Száz kilométer, és nem tovább

Úgyszólván lasszóval, egymás orra elől próbálják elvadászni a képzett és betanított munkásokat a Dunántúlon megtelepedett külföldi cégek, közöttük is elsősorban a Suzuki, amelynek a jövőbeni fejlesztési tervei múlhatnak azon, hogy sikerül-e hazai pályán elegendő dolgozót keríteniük.

EgyébKeresztény Gabriella2004. 05. 14. péntek2004. 05. 14.
Száz kilométer, és nem tovább

A személygépkocsikat gyártó esztergomi cégnél ma évente közel kilencvenezer gépkocsi gördül le a futószalagról, ám ezt 2006-ra, százmilliárdos fejlesztés után legalább kétszázezerre szeretné felfuttatni. Ezzel hétszáz új munkahelyet hoz létre a vállalat. Csakhogy a munkaerő-kereslet már most nyomasztó.
A multinacionális vállalatok személyzeti vezetői és a cégeknek munkaerő-közvetítést felvállaló irodák szakemberei egyaránt úgy vélekednek, hogy a magyar munkavállalók a környező országokhoz képest a legkevésbé "mobilizálhatók", s emiatt az országszerte folyamatosan indított toborzás ellenére is egyre erősödő munkaerőhiánnyal küszködnek. A Suzukinál például hiába hirdetik a csábítóan hangzó kedvezményeket, juttatásokat, ingyenes szálláslehetőséget és útiköltség-térítést, az embereket - főként a családosokat - még ezekkel sem képesek rábírni arra, hogy lakóhelyüktől távol vállaljanak állást. Pedig már ebben az évben négyszáz fős létszámbővítési igény mutatkozik, s két éven belül még legalább háromszáz dolgozó alkalmazására lenne szükség.
Kérdés persze, honnan kerítenek embereket a tervezett Fiat terepjárók, Ignis és S2-es modellek összeszereléséhez?
A korábban még ígéretesnek mutatkozó munkaerőpiacon végzett felderítések és toborzások ugyanis, kivált a nógrádi, borsodi és szabolcs-szatmári településeken, egyre inkább csődöt mondanak. Holott a munkaügyi központok statisztikái szerint munkáskéz volna elegendő az említett megyékben, és eddig különösen jó "vadászterületnek" számított Ózd, Putnok, illetve Miskolc környéke, ahonnan szinte egész falvak kerekedtek fel, hogy a Suzukinál megélhetést találjanak. Találtak is, amíg bírták cérnával, hogy családjuktól elszakadva dolgozzanak, majd feladták az erőfeszítéseket, felmondtak, hazamentek. A nagy fluktuáció okozta munkaerőhiányt egyre nehezebben tudja pótolni a vállalat. A dunántúli munkaerőforrások mára kiapadtak, a keleti régiókban élők viszont még a magasabb fizetség, a fent említett kedvezmények ellenére sem mozdulnak el a lakóhelyüktől távolra.
{p}Hogy mekkora az a "távol"? Szakemberek szerint a bűvös határ száz kilométer. Ennyit még ingázással hajlandók felvállalni a magyarok, megbirkózva a közlekedési nehézségekkel, az utazás fáradalmaival. A munkaközvetítő cégek tapasztalata az, hogy száz kilométeren túl gyakorlatilag nulla az érdeklődés.
Az esztergomi gyár például hiába kínál ingyenes munkásszállást a kelet-magyarországi munkavállalóknak, a "röghöz kötöttség" szemléletét nem képes legyőzni. A nők egyáltalán nem, de még a férfiak zöme sem cseréli fel a házi tűzhely melegét, az otthon közelségét a komfortos munkásszállók kínálta nomád életmóddal.
Az otthonuktól több száz kilométerre lévő, szép fizetéseket kínáló nemzetközi cégek iránt egyszerűen nincs érdeklődés még azokban a kis falvakban sem, ahol a postás hordja ki havonta a legtöbb "aktívként" nyilvántartott munkanélkülinek a fizetésnél jóval kevesebb munkanélküli-segélyt, illetve járadékot.
A dunántúli cégek ma egymás elől próbálják elhalászni az embereket. Ennek egyik következménye például a dolgozó cégek közötti "körbevándorlása", amivel vélhetőleg fel is srófolhatja valamicskét a fizetését, egészen addig, amíg ezzel kárpótolva érzi magát a lakóhelytől való elszakadás miatt. A "szegény" multik veszteségei azonban az újabb toborzás költségei, a meglévő munkaerő folyamatos túlóráztatásai miatt egyre növekednek. Nem kétséges, hogy az uniós csatlakozással szélesebb spektrumot öltő "embervadászat" kezdődik majd az ukrán, szlovák, román munkaerőpiacon is, ha már a magyarok ilyen makacsnak bizonyulnak.
{p} A Putnokon élő Kazár István szerint, akinek az egyik szakképesítése hegesztő, többe került volna a leves, mint a hús, ha ő a Dunántúlon marad. A kétgyerekes családapa feleségével együtt hatalmas kertben termeszti a zöldséget, disznót hizlalnak, baromfit tartanak, hogy a hűtőláda mindig tele legyen.
- A fizetés kevés ahhoz, hogy engem ismét elcsábítsanak - szögezi le a 47 éves férfi, aki két év után vett búcsút a Suzuki esztergomi gyárától. - Most kevesebb pénz kerül a családi kasszába, de a döntéssel hatalmas lelki tehertől szabadultam meg. Minden hétvégén hazautaztam, és mit láttam? A postán dolgozó feleségem kínlódását. Pedig csak négy órában volt állása, de vállára szakadt a háztáji gazdaság szinte minden gondja. Óriási telefonszámláink is voltak, mert a gyerekek miatt naponta hazatelefonáltam. A fiaim kicsik még ahhoz, hogy besegítsenek, de nem is várjuk el tőlük. Nekik az a dolguk, hogy tanuljanak. Ha én évekre magára hagyom a családomat a feleségemmel és anyósommal - apósom bányász volt, 57 éves korában halt meg - könnyen lehet, hogy a két fiam elkanászodott volna. Szerintem nincs az a pénz, amiért engem kárpótolni tudnának a szétzüllött családomért. Éljünk inkább szűköcskén, mert most éppen segélyen vagyok, de inkább csinálom a háztájit, és végre megint együtt vagyunk.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek