A hetedik csapás

{p}
A nap hétágra süt, végre ereje is van. Ideje már, idén még szinte nem is volt nyár, pedig már június 20-át írunk. Kurucz Imréné, vagy ahogy a faluban mindenki hívja, Giza néni, széket hoz ki a tornácára, sütteti magát kicsit a délutáni napon.
Szemét behunyja, gondolatai kavarognak. Hol az emberére gondol, huncut is volt az, hatvanévesen vette el, de egy évnél tovább nem maradt nála, mondta, nem akar közös udvarban lakni a szomszéddal, mintha nem tudta volna, milyen az, mikor még járt hozzá, adják el a házat, de arról szó sem lehet. Hol meg az öccse jut eszébe, szegénynek még a sírját sem láthatja, Argentínáig futott a szegénység elől. Nincs már senkije, csak a magány ne volna, de nem kell az öreg pénzért sem. Nem jár már sehová, csak temetésre, most is ez a szegény...
Koppanásra riad álmából. A napnak már nyoma sincs, a szél csavargatja a fákat. Aztán még egy koppanás. Az égen a felhő fekete, mint a pokol, talán itt a végítélet. Az udvarra tojás pattan a tetőről, fehér, mint a hó. Jégverés! Giza néni pattan fel, már amennyire tud, be a szobába. Nincs nyugta ott sem, veri a jég a tetőt rettenetesen. Hol az ablakhoz szalad, hol az ajtóhoz, múlik-e már. De nem, szakad a jég meg az eső. Aztán reccsenés, mint amikor a pohár esik a kőre, mi ez, talán az ablak tört be? Megint törés, már inkább ez hallik, mint a jég ütése. Töri a jég a cserepet, érti meg végre az öregasszony.
Jaj, mi lesz velem, nincs senkim, a nyugdíj kevéske, ki segít rajtam, Istenem, itt vagyok fedél nélkül! Leroskad a hokedlire, fejét a tenyerébe temeti. Aztán maga elé mered, hallgatja a jégverést. A konyha kövén vékony csíkban folyik a víz. Felnéz. A mennyezeten cseppek gyöngyöznek. A nap hétágra süt, ereje is van.
{p}A Nógrád megyei Bercel utcáin sétálok. Az aszfalt ontja a hőt, a szellő lágy, a valószínűtlenül kék égen csak néhány bárányfelhő úszik. Nyári idill. Alig egy nappal korábban ítélet sújtotta a falut. Az Árpád utcai ház teteje fekete, rajta fólia két rétegben, a szétvert palát takarja. Az udvaron fiatal férfi, Vajda Roland.
- Azonnal telefonáltunk a tűzoltóknak, ők tették fel - mutat a tetőre. Beljebb hív, párja nyitja a számítógépet. A férfi szenvedélye a filmezés, persze ki nem hagyta volna, hogy megörökítse a jégverést. Meg nem árt az a biztosítóknak sem, teszik hozzá.
- Ilyen még nem értem meg - nyit be a nagymama, Kovács Ferencné. Hamar át is veszi a szót a fiataloktól, mutatja szobája betört ablakát. - Pusztafaluból költöztünk ide annak idején, Zemplénből - meséli. - Akkoriban arrafelé sok volt a vihar, vitte le a tetőről a cserepet. Éppen ezért szögeltettünk mi inkább palát. Most tessék, itt van.
Hosszan meséli életét, de mindig a jégveréshez kanyarodik vissza.
- Öt éve már, hogy együtt vannak - néz a fiatalok után, amint kimennek a szobából. - Idén talán már házasodtak volna, de a vihar ezt egyelőre elmosta. Millióba is belekerül az új tető, mondta a mester. És a biztosító még kinn sem volt.
A polgármesternő, Jánvári Andrásné éppen csak elutazott néhány napra pihenni, amikor utánaszóltak, veri a jég a falut. Még aznap estére rendkívüli testületi ülést hívott egybe, felnyittatta a püspökhatvani gazdaboltot fóliáért, szervezett, intézkedett, irányított. S levelet fogalmazott a megyének, pénzt kért. Hiszen ez katasztrófa.
- Csak adnak!? - néz rám. Inkább kérdezi, mint állítja.
{p}Alacsony, tüskés hajú férfi, Mártonfalvi Pál portájára csalt be az üvegcsörömpölés. Sógora feszegeti a műhely üvegtetejét. Egyetlen tábla sem maradt épen. Húsz éve építette, az üveg négy milliméter vastag, eddig ellenállt hónak, jégnek. Mögötte medence, üvegtetejű az is, jönne már Noémi, az unoka a fővárosból, de most hiába. Víz helyett üvegtörmelék a medence alján, vastagon.
- Ez már a hetedik csapás a falun május óta. - Hatszor felhőszakadás - panaszolja -, most meg jég is.
- Egy felhőszakadás mégsem csapás - jegyzem meg.
- Lehet, hogy máshol nem, de nálunk... Jöjjön! - hív ki az útra. A Gácsi utcán baktatunk, s látom már, igaza van. A házak előtt homokzsákok, mint az árvíz sújtotta falvakban. Nézelődésünkre több házból is kijönnek, ki az iszapáradatra panaszkodik, ki a jégverésre.
- Nem tudja, mennyiért veszik át idén a ribizlit? - kérdezi egykedvűen egy idősebb férfi, Mohácsi László. - Igaz, mindegy is, nekem most nem lesz rá gondom. Hatezer tövet vert el a jég.
Persze nem mindenki ilyen nagygazda, a többség a kertjét siratja, szőlőjét, gyümölcsfáit.
- Onnan szokott jönni a víz - mutatja a kísérőm a falu szélén. Bercelt félkörívben dombok szegélyezik, gerincük valahol a távolban. Látványnak nagyszerű, ám ha ekkora területről megindul a víz... A legszélső ház mögött fasor, tövében árok nyoma, valamikor bizonyára az védte Bercelt az áradattól. Egy részét, ahogy látom, már kimélyítették, lenyúlik egészen a falut átszelő Gólya-patakig.
Idős asszony néz ki a kapun, hamar beszédbe elegyedik. Gondolatai a jégverés körül kerengnek.
{p}- Éppen a káposztát palántáztam - meséli Demeter Béláné -, amikor látom a felhőt. Mire beértem, már zúgott a jég. Úgy megijedtem, az ajtót is magamra zártam - neveti baját.
A Cserhát lankái a zöld ezer árnyalatában pompáznak, a levegő páratelt, a madarak versenyt búcsúztatják a napot. A völgyből ostorpattogás hallik, néha kurjantás.
Jákótpusztára tartok, Bercel határába. Az utolsó néhány száz métert gyalog teszem meg, a sár nem engedné a kocsit. De nem is baj, amíg gyalogolok, egy másik világra hangolódom. A dűlő hirtelen völgyre nyílik, alant szürkemarha-gulya, a távolban hodályok, körülöttük mangalicák, cigáják, szamarak, lovak, kecskék, fekete bivalyok.
A nyitott sorompón a felirat: Jákótpuszta. Egy megszállott tudós, Keszthelyi Tibor álma. Őshonos állatok életmódját figyelhették itt meg egyetemista tanítványai. Sírja a bejáratnál, művét barátai viszik tovább. A hodályoknál fekete ruhás férfi ül, előtte kecske, bögrébe feji a tejét.
{p}- A cicáknak - mosolyog. Győrbíró Gyárfás Erdélyből érkezett, a háromszéki Lécfalváról. Otthon is gazdálkodik, szabadságát meg itt tölti az állatok mellett. - Éppen néhány látogatót vittem ki a terepjáróval a műútig - emlékezik az előző napra. - Láttam, nagy idő készül, a fekete fellegek közé egy fehér is vegyült. A jégfelhő. - Visszafelé indult már a dűlőúton, amikor az első jég koppant a terepjáró tetején. A kormányt elengedte, vezette az autót a két mély földvályú, ő maga pedig a szélvédőt tartotta ösztönösen. - A fejem felett centikkel verte a jég a rettenetes dobszólót. Azt hittem, soha véget nem ér.
- Az állománnyal mi lett? Mennyi pusztult el belőlük?
A férfi elnéző mosollyal magyaráz: - Az állatok? Azoknak semmi bajuk. Amikorra visszaértem, éppen hogy csitult a jég, látom, a gulya egy csomóban. Valamennyi farral a viharnak, fejük lesunyva, úgy védték a borjakat. Összecsompolyodva a cigájanyáj is, alattuk a bárányok. Este nézem őket, hát még csak nem is vizesek...