Lelkünkben az ének

Az igazi meglepetés azonban akkor ért bennünket, amikor vacsoránál egy holland fiatalokból álló zenekar kezdett játszani - magyar népdalokat. A kiejtés persze olyan volt, mintha mi kezdtünk volna el hollandul énekelni, de háromnegyed órán át húzták anélkül, hogy egyetlen dalt ismételtek volna.
Nagy közös tánc következett ezután, hollandok és magyarok együtt ropták a Galga menti csárdást meg a Hakke toone-t és a Hendriks-mazurkát. Ekkor tudtuk meg, hogyan jött létre a holland zenekar. Pécsett született az ötlet, egy néptánctáborban, ahová a wageningeni egyetemisták magyar ösztöndíjasok biztatására mentek el. Velük volt az a fiatal pár, akiknél feleségemmel szállást kaptunk. Diaan Jamar és Rob Krutzen számára mi lehetett volna nagyobb öröm, mint az, hogy a búcsúestén a "hivatalos" program után a Tarisnyás együttes náluk húzta hajnalig a talpalávalót.
Elevenen élnek bennem ma is azok a napok. Pedig azóta már jó néhány országban megtapasztalhattam, hogy a magyar néptáncnak, népzenének híre, rangja, becsülete van. Olyan helyeken is, ahol bizony előfordul még, hogy Budapestet Bukaresttel keverik. Zoltán fiam, aki hegedűsként és a népművészet ifjú mestereként beutazta szinte egész Európát, megerősít ebben. És rajta kívül sokan mások is. Ausztriától Belgiumig, Olaszországtól Portugáliáig felforrósodik a hangulat, mondják, ha a magyarok a színpadra lépnek.
{p}Népi kultúránk persze korántsem merül ki a népi együttesek előadásaiban. Leglátványosabb része ugyan kétségkívül ez, no meg a hozzá tartozó népviselet, de a fafaragásoktól a fazekasmunkákig, a hímzéstől-szövéstől a kosárfonásig, a népmesétől a népi imádságokig sok minden beletartozik. S e kultúra értékei nem oszthatók kétfelé, határon inneni és túli értékekre.
Életem egyik legnagyobb élménye egy erdélyi találkozás volt. Kalotaszegen, a szinte kizárólag magyarok lakta Mérában történt. Gazdasszonyunkkal, Viktória nénivel végigbeszélgettünk egy estét és egy délelőttöt, miközben megmutatta tisztaszobájuk különös szépségű festett bútorait, párnahuzatok, terítők, ruhák, gyöngysorok sokaságát. Legtöbbjüket maga készítette. S olyan csodás magyarsággal beszélő embert, mint ő, keveset hallottam. Amikor a lánykori nevét kérdeztem, akkor derült csak ki, hogy román családban született, Victoria Brumar a neve. Viktória néni sajnos ez év nagypéntekén örökre távozott. Szerény, dolgos életével - magyarként, románként? - éltetője volt annak, amit magyar kultúrának nevezünk, s amit most, hogy európai uniós országgá lettünk, még inkább megismerhet Európa. 
Vannak azonban, akik épp az uniótól féltik kultúránkat. Attól tartanak, hogy beolvad valami áthatolhatatlan, szürke masszába. Létezik persze ilyen uniformizált kultúra földrészünkön is, az unió története azonban azt is bizonyítja, hogy e közösségben felértékelődik, ami sajátos, ami nemzeti. Elég csak az ír népi kultúra, különösen az ír népzene óriási sikerére gondolnunk.
Magyar költő, Babits Mihály írta e sorokat: "Mindenik embernek a lelkében dal van, / És a saját lelkét hallja minden dalban, / És akinek szép a lelkében az ének, / Az hallja a mások énekét is szépnek." Talán ezért olyan gyönyörűek számunkra is az írek és más nemzetek népdalai. Pedig szövegüket legtöbbször nem is értjük. S ezért remélhetjük, hogy unióba lépésünkkel egyedülállóan gazdag népdalkincsünk és egész népi kultúránk felfedezésében új korszak kezdődik - a bennünket már eddig is kitüntető figyelmében részesítő Európában.