Riport

- Azért imádkoztam, hogy ezt a napot még megérhessem.
Tömzsi, ballonkabátos öregember áll velem szemben, Tisza Emil.
- Egy vasárnap reggel - meséli -, amikor kijöttünk a templomból, apám megfogta a kezemet, és azt mondta, mutat valamit. Kérdeztem, hogy mi lesz az, de nem szólt semmit. A lovardához vitt, a deszkapalánkhoz. Nézzek be a réseken. Benn haldokló katonát láttam, éppen egy nő hajolt fölé vigasztalóan.
Többen állnak a körben, mind idős emberek, bólogatnak.
- Azt mondta apám, jól nézzem meg, mert ez a szobor valamikor az aradiak büszkesége volt. Valamikor, amikor még ott állhatott a főtéren. De bántotta a románok szemét, lebontották. És most itt állhat újra, teljes szépségében - mutat a térre. - Szeret engem a Jóisten.
{p}Szeme csillog. A tér sarkában, a jókora talapzaton erőt sugárzó női alak, kinyújtott kezében koszorú. Alatta körben szoboralakok, hátul a haldokló katona is. És a 13 vértanú domborművei. Az aradi Szabadság-szobor.
Körbejárok, látom, a Tűzoltó tér még rendezetlen, nagy részét zúzott kővel szórták fel a sár ellen. Talán két ház sincs körben, amely egyforma magas, s amely ne várna kőművesre, hogy újra vakolatba öltöztesse.
De a szobor már ott magaslik. Hetvenkilenc éve vártak erre a napra az aradi magyarok. Akkor még a város háromnegyedét alkották, ma jó, ha a lakosság tizenöt százalékát. A téren egyre többen gyülekeznek. Még legalább két óra van az újraavatási ünnepség kezdéséig, de aki jó helyet akar, az már most érkezik. A szobor mellől őszes, szakállas férfi int köszönésképpen, s már siet is tovább. Cziszter Kálmán építész ő, a szobor újraelhelyezési munkálatainak irányítója. Vele még előző nap ismerkedtem össze, persze hol máshol, mint a szobornál. Szívvel mesélt, s érdemes is volt meghallgatni.
- Március elején született meg a kormányhatározat, hogy mégis fel lehet állítani a szobrot.
Vihar közeledett, a szobor mögötti szálloda halljába ültünk be. Inkább most essen, mint a másnapi ünnepségen, egyeztünk meg. A mellettünk lévő asztalnál iddogáló csoport.
- Azaz dehogy a szoborról - pontosítja is magát rögvest az építész. - A román-magyar megbékélési parkról. Amelyben egy diadalívet állítanak, amellyel azonos tengelyen áll a Szabadság-szobor.
{p}Azonos tengelyen? Ez meg mit jelent? A kifejezés nem csak számomra furcsa. Két hétig vitatkoztak rajta művészek, építészek. Két hét vita, két hét veszteség. Aztán kitalálták. A két alkotásnak egymással szembe kell nézni. Ez baj. Hiszen a Tűzoltó tér nincs akkora, amelyen két szobor is tisztességesen elférne. De ha mégis ide zsúfolnák, akkor a román emlékművet csak a tér bejáratánál lehetne elhelyezni. Így viszont takarná a Szabadság-szobrot. Mit lehet tenni?
A döntés gyorsan születik: meg kell nagyobbítani a teret. Hogy miként? Le kell bontani a régi tűzoltólaktanyát, s a helyére állítani a román emlékművet. A bontáshoz viszont engedély szükséges. Azt viszont nem egyszerű megszerezni. Az idő pedig szalad. De mit érnek avval, ha elbontják is az épületet, attól még nem néz egymással szembe a két alkotás. Hiszen a Szabadág-szobor talapzatának nagy részét már előző évben felépítették. Két megoldás lehetséges. Vagy szétszedik a talapzatot és újraépítik, vagy elforgatják. Bontsák le, és építsék újra? Idő, pénz, sérülésveszély. Egyszerűbb elforgatni.
Az építész mellett hullámos hajú, elegáns férfi ül, Eugen Iordachescu bukaresti egyetemi tanár. Az épületek mozgatásának nagymestere.
- Harminc éve ismerjük egymást - mosolyog Cziszter Kálmán. - Tudtam, hogy ha valaki meg tudja oldani a feladatot, akkor az egyedül ő.
A tanár fénymásolatot mutat, rajta székesegyház, alatta sínek. Miután kellőképpen kicsodálkoztam magam, körülményes magyarázatba kezd az épületek utaztatásáról. A képen lévő templomot például 300 méterrel tolta arrébb. Egyetlen repedés nélkül.
- Az emberi leleményesség - mutat a fejére.
{p}Mi ehhez képest egy szobor talapzatának elforgatása? Csupán ki kell ásni, meg kell emelni, elforgatni, s ismét letenni. Kigondolni könnyű, de megcsinálni... s főleg mivel? Ilyen daru Romániában nincs. De van Magyarországon. Fényképeket nézegetek, rajta kamionsor. Pintye Mihály adogatja őket a kezembe, a szomszéd asztalnál ülő társaságból. A kamionok Debrecenből érkeztek, s a Kemad nevezetű cég két daruját szállították. A kettő párban akár háromszázötven tonnát is megemel.
- Szombatra összeszereltük a darukat, másnap, virágvasárnap délután pedig már kísérletképpen emeltünk is.
Azaz emelték volna. A talapzat meg sem mozdult. Lehet ez talán 480 tonna is, ahogy számolgatták.
- Mondhattuk volna, hogy háromszázötven tonnában egyeztünk meg, kérjük a pénzünket és viszontlátásra. De nem mondták. Nem mondhatták. Nem a szerződés miatt. Tudták, a munkát nem adhatják vissza.
Többről van szó, mint egy szerződésről. Próbálták hát megoldani a feladatot. Talán ha közelebb állnak a szoborhoz. De nem lehet, mert beomolhat a gödör. Vasúti talpfákat hozattak hát, máglyarakást raktak, így erősítették a szélét. A talapzat meg sem mozdult. Akkor könnyíteni kell rajta. Le kell verni a talapzat betonalapjából. Vertek. Emelték. Nem mozdult. Nincs más lehetőség, vissza kell bontani a talapzatból. Egy emeletnyit. Nem mozdult. Még egyet. Meg még egyet. Sikerült.
- S hogyhogy most visszajöttek? Hiszen már régen befejezték a munkát.
A csupavidám Pintye Mihály elkomolyodik.
- Életem egyik legszebb feladata volt.
{p}S végre a tűzoltólaktanya bontásának engedélye is megérkezett. Alig másfél héttel az avatás előtt, csütörtök este. Miközben a város polgárőrsége még az épületben lakott. Sebaj. Péntek reggel megkezdték a költöztetést. Egyik felében még benne volt az őrség, a másikat már bontották. Hétfőre az épületnek nyoma sem maradt. A héten pedig helyükre kerültek a szobrok is, szombat estére az előkészületekkel is végeztek.
- De hát miért ez a nagy sietség? - értetlenkedem. - Majdnem nyolcvan éve bontották le a szobrot, várhattak volna, mondjuk, október 6-ig... Addigra még a teret is rendbe hozták volna.
A mérnök a fejét csóválja.
- Itt csak az a biztos, ami már megtörtént.
Értem a célzását, tavaly ősszel alig egy hónappal az avatás előtt vonták vissza az engedélyt.
- Kijöttek ellenőrizni az építési felügyelőségtől, azt mondták, a szobor kiemelt jelentőségű műemlék, felújításához a művelődési minisztérium jóváhagyása is szükségeltetik. Az a pecsét meg hiányzik a papírról.
Bölöni György, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség aradi irodájának vezetője szombat késő délután a szoboravatás forgatókönyvét pontosítja, ki tudja, már hányadszor. Lazításképpen néhány percre azért szívesen mesél.
- Mondvacsinált kifogás volt - legyint. - Nincs is a listán a szobor, hiszen '94-ben, amikor összeállították, még a várban várt szebb időkre.
A hatóság nem vitatkozik. Tessék bíróságra vinni, az majd eldönti. Bíróságra? Hiszen egy per évekig is eltarthat.
{p}- Politikai játszma kérdése az egész, nem vitás. A miniszterelnök akkor engedett az ellenzéke nyomásának. Most meg a mienkének. Mert persze ítélet még sehol, de a szobor már áll.
Az eső még szemerkél, amikor a minorita rendház udvarára lépek. A ki-be járkálás állandó, a ház nagy részét bérlők lakják. Az udvar belső részén rács, mögötte alacsony talapzat. Összesen öt. Ide helyezték el a szobrot, amikor 1999-ben kiszabadult a várból. A kormányhatározat akkor tíz napot adott arra, hogy a szobrot elvigyék. Vitték volna már az első nap, de hiába.
- Azt mondták a várban, nem tudnak a határozatról - emlékezik Király András, az Aradi Szabadság-szobor Egyesületének elnöke, akit az ünnepséget követő ünnepségen vontam félre. - Amikor mutattuk a közlöny szövegét, akkor meg éppen nem volt ott az illetékes.
Ahogy múltak a napok, úgy vált egyre feszültebbé a hangulat. Végül a tizedik nap délutánján üzenték a rendházba, hogy vihetik a szobrot. Amikor a várfogságot utolsóként elhagyó Hunnia is kigördült a teherautó raklapján, Arad valamennyi magyar templomának a harangja megszólalt.
- A rendház udvarán már legalább mindenki láthatta a szobrokat. Azt persze eltökéltük, hogy nem ez lesz a végleges helye.
A kormányhatározat már évekkel ezelőtt megszületett a szobor köztéri elhelyezéséről, meg kellett azonban szerezni a városi tanács engedélyét is. A kedvező pillanat akkor érkezett el, amikor a NATO elfogadta Románia felvételi kérelmét. Örömükben azonnal megszavazták a szobor felállítását.
- Aki ebben az országban el akar érni valamit, annak ismerni kell a románok lelkületét - mosolyog Király András.
{p}Innen már csak türelemre volt szükség. A szoborcsoport korábbi felállítására az ötvenes években volt a legnagyobb esély, olvasom a szobor kiszabadításának tiszteletére kiadott könyvben. Akkor eredeti helyére, a város központi terére került volna, oda, ahol 1925-ben előbb bedeszkázták, majd le is bontották. A talapzat egy része már el is készült, amikor Magyarországon kitört a forradalom. A munkálatokat azonnal leállították, sőt, ki tudja, mire számítva, a szoborcsoportot a lovardából átszállították a várba, annak is egy eldugott sarkába. A térre később a román katona hősi emlékművét emelték. Ennek elbontásáról persze szó sem lehetett. Maradt a Tűzoltó tér.
A vár nagy részét ma már nem használja a katonaság, fűvel benőtt, elhanyagolt, ezt bárki láthatja, aki elhalad mellette autóval. Bejutni azonban csak engedéllyel lehet, ezt anélkül is megérteti velem a kapuőr, hogy tudnék románul. Így csupán a könyv fényképein láthatom a helyet, ahol a szoborcsoport évtizedekig pusztult.
- Öten-hatan dolgoztunk egy évig napi 10-12 órát, mire helyreállítottuk a sérüléseket. - Harminc szoborrészt kellett újraöntenünk - meséli Kolozsi Tibor, a szobor felújításával megbízott csoport vezetője a fogadáson.
Nem volt kevesebb munkája Kocsis Roland szobrászművésznek sem, aki a talapzat fölújítására kapott megbízást. Nem csak az idő nem kímélte a gránittömböket, a katonák sem.
- Tavaly áprilisban hozták ki a várból. Halomra dobálták a teherautóról, persze, hogy törtek.
{p}Fényképalbumot vesz le szobájának polcáról, mutatja a sérülésnyomokat. Szerencsére nem az összes követ őrizte a katonaság, találtak például a református templom udvarában is.A nyolcvannégy kőből végül nyolcvanhármat leltek meg, csupán egyet kellett újraöntetni Gyergyóban. Alig egy óra múlva kezdődik az ünnepség, a tér egyre telik.
- A szobor Zala György alkotása, 1890-ben leplezték le - magyaráz egy férfi két másiknak kissé tanárosan. - A főalak - mutat a szobor tetejére - Hunnia, a mellékcsoportok pedig az Ébredő szabadság, ez látható a szobor elején, a Harckészség, az Áldozatkészség és a Haldokló harcos.
Jól sejtem, Szabó István, amíg nem ment nyugdíjba, tanár volt. Ottományból érkezett, az Érmellékből, Nagyváradig autóstoppal.
- Nehezen éldegélünk, alig több mint hárommillió lej a nyugdíjam, ami átszámítva húszezer forint - magyarázza. - De ide el kellett jönnöm, ennyi áldozatot én is hozhattam.
- Tessék idehallgatni - mondja Gyenge Gábor nagyváradi nyugdíjas a tanár hallgatóságából -, én már bizonyára nem települök át, de még a nyugdíjasok közül is sokan mennek, a fiatalokról nem is beszélve. Hatan voltunk testvérek, nekem négy gyerekem van, de az unokáim közül már csak ketten élnek Romániában, a többi vagy Magyarországon, vagy Kanadában. Pedig egyikük sem rossz magyar, tessék elhinni.
{p}A hangulat emelkedett, különösen ér a kijózanító megjegyzés.
- De az olyan győzelmek, mint a szobor újraállítása, mégiscsak erősítik az erdélyiek helyben maradását - vélem.
- Erősítik - válaszolja Szabó István -, csak közben érvényesülni is tudjunk. Különben olyan ez, mint a hulló falevél, amit vissza akarnak varrni az ághoz.
A tér csaknem megtelik, több busz érkezik a Székelyföldről is. De jönnek románok is, ők persze a román emlékmű, a diadalív makettje közelében gyülekeznek. Egyikük kezében tábla, rajta számok is, 13 és 40 ezer. Bajuszos, vidám férfi tartja. Mikor kérdezem, mit jelent a szöveg magyarul, csak mosolyog.
- Tizenhárom bűnöző negyvenezer román gyilkosa - fordítja készséggel egy mellette álló férfi, aki Gábor cigányként mutatja be magát. - Az ő ősét is kivégezték - melegszik bele.
- De hiszen Erdélyben nem harcoltak az aradi vértanúk - vetem ellen.
- De bizony harcoltak - mondja a férfi. - Ő csak tudja, hiszen ő történész, Nicolae Ieran.
A férfi mosolyogva bólogat, mintha csak értené a beszélgetésünket. Indulatot nem látok rajta, nehéz eldöntenem, komolyan gondolja-e véleményét. Később, az ünnepségen mindenesetre ő vezényelte a néhány tucatnyi hangoskodót.
Nem vitatkozom vele, inkább a szobor felé kerülök még egyet. Látom, a vértanúk domborműve már lepellel takart, az avatáson annak a zsinórját fogják kibontani.
Megérkeztek a díszvendégek is közben, politikusok, egyházi vezetők, művészek, a vértanúk leszármazottai, a tér már telve ünneplőkkel. Pontosan déli tizenkettőkor megszólal a minorita templom harangja, a tömeg pedig énekelni kezd:Isten, áldd meg a magyart!