézett:
- Nem feledem, amíg csak élek. Mit mondjak? - hangja remegett. - Ha olyan álmot küld rám a Teremtő, ami ottan játszódik, én mindég, de mindég a hátsó konyhában tanálom magamat. Szép emlékezetű apám, anyám és a testvérség körében. Anyám főz, apám kosarat fon.
- És maga? Maga mit csinál olyankor?
- Kicsi leánykaként a sámlin ülök, oszt Böske babámat kommandérolom, hogy tanuljék meg takarosan járni.
Csend. Nehéz hallgatás.
{p}Kuczmann Béláné törte meg a csendet:
- Szerintem mindenkiben megvan az igény, hogy időnként egyedül legyen. Nem a magányosságról beszélek. Nekem erre a lacikonyha nagyon megteszi. Mondjam úgy, az az én gyógyüdülőm.
Hah, nézzenek oda! Akárha összebeszéltünk volna: ő gyógyüdülőnek, én házi szanatóriumnak tartom a kiskonyhát. A kettő felettébb hasonlatos, majdnem ugyanaz.
{p}Amint beszélgetéseimet, kicsi vásárlásomat letudtam, kifelé ballagtam. Ám utamat állta a postás asszony:
- Látogasson meg - szigorúan szólt -, ne hagyja ki...
- A kiskonyhát?
- Olyan nékem nincs. Nékem nyári konyhám van - kezét nyújtotta. - Nemes Ferencné, Szakadát, Fő utca harmicnégy.
Megegyeztünk, s összenevettünk.
{p}Müller Jánosnéval, a felettébb barátságos, elöregült asszonnyal is a boltban találkoztam. Megbeszéltük: a nap folyamán, kiskonyha - pardon, Varsádon vagyunk, tehát lacikonyha - tárgyában tiszteletemet teszem náluk. Sikereim aprócska tüzei lobogtak, érthető, hogy már-már szökellő lépésekkel kocogtam az Ady Endre utcába. Ráadásul közeli jó idot sejdítőn kikandikált a Nap, ég magasában bárányfelhőket terelgetett a láthatatlan pásztor, s kikelet jöttét siettetni lázas torokkal kórusban énekeltek jámbor cinegék.
{p}Utólag tudom: különös dolog történt velem Mülleréknél. Amint portájukra toppantam, mintha nem is a kiskapu, de szívem-lelkem tárult volna ki. Persze, mert múltat és sorsot sajdító parasztudvarra tértem, mondjam úgy - a hátországba. Három lépés után meg kellett állnom. Hátamat falnak vetettem, szememet becsuktam, orromat fölfelé böktem; széna, zsendülő vetés és tavaszi föld illata! Magyarázólag mondom: velem is csak annyi és az történt, ami bárkivel megeshet, aki gyökerei által paraszti sorsba, paraszti sorba kötődik. S annak idején, mint Magyarországon oly sokan, egy kékfestő kötény oltalmából toppant a nagyvilágra. És megrezdül a lelke, ha elbocsátó közegébe tér, pláne most, midőn fogyni érezzük a gyökereinket tápláló talajt.
{p}- Rosszul van? Hozzak vizet? - Müllerné szólt.
- Á - kacagtam -, épp, hogy a legjobban vagyok!
Kicsit csodálkozott, majd - én így hiszem - benne is megmoccant valami. Irányt szabón előre lépett - lelkesen követtem.
Lacikonyhába érve menten végigsimított rajtam a meleg. De nem csak az ódon sparhelt melege. Ámultam: jóságos ég, micsoda régi bútorok. Ki mindenkit láttak, ki mindenki látta őket?
{p}Az öreg, ám sudaras, magas férfi, aki eddig hallgatagon állt, felkapta a fejét:
- Nem maiak - a bútorokat nézte -, a csinálójuk is régen elporladt már. Az a kászli, ott - ujjával megcélozta -, az asszony déd-, de inkább ükanyjáé volt. Megvan vagy kétszáz esztendős. Huhuhu - tört ki belőle váratlan indulat -, ha az magának mesélni tudna...
- Mit mondana, mit mesélne? - heveskedtem.
- Azt, hogy mink is voltunk fiatalok, és mink is éltünk reménységesebb időket. uram - sebesen beszélt, szavai ütemét indulatához igazítva -, mindég itt tartottuk a disznóvágást a laciban. Utána tort ültünk és mulattunk. Mulathattunk, mert mi még tudtunk mulatni - jelentőségteljesen elhallgatott.
{p}Müller Jánosné:
- Áldás ez a laci. Itt minden munkát, ami kosszal jár, meg lehet csinálni. Mondjuk rá, kosarat fonni, söprűt kötni. Innét nyílik a füstölő meg a spájz. Egy helyen minden. Itt szoktam befőzni, dunsztolni, szilvát, almát aszalni. Tegnap tyúkokat vágtunk, mert itthon volt pótlásért a Gyönkre elszármazott lányunk. Itt nyugodtan lehet, nem számít, ha padlatra csöpög a forrázóvíz vagy lepotyog a toll.
Müller János:
- Kérem szépen, én itten szabad ember vagyok. Úgy értve, hogy moslékos ruhában is leheverhetek a sezlonra. Itt nem köll átöltözni.
- Meg hát - Müllerné bizalmasra fogta - az az őszinteség, hogy amíg itt vagyunk, nem koptatjuk a benti, drága bútorokat.
{p}Értem, s nem csak Müllerék okán mondom: a kiskonyhákban, ha több nem, két lehetőség biztosan rejlik. Egyfelől tehát spórolni, másfelől pedig - felszabadulni. Itt elengedettnek lehet, sőt kell lenni, a lakóházbéli szokások, szabályok itt érvényüket vesztik. Lásd: munkától koszos ruhában végignyúlni a sezlonon. S mindezeken túl, mert hogy jobbára elvénült, máshonnét kikopott a bútorzatuk, mást is tudnak a derék helyiségek. Régi szekrények, avítt asztalok, ódon székek által visszakötnek és visszacsatolnak olyan emberekhez, akik réges-régen nincsenek már. Mondhatni: a kiskonyhák sajátságos emlékhelyek, névtelenné lett kisemberek emlékezetének hű megőrzői.
{p}Nemes Ferencné feldobódottan fogadott Szakadáton, s buzdítva mondta:
- Tessék beljebb kerülni - a nyári konyhába terelt.
Ez igen: rend, melegség, otthonosság, bensőségesség, tisztaság. Kell ennél több?
- Nékem ez a minden - így Nemes Ferencné -, és itt időzök, amennyit csak lehet. Mondhatom, kettős életet élek. Az éjszakát odabent, a nappalt viszont idekint töltöm. Reggel az első utam ide vezet. Kihamuzok, begyújtok fával, sőt kukoricacsutkával tüzelek, mert az a legolcsóbb. Azután felteszem a kávét, a fazékba vizet, és itt adok tejet a macskának. Itt főzök, mosok, vasalok. De hát ez esetemben érthető...
{p}- Mire gondol?
- Arra, hogy én ebben nőttem fel. Gyerekkoromban is a nyári konyha volt az első. Ami dolgot lehetett, azt itt végeztük, sőt itt éltünk társasági életet. Akkor még szerették egymást az emberek, és gyakran jöttek kalákába. Aszaláshoz almát szeletelni, szilvát magozni, tollat fosztani, ha kellett, kukoricát morzsolni, kézzel. És beszélgettünk, mondtuk, mondtuk a magunkét. Ma ez már nincs. Sajnos. De valami azért van - titkolózón nézett.
- Mégpedig?
- Nézze, én mint mobilpostás, ha kézbesíteni valót viszek, mai napig is a nyári konyhákból kiáltom elő a címzetteket. Jobbára ott tanyáznak.
- Ma is?
- Ma is. Változatlanul.
{p}Látnom kell, a kiskonyhák a falusi lét fontos terepei. S igazán csak az tudja becsülni, szeretni őket, aki - képletesen szólva - beléjük nőtt, bennük nevelkedett. Így vagyok vele én is. Ismerős világ ez, s így esik meg, hogy járjak bár teljességgel ismeretlen helyen, tudom, hogy mit rejt a kiskonyhai asztal fiókja, mit csúsztattak a nagybögrébe, mi a tárgyak, a dolgok rendje, és kire vár a csempelábos az avítt szék alatt.
Elszántan folytattam riportutamat. Mit tudtam meg még a kiskonyhákról?
{p}A gyönki nénike, szigorúan ragaszkodva névtelenségéhez, így beszélt:
- Sokszor összeszólalkoztunk a menyemmel. Vele nem nehéz. Amikor azután elunja, rám dobja a szót, hogy mama, elég volt, ballagjon a kiskonyhába, ott a maga helye. Ó, a balgája! Azt hiszi, büntet, pedig jutalmaz. A kiskonyhában még élni is szeretek. Ráadásul ablakon át belátom a portát, hogy mit tesz, merre megy a menyem.
Winkler György, gimnazista:
- Mindenem az internet. De mert nem volt számítógépem, osztálytársakhoz jártam, kimaradoztam, és a szüleim fújtak rám. Karácsonyra megleptek a számítógéppel. Hol állítsuk be? Nem gond. A kiskonyhában. Azóta fél éjszakákat netelek, és nem zavarok senkit.
Hogyan? A csendesen, hátországban meghúzódó kiskonyhák haladni tudnak a korral? Igen. A jelen immár nem csak a múltnak ád találkát általuk - a jövendőnek is.
{p}Érthető, hogy Nakon mindig jobbra fordulunk. Ott guggol az időrúgta kiskonyha. S csak ha az ajtaját nyitjuk - akkor érkezünk haza. Elüldögélünk hosszan szúette padon, billegő lábú székeken, s mind közelébb húzódunk elöregült anyósomhoz. Beszélgetünk békességgel. Szavaink által azután, az együtt megélt évek, mint különös, tarka pillangók, közénk röppennek, fejünk fölött villódznak, s a vállunkra szállnak. Hiába, hogy pihekönnyűek, súlyuk alatt immár meg kell hajolni. A kiskonyhák, lám, ilyet is tudnak...
{p}S előttem hiába szólják le őket korunk harsogó, új hosei, hogy tudniillik idejétmúltak, ósdiak, sokukban vezetékes víz sincs, s - kimondani is szörnyű! - nem igazán eurokonformak. Öncélú, mindent lekezelő "korszerűségük" talajáról nézvést akár igazságuk lehet. Meghagyom nekik.
De az én lelkem igenis komfortosabb lesz a kiskonyhák által - szíven ütnek, szíven találnak.
Őrzöm, vigyázom, dédelgetem őket. Amíg lehet.