Adrenalin

Hogy miért? Nos, az okokat ismerjük, ismerhetjük, épp eleget s elégszer nyilatkoznak az irántuk felettébb érdeklődő tévécsatornáknak. Akárha összebeszéltek volna, külön-külön, ám mégis egy emberként mondják: önmaguk végveszélybe sodrásától várják, hogy megemelkedjék bennük az adrenalinszint. Az adrenalin egyébiránt hormon, közismertebb nevén stressz- avagy vészhormon, amit akkor termel s juttat a véráramba a mellékvese, amikor az agy rémületeset, ijedelmet, alkalmasint halálos veszélyt jelez.

{p} Most éppen a bázisugrókat mutatják, akik nem voltak restek több ezer kilométert utazni, hogy a világ legmagasabb épületéről vessék alá magukat egyetlen ejtőernyővel. Tévedés kizárva, hibázni lehetetlen - pedig emberekről van szó -, aki vét, az rajtaveszt. Abból a magasságból - baj esetén - póternyőt nyitni teljességgel reménytelen.De ne ragadjunk le a bázisugróknál. Rajtuk kívül immár annyian, de annyian találtak ki másmilyen módszereket, hogy nehéz volna felsorolni őket. Igen széles a választék, s mondjuk ki végre: ennek az eszement hősködésnek - többnyire persze feltűnősködésnek - mind több és több követője, azt ne mondjam, híve akad. Van, aki egy szál gumikötéllel a derekán átlendül a magas híd korlátján, avagy fizet érte, hogy daru emelje kellő magasságba. Akad, aki minden védő- és segédeszköz nélkül megostromolja a toronyházakat - természetesen kívülről -, avagy megfagyott vízesésnek, sziklafalnak ront.

{p} Egy keszeg fiatalembernek pedig kedvenc időtöltése, hogy békés társaságot keres halálos marású kígyók, mérges harapású pókok között. Azzal kezdtem, hogy bámulom a vakmerőket, akik mindent elkövetnek a "szent" adrenalinért. Bámulom tehát, de nem csodálom őket. Persze csodálnám is azt, aki azért sodorja végveszélybe magát, hogy emberéletet, anyagi javakat mentsen. De hát itt erről nincs szó. Ám mit kezdjek korunk új, balga divat teremtette, önjelölt hőseivel? Tényleg, mit? Megvan: irigylem őket. Mert egyazon országban élünk, sors- és kortársak vagyunk, s lám, hozzájuk oly kegyes a lét, hogy megkíméli őket a rémülettől, veszélytől, pániktól. Bárha mindnyájan ily kiválasztottak lehetnénk e nem éppen kegyes, nem éppen szeretetteljes hazában. Hogy tudniillik, adrenalinszintünket emelendő keresnünk és kutatnunk kellene a bajt, ha már a sors által nem adódik...Vagy azért nem egészen?

{p} Most éppen Z. bácsit hallgatom. Remegő hangon sorolja bánatát: "Meg köll az embernek bolondulnia. Tiszta ideg vagyok. Nem hittem vóna, hogy ekkora bolondot csinálnak belülem. Gondoljon bele, elvitték a tíz szép, párnaforma hízómat bagóért, hozomra, de még azt a semmi  pézt se adják meg a nyűvesek. Ha kérdem üket, föl vannak háborodva, hogy mit görcsöl, papa, majd megkapja a pénzt, ha előbb nem, hát utóbb. Má' most azt mondom, sohanapján, kiskedden." Gyanítom, Z. bácsi adrenalinszintje oly magaslatokba tör, amit okkal elirigyelhetnek tőle a bázisugrók. Más. Örzse néni, noha nem törekedett rá, napjait immár rettegésben, önpusztító feszültségben pergeti. Estére kelve külön szertartás, amíg s amint bezárkózik. Így adja magyarázatát már-már kóros cselekedetének: "Muszájból teszem, no, ez az őszinteség. Pláne, amióta legyilkolták a Hajagos Treszkát.

{p} Éccaka mentek rá az átkozottak, oszt amikó már napra rá elfogták üket, az egyik bevallotta, hogy odatérdepeltették szegény Treszkát a fali feszület elejbe, hogy mondjon utolsó imát a saját üdvösségéért. De hát így van ez falun. Senki se védi meg az ártatlan népeket." Idáig érve írásomban szünetet tartok, s megtekintem a postaládát. No hiszen, a mai napot sem úszom meg stressz, harag és düh nélkül. Micsoda víz- és villanyszámla, te jóságos ég! Az arcpirítóan szemérmetlen számok láttán szinte érezni vélem, hogy csordul és csobog bennem az adrenalin. S hányan és hányan vagyunk ezzel így, szerte Magyarországon. El ne feledjem Pistát! Tegnap találkoztunk, s feltűnően feszültnek, idegesnek találtam. Stresszes állapotának okát firtató kérdésemre ilyképpen felelt: "Megint elbocsátások lesznek a cégnél. Teljes a bizonytalanság, mindenki fél, mindenki retteg. Én is úgy megyek dolgozni, hogy csomóban van a gyomrom, és tartom magamat a gyáva bölcsességhez, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem. És ha a nagyfőnököt látnád! Úgy jár-kel, mint az Atyaisten.

{p} Roppantul élvezi a helyzetet, és jaj annak, aki nem görnyed, nem alázkodik meg előtte. Az menten kívül találja magát. Annyi annak a pojácának, annak az uborkafára fölkapaszkodott majomnak egy ember élete, mint amikor lepöccinti a pihét a kabátja hajtókájáról." Hm, hm, töprengek. Ismerem én az ilyen derék, önmaguk s talpnyaló környezetük által felkent főnököket. De jó volna egyszer kiszámolni, legalább megbecsülni, hogy eszement kiskirálykodásukkal mi kárt, mi veszteséget okoznak országnak, hazának. Mert az immár széles körben gyakorolt lelki terror, munkahelyi diktatúra, parancsuralmi rend a munkavállalók teljes elbizonytalanodásához, félelméhez, rettegéséhez vezet. Az pedig - legalábbis szerintem - egyenesen főbenjáró bűn, hogy valakik jogot formálnak rá, hogy csak úgy lazán, oda sem figyelve tegyék tönkre mások életét. Ráadásul élvezettel és sajátságos kéjjel. Más. Olvasom a messze távolban megesett környezeti katasztrófáról szóló híradást. Menten megrettenek, pánik környékez, s markába kap a rémület.

{p} Ugyanis Földünk szerves és kikezdhetetlen egységet képvisel. Így tehát egyként ártunk egymásnak, önmagunknak, függetlenül a földrajzi távolságoktól. Mi lesz még itt, ha nem térünk észre, s tovább folytatjuk eszement, környezetünket pusztító működésünket? Megengedem, hogy a nyilatkozónak igaza van, miszerint az emberiség birtokában még sosem volt ekkora tudás, ismerethalmaz, mint most. Éppen erre mondom óvatosan: de ilyen balga, ostoba, szemellenzős sem volt az emberiség, mint napjainkban. S most még csak szóba sem hoztam egy lehetséges nukleáris katasztrófát, ne adj' Isten, atomháborút, s nagyvonalúan mellőzöm a Földünket védő ózonpajzs aggasztó állapotát. Találomra elővezetett s messze ki nem merített példáimból sejthetni: van mitől félnünk, s lesz mitől megijednünk.

{p} Pedig nem óhajtjuk, nem is keressük a veszélyt. Akik viszont mégis ezt teszik, nos, azoknak a következőt bátorkodom ajánlani: éljék a magyar kisemberek köznapi életét, próbáljanak felszínen maradni kis fizetésből, kisnyugdíjból, legyenek szőlő-, gyümölcstermesztők, tejtermelők, pergessék napjaikat falvainkban, kiszolgáltatva gátlástalan bűnözőknek, képzeljék bele magukat a kirúgatásuktól félők lelkiállapotába, riadozzanak a terebélyesülő elszegényedéstől, szembesüljenek sápadtra váltan a közüzemi számlákkal... Lefogadom, oly adrenalinszint-növekedésben lesz részük, amit gondolni sem mernek. S fennebb említett módszereimnek elvitathatatlan előnyük is van. Nem kerülnek pénzbe, utazásba, fáradságba. Otthon kell maradni, s a baj, a stressz, a rémület, alkalmasint a pánik - házhoz jön.