Riport

Lent az Alföldön már barkázik a fűz, virágzik a kárpáti sáfrány. Huszton túl, Kárpátalján viszont javában tart még a tél.
{p}Técsőn bokáig, felfelé, északnak tartva pedig néhol egészen lábszárközépig ér a hó. Egy kis, ötszáz lelkes ruszin-magyar falu, Kerekhegy a célunk, ahol három éve a római katolikusok técsői plébániájának szervezésében újból megindult a magyar nyelv oktatása. Igaz, csak fakultatív alapon, mert az ukrán nyelvű állami iskolából rég kitiltották a magyar szót. A település hiába félig magyar, anyanyelvén fél évszázada nem tanulhat itt magyar szülők gyermeke.
Egy nyugdíjas hatvani pedagógusnő, Zsákai Piroska jár fel hetente kétszer a técsői plébániáról a hegyi faluba anyanyelvünkre tanítani a gyerkőcöket. Azt nem mondhatni, hogy a falu gyermekserege ma már hibátlanul beszéli a magyart, ami nem is csoda, hiszen havi nyolc-tíz órában egyetlen nyelvet se lehet megtanulni. De az elmondható, hogy a szívós munkának köszönhetően mind többen érdeklődnek nagyapáik nyelve után.
{p}Kerekhegy (ruszinul: Okrugla) Técsőtől vagy tizenöt kilométerre északra fekszik. A két település közt egy irdatlan hosszú hegyi falu, Lázi. Fiatal település, talán ha nyolcvan-száz éves. A koronaváros, Técső földjeit megművelő ruszinok ivadékai lakják, itt már nem hallani magyar beszédet. Szép, rendezett porták végtelen sora az út mentén, szelíd, gyümölcsfákkal megrakott lankák, s egy olyan rossz országút, amilyen aligha van Magyarországon.
Műút lehetett ez valamikor, szegény.
De mára tökéletesen kigödrözte az idő, felületének tán ha a negyedét borítja aszfalt. Ráadásként a mellette futó, a Kerekhegy környéki hegyekből jövő patak is minden áradáskor jókorákat harap ki belőle. A patak most is árad, kísérőink pislognak is aggodalmas arccal a hegyoldalakról csordogáló erek felé.
{p}- Nem biztos, hogy estére haza tudunk jönni - mondják, s a sofőrre, Takács Bélára néznek. Ő civilben is sofőr, a técsői kórházban mentős. De ha a munkája engedi, szívesen beül a técsői katolikusok öreg Nivájába, amely lassan már csak neki engedelmeskedik

Szól a Kossuth rádió

Lassan egy órája úton vagyunk, de Kerekhegy még mindig sehol. Jó erős gyalogtempóban megyünk, de emiatt cseppet sem bánkódunk. Gyönyörködünk a tájban, s hallgatjuk Takács Béla történeteit. Majd' minden kanyarra jut egy-kettő. Ebből a házból leforrázott gyermeket vittek a kórházba; erre a portára akasztott emberhez hívták őket; amott, fent, a hegyoldalban egy szülést kellett levezetniük; ebben a kanyarban a kezeik között halt meg egy ételmérgezett fiúcska.
{p}Tragikus és vidám történetek sorjáznak; ha számvetést készítenénk, bizony a szomorú lenne több. De ahogy közeledünk Kerekhegyhez, egyre inkább a szerencsésebb esetek említődnek fel. Mint legutóbb is, amikor egy megégett lánykához riasztották őket. Tavasz volt akkor is, megáradt a patak, az út víz alatt állt.
- Be még bementünk a faluba, de visszafelé már nem láttunk semmit - meséli Takács Béla. - Közben ránk esteledett, s a villany is elment. Végül két kerekhegyi ember fáklyát gyújtott, s megindult előttünk a vízben, az utat mutatva. De a lánykát kihoztuk! S ahogy hallom, jól van ma is.
Kerekhegy kicsi falu, talán ha száz házat számolni benne, de az iskolások kétszáznál is többen vannak. Nem mind kerekhegyi azonban. Három nagyobb bokortanya, erdei település is tartozik hozzájuk. Farkaspatak, Bálintszállás, Feketevíz együttvéve majd' akkora, mint Kerekhegy, csak éppen iskolájuk nincs, meg kövesút nem vezet hozzájuk.
{p}
Magyar idő szerint fél tizenkettő lehet, egy csapat alsós gyermek most ballag hazafelé az iskolából. Száz méter után apró csapatokra válnak, féltucatnyian megindulnak a hegyeken túlra. Mi szörnyülködünk, hogy megeszik őket a farkasok, a kerekhegyiek azonban csak mosolyognak.
- Itt már róka sincsen lassan - legyint a falu tán legnagyobb tiszteletnek örvendő lakója, Feninec Mihály -, csak puska meg vadász. A nyugdíjas pedagógus kerek negyvennyolc éven át tanított itt, s ruszin létére oly szépen megtanult magyarul, hogy csak néha venni észre a meg-megdöccenő magyarságát.
{p}A község közepén állunk. Egyik oldalon a templom, a másikon az iskola, pár lépéssel odébb egy pékség, vele szemben pedig az itteni magyarság fellegvára. Egy átlagos külsejű, kétszobás ház, amit pár éve vettek meg egy svájci adakozó segítségével. Az eltelt két-három év alatt igazi közösségi házzá formálták. Félig-meddig már fel is újították. Itt folyik többek között a magyar oktatás, nyaranta pedig élettel teli ifjúsági tábort szerveznek. A magyar, a keresztény kultúra iránt érdeklődő kárpátaljai fiatalságot fogadják különböző turnusokban.
A házból a kis templomra látni. Senki se gondolná róla, hogy sóraktár volt egykor. Vagy kétszáz éve volt már egy kápolna Kerekhegyen, de elnyelte a föld. A falu alatt sóbányák húzódtak, s az egyik beszakadt, magával rántva a kápolnát. A falu sokáig templom nélkül állt, aztán az egyik raktárt templommá alakították.
Nemrég fejeződött be a felújítása. A festőmunkákat a templomi festés szabályai szerint a tanító úr és Szlavka nevű lánya végezték. Mindketten első osztályú piktorok, a templomi falak, a közösségi házban látott képeik alapján máris hozzá lehetne látni egy magyarországi kiállítás megszervezéséhez.
{p}Itt élnek mindketten, a templomot magától értetődően ingyen festették ki. És nemcsak azért, mert szegény az eklézsia. A múltkor az egyik szombatista gyülekezet kérte meg őket, hogy fessék ki az ő kápolnájukat is. Mikor végeztek, a gondnok kezét tördelve érdeklődött a költségek után. Feninec tanító megveregette a gondnok vállát, s csak annyit mondott, semmivel. Mert ők nem az embernek festenek. Hanem Istennek. S neki tartoznak ennyivel.
Az úr kerekhegyi házát közösen használják a római, illetve a görög katolikus hívek. Jól megférnek egymás mellett a görögök ikonjai és a rómaiak szentképei, s az is közös bennük, hogy egyformán dideregnek. A szóbeszéd szerint ugyanis ez a templom is egy hatalmas sósziklára épült. Az pedig valóságos hűtőszekrény.
De ha igazi sót akar nyalni az ember, jobb, ha megindul egy szűk hegyi utcának. Vagy száz méter után szabályos kráter állja az utunkat: ott süllyedt el a régi kápolna. A kráterben kisebbfajta tavacska, ha szánkba vennénk egy marék latyakos havat, éreznénk a sót.
{p}Az egykori kápolna szomszédságában öreg faház, ilyet már csak a legeldugottabb hegyi falvakban látni. Középkorú asszony sepri udvarán a havat, int, menjünk közelebb. Magyarul egy szót sem tud, s a ruszint is furcsán ejti, de azért nyitja szívesen előttünk az ajtót. Az ablak alatti dikón vele egyidős férfi cirill betűs bibliát olvasgat, mikor feláll, látjuk, hogy fél lába hiányzik.
- Suhai Vaszil... vagyis hát Laci - nyújtja a kezét, aztán a lábára mutat. - Húszéves történet. Lembergben levágta a vonat. Leütöttek, kiraboltak, s a sínekre löktek. Szerencsére csak az egyiket vágta le... De az is épp elég volt.
Suhai Laci ötvenkét éves, a lembergi kaland után hazajött, a helyi kolhozban volt sokáig villanygép-szerelő. Aztán széthullott a kolhoz, meghaltak a szülei, elköltöztek be, Oroszországba a testvérei, itt maradt egyedül. Még szerencse, hogy megörökölte ezt a házat, s most három éve összetalálkozott a társával.
- Moldovánka - mutat a mosolygós asszonyra -, moldvai fehérnép. Itt lakik a testvére. Hozzá jött látogatóba, úgy ismerkedtünk össze. Meghalt a férje, s hozzám jött. Megvagyunk jól, csak az a baj, hogy nem tud magyarul.
{p}Pedig a táskarádióban most is a Kossuth adó szól, és a férj is magyarul beszélget a legszívesebben. De lassan már nem lesz kivel, legyint rá. Ő a fél lábával nem nagyon mozog a hegyes-völgyes utcákban, a fiatalokhoz meg hiába is szólna.
A negyven év alattiak közül ma már elvétve találni magyarul beszélő embert. Jó ideje itt is általános a vegyes házasság, az abból született gyermek pedig majdnem biztos, hogy ruszin lesz. Még akkor is, ha magyar az anyja. Ha pedig ruszin a mama? Akkor egészen biztosan. Mert az apja vagy elmegy "Magyarba" dolgozni, vagy nekiáll inni, vagy egyszerűen nem törődik a nyelvvel. Sajnos.

Kígyó tekeredik az almafákra

- Pedig, úgy higgyék meg, ötvenháromban, amikor idekerültem az iskolába, itt még szinte csak magyar szót lehetett hallani - emlékezik a tanító úr, aki kalauzol bennünket. - De az iskola ukrán nyelvű volt, s lassan visszaszorult a magyar.
{p}Amúgy nagyon jól megvan egymással ez a két nép. Itt sose voltak villongások.
Az öreg ház udvarán aprócska kemence. Van itt minden az udvaron, de ezen látszik, hogy rég tüzeltek benne. Suhai Laci kidöcög utánunk, néz szomorúan.
- Tudják, mennyi a nyugdíjam? Ötvenöt grivnya. Azt szorozzák meg negyvennel... Durván kétezer forint havonta. Egy kenyér pedig 1,70. Még lisztre se futná, ha az asszony nem hoz hat zsák cukrot. Az őszön cukorrépát volt ásni bent, Ukrajnában, kristálycukorral fizettek. Azt szoktuk a boltban lisztre cserélni. De most nincs kenyérliszt. Úgyhogy hideg a kemence.   
De ők még csak hallgathatnak is. A szemközti portán évek óta tűz nélkül szomorkodik a kemence. Ott lakik a falu legidősebb lakója, a kilencvenéves Leitner Valéria.
- Lánykori nevemen Szuhai Vali - ül fel az ágyban az idős asszony. - Az uram volt Leitner... Jaj, de szeretett élni!
{p}- Igaz - bólogat a tanító -, ő volt a falu lelke. Ahol ő megjelent, eltakarodott a szomorúság.
- Ó, tanító úr, ha felkelne, már ő sem lenne olyan vidám! - legyint az asszony. - Eltemeti itt a magyarság saját magát. Lassan itt már nem lesz, aki magyarul szóljon vissza. Nekem is van két aranyos kis szomszéd gyermekem, mikor megszólítom őket, csak vonogatják a vállukat: "Nye ruzumi. Nem értem". Pedig az apjuk magyar.
Vali néni fiának a családja itt lakik a faluban. A dédunokák ugyan már Técsőn élnek, de öten vannak, s a nagyanyjuk meg is sértődik, amikor azt firtatjuk, hogy ők vajon beszélik-e a magyart.
- Hogyne beszélnék! - mondja önérzetesen, pedig hát ő tudja a legjobban, nem is olyan természetes ez ma már Kárpátalján.
{p}Az iskola, az iskola, az iskola - térnek vissza újra meg újra nyelvük gondjára a kerekhegyi magyarok.
Van itt egy nő, a hegyeken túlról, Uglyáról került ide, iskolaigazgató. Az itteniek szerint most alighanem ő a legnagyobb ellensége a magyar nyelvnek. Uglya címerében a kígyó tekergőzik, Kerekhegyen pedig rengeteg az alma. Erre mondják a faluban, hogy ha az a kígyó rátekeredik, lassan megfojtja az almafát!
A falu nagyobb része egy hegygerincre épült, de lent, a patakvölgyben is van egy utca. Fülöp Józsefé benne nyilván a legszebb porta. A gyönyörű, gangos házat még az apja építette valamikor a húszas években. Már a mi gazdánk is túl van a hetvenen. A havat lapátolja, amikor ráköszönünk, s bekérezkedünk egy pohár vízre.
{p}A felesége egy kosár almát is hoz. Megmossa, kötényében szép fényesre törli mindet. A pesti piacon ötven forint lenne darabja azoknak a szép nevű, sóvári, daruvári almáknak - de itt kinek tudnák eladni? Józsi bátyánk építőipari munkás volt, a felesége pedig a kolhoz könyvtárosa. Nehezen hihető, de abban az időben ilyen állás is volt Kerekhegyen.
- A nyugdíj? - néznek össze, s nevetnek kesernyésen.
A férfié 101, az asszonyé 110 grivnya. De azért nem panaszkodnak. A kertben, meg a kis földön megterem minden, a tüzelő is kifutja. Ruhára, meg ilyesmikre pedig ők már nem nagyon költenek. Sokkal jobban izgatja őket a fiatalok sorsa. Egyik lányuk itt lakik a szomszédban, földművesek, de alig élnek meg belőle. Nem is olyan régen még három tehenük is volt, de a tejjel ugyanaz a helyzet, mint Magyarországon: nem tudják eladni. Épp mostanában váltak meg a jószágoktól.
{p}- Van nekünk egy másik nagy bánatunk is - lök a tűzre egy hasábot Fülöp József. - Nem tud az unokánk magyarul. Hiába van itt a szomszédban, csak ruszinul tudunk beszélni vele. Hát, ez éngem nagyon bánt. Beiratkozott ugyan a magyar nyelvre, de mikor megkérdem tőle, hogy na kislányom, mit tanultatok, csak kacag: Jaj, nagyapa, már megint nem voltam, elfeledkeztem róla!

Étel, ital, álom...

Olvad a hó, a lenti kis utcácskákban ezernyi ér, csermely, patak. Az emberek gumicsizmában kerülgetik őket. De van, aki rá se ránt a sok vízre, hóra. Lépten-nyomon lovas szánok csilingelnek végig a falun, fiatal, harminc-harmincöt éves férfiak ülnek a bakon. Ruszinul biztatják a lovakat. Meg sem merjük magyarul szólítani őket. De az idősebbje mind beszéli a magyart. A legtöbbje nem is érti a csodálkozásunkat.
{p}- Hát magyarok vagyunk... hogy beszélnénk másképp? - néz ránk megütközve Szuhai Eta is.
Az idős asszony egy hatalmas szívlapáttal küszködik a háza előtt az utcán, a hegyekből lezúduló vizeknek igyekszik utat vágni a hóban.
- Magad, uram, ha szógád nincs - mondja. - Nem lenne az baj, hogy megöregedtünk. Ha itt lennének a gyerekek, az unokák. De hát mihez kezdenének itt ebben a kis faluban? Hol dolgoznának, miből élnének? Az én két lányom is itthagyta Kerekhegyet. Én még hallgathatok is, mert itt vannak csak Técsőn. A másoké viszont Munkácson, Beregszászon, de vannak olyanok is, akik bent rekedtek messzi, Oroszországban.
{p}Így járt a Suhai Laci bátyja is, aki valahol az Ural környékén él. Egy időben még hazajárt a családjával, de aztán lassan elmaradoztak. Csak egy szauna maradt utána, mert amikor még haza-hazajöttek, épített fából egy nagy szaunát. A faluban azt hitték sokáig, hogy füstölőt, húsfüstölőt épít, csak azt nem értették, nyáron mit füstölnek, gőzölnek folyton benne. Hát nem a disznót... Saját magukat gőzölték. Hívták a szomszédokat, az ismerősöket is, s volt, aki beült hozzájuk. A többség azonban csak rosszallóan csóválta a fejét: tisztára orosz lett ez a fiú! Bizony, így jár az, aki messzi földön ereszt gyökeret, mondogatták. Az már nem lesz többet kerekhegyi.
Eta néni is ettől tart. Mert már két unokája is Magyarországon telepedett le. Az egyik Miskolcon, a másik Nyíregyházán. Ők már aligha fognak többet krumplit kapálni a kerekhegyi határban. Igaz, szépen boldogulnak, de a nagyanyjuk jobban örülne, ha itt lennének valahol a közelben.
{p}- Nézzék meg, háromezer dollárért micsoda házakat lehet itt venni! - mutat a szomszéd portára. - Most vette meg egy ruszin pár... Mondják meg, a mi unokáinknak miért nem jók az ilyen házak?
Lovas szán csúszkál felfelé a hegyen, mellénk érve megáll. Két középkorú férfi ül rajta, s - tán, hogy mi is értsük - magyarul szólnak az öregasszonyhoz. Kicsit törik a magyart, de azért megértünk mindent.
- Eta néni! Megvannak már azok a magyarországi címek? Mert a tavaszon mennénk munkára mi is.
Eta néni azonban nem tud semmiféle címet, így aztán a lovasok elszánkáznak.
Elbúcsúzunk mi is, Leitner Vali néni...
{p}Leitner Vali néni kertje mellett kapaszkodunk vissza a főutcára, egy meredek szurdokban. A menye meghozta már az ebédet, de ő nem éhes, bennünket kínál. Később teszünk a tűzre, nézünk ki az öreg fákkal tele kertre, mikor megakad a szemünk a falvédőn. "Étel, ital, álom, / Szükséges e három." 
- Álom... miért szükséges, Vali néni, az álom? - kérdezzük.
Kint az utcán szánkó csilingel, lágy, nagy pelyhekben hull a hó, s az öregasszony becsukja a szemét. Nem szól semmit, csak követi lehunyt szemmel a csengős szán útját.