Elprédált reneszánsz kutyaól

{p} - Azt nem adom el, mert a kutyát nem tudom hova tenni. - Hozok helyette egy új kutyaházat.- Áááá, nem! Ezt már úgy megszoktuk!Két esztendő múlva ismét arra járt a kereskedő. Akkorra már kipusztult a házából a derék négylábú, így a gazda mégis eladta a kutyaólat, vagyis a reneszánsz szekrény darabját - kemény ötezer forintért. Somolygott is magában: talált egy jó bolondot, aki pénzt ad ezért a vacakért. A kereskedő nem mosolygott, nem szólt, csak elvitte új szerzeményét. A reneszánsz szekrény akkor egymillió forintot ért. És ő ezt tudta. Egy hat esztendővel ezelőtti hajdúszoboszlói lomtalanításkor az egyik házból kitettek egy szekrényt. Egy jó szemű helybeli elvitte az utcán árválkodó bútordarabot, s elhelyezte a lakásában. Kíváncsi volt, így tavaly felértékeltette a talált bútordarabot. Az egyik aukciós ház indította volna azt a barokk szekrényt egy árverésen - 1 millió 600 ezer forintért.Sokan nem ismerik a birtokukban lévő tárgyak értékét. Pedig nem ártana tájékozódni, mert így csak elkótyavetyélhetik ingóságaikat.

{p} Meg is van rá minden esélyük, mert házalók járják a falvak, városok utcáit, és szórólapokat dobnak a postaládába. Amikor valahol akad valami eladó, az ember felhívja a szórólapon szereplő számot. Ha meghal az öreg szülő, biztosan megcsörren a házaló telefonja, aki a helyszínre siet. Felértékeli a hagyatékot, ám igen trükkösen: ami igazán értékes, azt jóval kevesebbre taksálja, az értéktelent kicsivel többre. Kiszámolják, mennyit fizet az egészért.- Sajnos, kevés pénz van nálam - mondja a házaló. - Most csak ezt viszem el, kifizetem, itthagyok még százezer forintot foglalóban, hogy el ne adja a többit, s azokért jövök egy hét múlva.Persze, a legértékesebb darabot viszi el - bagóért, s többé oda be nem teszi a lábát, a háznak még a tájékát is messze elkerüli. Egy Erdélyben is tevékenykedő magyar műkereskedő szívesen megy Nagybányára. Vett egy Nagy Oszkár-festményt. A most megvett kép azonban nem a falon függött: hólapátként szolgált valakiknél. Kicsit sérült volt, de sikerült restaurálni. Nagy Oszkár képei egyébként ötszázezertől ötmillió forintig terjedő áron adhatók el.

{p} Ugyanennek a magyar kereskedőnek két fotelt ajánlottak megvételre, de mire odaért, megvette egy olasz. Árában. A tulajdonos nem tudta, hogy a fotel lábai lecsavarozhatók, s ezekbe az üregekbe fél kiló aranyat dugott el egy zsidó család a deportálása előtt. Az olasz kereskedő is csak a restaurálás során jött rá, hogy milyen jó vétel volt a két fotel. Erdélyben olaszok adnak fel az újságokban hirdetéseket, miszerint régi varrógépet vesznek, még azt is közlik, hogy milyen sorszámút, s fizetnek érte húszezer eurót, ami olyan ötmillió forint. Azt persze tudni kellene, hogy egy varrógépnek semmi értéke nincs. Amikor telefonál valaki, és varrógépet ajánl, azt mondja a hirdetés feladója, hogy rendben, megveszi, de kínáltak még egyet, menjen már el, vegye meg kétezer euróért, mert most nem tud elmenni érte, s aztán majd megy, és kifizeti a húszezret is a másik varrógép árán kívül. Szegény eladó a nagy haszon reményében elmegy a megadott címre, megveszi kétezer euróért a másik varrógépet. Nem is sejti, hogy annak az eladója az olasz kereskedő embere, és soha többé nem látja őket, de a kétezer euróját sem.

{p} A szakmabeliek azt mondják, olyan a régiség, mint az aranyásás: mindig keres az ember, s néha talál is valamit. Időnként nem is akármit! Az egyik kereskedésben egyszer egy Gulácsy Lajos-képet adtak el hatezer-ötszáz forintért. Árverésen ugyanez a kép hatmillió forintért kelt el. Vidéken általában a villanyszámlásból, kéményseprőből, ácsból lett régiségkereskedő, olyan emberekből tehát, akik bejártak a házakhoz, tudták, melyikben mit érdemes megvenni. Egy kecskeméti bádogos például, miután elkészítette az új ház ereszcsatornáját, a tulajdonos kérdésére, hogy mivel tartozik, az udvaron, a kút tövében látott szép, nagyobbacska edényt kérte fizetségül. Ő már akkor rájött, hogy ezüstből van. A ház tulajdonosa örült, hogy nem kellett fizetni, a bádogos pedig a munkadíja többszöröséért adta el a kút mellé lökött, kacatnak hitt műtárgyat.  Vidéken általában ott találhatók még értékesebb műtárgyak, ahol kastélyok voltak. A háború után vagy a téeszek idején széthordták a kastélyok berendezését a környéken lakók, s ebből még felbukkan olykor valami. Egyre kevesebb.

{p} Tiszaszentimréről minden reggel megindul tíz Zsiguli a roma házalókkal, s ezeknek mindegyike hoz este valamit. Egész családok álltak rá a régiségkereskedésre. Ők begyűjtik a tárgyakat, aztán jönnek az egri, debreceni meg a kecskeméti kereskedők, s viszik az árut. Még az ócskapiacok is működnek, de a kvalitásosabb darabokat már nem nagyon viszik oda. De még mindig előfordulnak csodák, felbukkannak olyan tárgyak, amelyek aztán százszoros áron kelnek el. Vásárokon is előfordul olykor valami jó. Az egyik régiségkereskedő a pécsi vásáron vett egy gipszszobrot húszezer forintért egy neves alkotótól, aki külföldön halt meg, s nem nagyon ismerték Magyarországon. Később hatszázezer forintért adott túl rajta.   Régiséget persze máshogy is lehet vásárolni. Az Art-Press című lap közöl az eladó műtárgyakról képeket, mellette ott a kért ár és az eladó telefonszáma. Ez azért jó, mert ily módon közvetlen kapcsolatba kerül vevő és eladó. Nincs közvetítő.

{p} Magyarországon általában úgy működik minden, hogy több közvetítő után jut el valami a vevőhöz, miközben mindenki ráteszi a maga hasznát. Aki venni akar valamit a lakásába vagy nyaralójába, több száz régiség közül válogathat az újságban, s nem feltétlenül csak drága holmit talál. Nálunk régiségek dolgában is a főváros a világ közepe, de ha valaki például vidékről el akar adni egy háromsúlyos órát, nem kell Pestre szaladnia: az Art-Pressbe a saját falujában felad egy hirdetést, s a vevők a helyébe mennek. Tavaly február óta jelenik meg ez a műkereskedelmi információs magazin, amely még kisebb falvak újságosaihoz is eljut. Aki már pórul járt vagy esetleg óvatos, mert nem szeretne pórul járni, annak nagy segítséget nyújt a havonta megjelenő, szép, színes és igen praktikus lap. Az Art-Press rendszeresen felhívja a figyelmet például a körözött műtárgyakra is, s közli a leírásukat (a méretüket, mikor tűnt el, milyen felirat van rajtuk, a jellegzetességeiket) fotóval együtt. A rendőrséggel állandó kapcsolatot tartanak fenn, értesülnek a műkincslopásokról. - Mit tegyen az, akinek van értékes műtárgya, bútora, festménye?- Jól teszi, ha archiválja őket: fényképet, leírást készít vagy készíttet róluk, lejegyzi a jellegzetes ismertetőjegyeiket - sorolja Kálvári József, az Art-Press főszerkesztője.

{p} - Ha nincs fénykép és alapos leírás, sohasem találják meg őket, ha egyszer ellopják. Nagyértékű műtárgyak esetében érdemes értékbecslővel megállapíttatni az árát, és szakértőtől kérni papírt, hogy a mű eredeti. Mert sok a hamisítás. - Sok a műkincslopás Magyarországon?- Sok. Mostanában egyre gyakoribb. Elég nehéz helyzetben van a régiségpiac, mert drágán lehet venni. Így aztán sok az erőszak, a betörés, a lopás. Ezért kell biztosítást kötni s mindent archiválni. Amit dokumentálnak, az gyakorlatilag továbbadhatatlan. A múzeumból ellopott Czóbel- és Csók István-képek is megkerültek. A most csatlakozott országokból egyébként nem egykönnyen vesznek műtárgyakat Európa nyugati részén. Fenntartásaik vannak: tudni akarják, honnan származik az eladni kívánt régiség, utánajárnak, hogy nem körözik-e lopás miatt. A kereskedők találékonysága nem ismer határokat: rájöttek, hogy a hatvanas években nálunk még használatos zománcos kádak, bádog vizeskannák, fateknők, favillák is lehetnek keresett cikkek. A vidéki kereskedők ezeket szedik össze százszámra, konténerbe rakják, s viszik a planéta túlsó felére.

{p} E tárgyaknak gyakorlatilag semmi értékük nincs nálunk, van azonban a világ túlsó felén, Ausztráliában, Új-Zélandban vagy Amerikában. Az egykori magyar használati eszközök (amelyeket mi már lomtalanításkor könnyű szívvel kidobunk) biztosítják arrafelé a country-hangulatot.   Sok olyan, a közelmúltból ismert tárgy kezd értékes lenni, amiről nem is gondolnánk. Aminek gyűjtője lesz, értékké válik. A legkorábbi McDonald's-figuráknak már akad gyűjtője. Keresik a volt Szovjetunió érmeit, kitüntetéseit, a Lenin- vagy Sztálin-szobrokat. Külföldiek szívesen gyűjtik ma már a szocreál festményeket, szobrokat s egyéb tárgyakat. Sőt, a műanyag "kacsintós" pénztárca is kezd becsessé válni.  A Püspökladányban élő Farkas Dezső Berlinben volt egyetemista. Ott vásárolt két műanyag fotelt, melyekben legjobban a fia, Marci szeret üldögélni.- Ugyanilyen műanyag fotelt Bécsben, a Dorotheumban árvereznek most - mondja az egykori NDK-s egyetemista. - Egyedi tervezésű, kerti műanyag fotel, ha esik az eső, be lehet hajtani, s olyan, mint egy tojás. Ennek már komoly ára lett, de nem akarjuk eladni. Műkereskedők szerint a gyűjtők szenvedélybetegek.

{p} Olyanok, mint az alkoholisták vagy a pénzüket a játékgépekbe dobálók. Sok konfliktusuk lehet a családdal, a feleségek általában nem nézik jó szemmel, ha a férjek ilyesmikre dobják ki a pénzt. Egy igazi gyűjtő azonban minden megpróbáltatást vállal, s az utolsó forintjait is képes műtárgyra költeni. Nem tud ellenállni. Amíg él, gyűjt. Ám ha meghal, jönnek az örökösök, akik nem biztos, hogy tisztában vannak a gyűjtemény értékével. Időnként öt perc alatt megszabadulnak egy életen keresztül gyűjtött komoly hagyatéktól - fillérekért. Régen főképpen az állatorvosok, gyógyszerészek, orvosok, tanárok gyűjtöttek, akik gyakran megfordultak idegen hajlékban. Ma már a menedzserek gyűjtenek: pénzért megveszik a tárgyakat, és kész. Ma már hiányzik a gyűjtőből a szeretet, a szenvedély.