A szőlőnek naponta köszönj

{p}
Nagyrédén egy tősgyökeres, többgenerációs szőlész-borász famíliánál jártam. Molnár András ötvennyolc esztendős kertészmérnök egykor maga is dolgozott a helyi nagyüzemben, ám már jó ideje saját lábára állt. Mint mondja, benne van a vérében a szakma, mint ahogyan feleségének, Győri Máriának is.
- Hordóban nőttem fel - mosolyog rendben lévő udvarukon az asszonyka. - Alig múltam tízéves, de már a borkövet ütögettem nyaranta a hordók belsejéről. Apám ösztönzésére így segédkeztem a szüreti előkészületekben.
Lemenőben van már a kora tavaszi nap, amikor a gazdával megérkezünk a dimbes-dombos határban fekvő büszkeségére, egy öthektáros, nyulak ellen bekerített gyönyörű szőlőültetvényre. A hároméves, erőtől duzzadó vesszők szinte ráhajlanak a rozsdamentes támrendszer huzalaira.
- Ernyőművelésnek hívják ezt a módszert - magyarázza Molnár András az egyik tőkénél állva. - Külön szinten van a szőlő levélzete, külön szinten a termés. A vadháló aljára feszített sűrű szövésű zöld műanyag akadályozza meg a nyulakat abban, hogy betévedve megrágcsálják a tőkéket. Ilyet használnak a dinnyések is - mutat a kerítés felé.
Gondosan bezárja szőlőskertjének kapuját, és a pincékhez indulunk. Szőlő szőlőt ér az út mentén, ám az avatatlan szemnek is feltűnik a különbség. Nemcsak a szakma nagykönyvének aranyszabályai tükröződnek az ültetvényen. Mintha a felmenőktől hozott szőlőműves lélek is a vesszőkbe költözött volna. Ilyesféle gondolatok járnak a fejemben, miközben Nagyréde egyik pincesorába fordulunk.
{p}- Tíz pincéből jó, ha három-négyben van itt kereskedelmi mennyiségű borkészlet. A többi legfeljebb a saját fogyasztást szolgálja vagy éppen üresen áll. A túlméretezett adminisztráció meg a munkaerőgondok riasztják el az embereket a szőlész-borász hivatástól - válaszolja kérdésemre az alkalmi sofőr szerepét is felvállaló vendéglátóm.
Az egyik présház előtt megállunk. Rajta a felirat: "Molnár Pince - 1982". Egyenként 19 hektós műanyag erjesztő tartályok vannak itt, meg a palackozott fehér- és vörösborok. Molnár András ugyan folyó borként adja el az összesen 12 hektárnyi szőlő termésének zömét, de pár éve megkezdte a legjobb évjáratok palackozását is.
Az igazi patinát mégis a másik pincesoron lévő ősi "borbarlangban" vélem felfedezni. Az 1949-ben rakott boltíves bejárat mögött több mint fél évszázad illata rejlik, a hordókban nemesebbnél nemesebb nedűket érlel a végtelen idő. Előkerül a lopó is, s megvallom: jólesik kortyolgatni a Leánykát.
Visszamegyünk a faluban lévő családi házhoz. Néhány kisebb pince akad itt is, mintegy jelezvén a fokozatos fejlődést. Egyvalamiben egyformák: tisztaságukat egynémely patika is megirigyelhetné.
- Sokat talpaltam ma is, igen elfáradtak a lábaim - vezet a házigazda a számára legrangosabb helyiségbe. A hordók társaságában borversenyeken nyert oklevelek özöne tanúskodik egy magára adó borász házaspár eddigi életművéről. Nagy a valószínűsége, hogy ők ebben a családban e mesterség utolsó képviselői. Leánygyermekük könyvelő, harmincegy éves jogász fiuk a fővárosban él.
- Akkor is jöjjön el, amikor nyomkodni kell a héján erjesztett kékszőlőt! - invitál a szüretre az asszonyka. Majd azt ecseteli, hogy tengernyi papírt kell kiállítani egy-egy borszállítmányhoz. Férje pedig szóvá teszi: Európában jövedéki termék ugyan a bor, ám ott nem adóztatják. Nálunk meg most emelték literenként ötről nyolc forintra a jövedéki adót. Kétszáz forintért adják szép fehérboraik literjét, amiért vevőik - a 25 százalékos forgalmi adó miatt - 250 forintot fizetnek.
Egészen szürkületig hallgatom őket, mikor mit kell tenni a szőlővel meg a borral. Megértem lassanként, mit is takar valójában - természetesen átvitt értelemben - a gyakorta idézett bölcsesség: A szőlőnek az esztendő minden napján köszönni kell!