Kedves Olvasóink!

A témát lezártnak tekintjük. Az eddig beérkezett levelekre felkért szakértőnk tanácsait leírva postai úton s ezen a helyen válaszoltunk, erre azonban a jövőben nem vállalkozhatunk. Akinek problémája, kérdése van az életüktől vagy szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásával, valamint a hadigondozással kapcsolatban, kérjük, forduljon az illetékes hivatalokhoz.

EgyébBorzák Tibor2004. 06. 04. péntek2004. 06. 04.
Kedves Olvasóink!

Kapnak-e pénzt az elhurcoltak és a hadiárvák?

Rovatunkban foglalkoztunk a kecskeméti Mészáros Jánosné kérésével, miként juthat hozzá hadiárvaként az ötvenezerről négyszázezer forintra felemelt anyagi kártérítéshez. Írásunkból egyértelműen kiderült, hogy a módosított összeg különbözetét csak a szovjet kényszermunkára erőszakkal elhurcolt és elhalálozott személyek hozzátartozóinak fizetik ki automatikusan, amennyiben 1997-ben benyújtott kérelmüket kedvezően bírálták el. Tehát a hadiárvák ezt a kiegészítést nem kapják meg. Cikkünket követően több olvasónk fordult hozzánk hasonló panaszával. Szerkesztőségünk csupán arra vállalkozhatott, hogy egy általunk felkért hadügyi szakértő tanácsokkal szolgáljon levélíróinknak.


{p} Az ózdi Iván László levélváltásai kudarccal végződtek. Édesapját egy ausztriai lágerban tartották fogva, ahol baleset következtében koponyaalapi törést szenvedett. Ezt bizonyítva olvasónkat hadiárvának nyilvánították, meg is kapta az ötvenezer forint egyszeri kártérítést. Amikor annak idején édesapja hazatért, kezdeményezte a hadirokkantság megállapítását, de azzal utasították el, hogy a Nyugaton fogva tartottaknak nem jár semmi. Iván László jogosan veti fel: édesapját erőszakkal vitték el, neki is kiutalhatnák a felemelt kárpótlási összeg különbözetét, de mivel a törvény csak a Szovjetunióba hurcolt hadifoglyokra vonatkozik, nem jut kártérítéshez.
Az egyik általános probléma: akik 1997. június 7. és 1997. október 7. között nem adták be kárigényüket az 1997. évi XXIX. törvény alapján (deportálás, szovjet kényszermunkára hurcolás és magyar hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkénye következtében vesztették életüket, illetve 1941. június 27. és 1945. május 9. között faji, vallási vagy politikai okból munkaszolgálatot teljesítettek), azok ma már semmit sem tehetnek, mert a kérelem elmulasztása jogvesztéssel járt. Az sajnos nem jogos indok, hogy nem tudtak róla, még akkor sem, ha birtokukban voltak/vannak a megfelelő dokumentumok. Tény és való: sokan csak később értesültek a lehetőségről, mint például Grúber Keresztény és sorstársai Kenderesen.

{p} És bármennyire is hihetetlen, jócskán akadnak olyanok, akik cikkünkig semmit nem hallottak a kárpótlásnak erről a formájáról.
A hozzánk küldött levelekből fájdalmas sorsok rajzolódnak ki. A nyolcvanéves, törökkoppányi Retkes Józsefné, ahogy halad előre történetével, egyre elkeseredettebb hangot üt meg. Férjét malenkij robotra vitték, mínusz hatvanfokos hidegben dolgoztatták, korpás vízen tartották. A fogságból negyven kilóra fogyva tért haza. Retkes néni férje kárpótlásként havi kétezer forint életjáradékot kapott, de nem sokáig, mert 1993-ban meghalt. Mint írja, később értesítették az özvegyi járandóság felemeléséről, de pénzt soha nem vitt neki a postás. Tavaly a helyi polgármesteri hivatal az összes iratát továbbította a kárpótlási irodához, majd azzal biztatták, hogy meg fogja kapni a pénzt, csak várjon nyugodtan. De már nehéz várnia... Felkért szakértőnk a levél tartalma alapján úgy ítéli meg, hogy a néninek hozzá kell jutnia jogos jussához.
{p} Süle István Bezerédről írt. Fiatalon került fogságba, és több ezer társával együtt elhurcolták malenkij robotra a Krím-félszigetre, ahol embertelen körülmények között dolgoztatták. Tizenhárom hónap után maláriában megbetegedve tért haza. Olvasónk szeretné tudni, hogy hová fordulhat kárpótlás ügyében. Ha ezt 1997-ben nem tette meg, most semmi jóra nem számíthat, hiába tudja igazolni a múltbéli sérelmeit. Hasonló a helyzete a berettyóújfalui Bak Imrénének is, akinek édesapját vitték el szovjet kényszermunkára és négy év múlva, nagybetegen tért haza. Bakné tavaly érdeklődött a kárrendezési irodánál, de nem járt sikerrel, merthogy 1997-ben információ hiányában nem nyújtotta be kérelmét édesapja kényszermunkára való elhurcolásának kárpótlása ügyében. Mivel utólag ezt már nem teheti meg, így sem a korábbi, sem a kiegészített összeg nem illeti meg. A rózsaszentmártoni Hegyi Sándor nagyobb reményekkel számíthat a kiegészítő összegre, amennyiben korábban felvett kártérítése kényszermunkára történő elhurcolására vonatkozik.
{p} A hadiárvák, a hadigyámoltak és hadigondozott családtagok egyösszegű anyagi kártérítése valamivel gördülékenyebb, és még most is elintézhető. A jogosultság megállapítása és a határozat meghozatala az önkormányzatokra tartozik, az egyszeri ötvenezer forint kifizetése pedig a hadigondozotti alapítványon keresztül a nyugdíjfolyósító intézetre. Amíg korábban szigorúan csak eredeti dokumentumok bemutatásával lehetett a járadékhoz hozzájutni, ma már az adatok szóbeli közlésével, illetve kérvény megfogalmazásával is elintézhető az ügy. Tehát Nagy Gyuláné nyirádi olvasónkat nem utasíthatta volna el a helyi jegyző a korabeli papírok hiánya miatt. A tények: olvasónk családja a Felvidéken élt, édesapját 1945. március 12-én agyonlőtték az oroszok, majd 1948-ban kitelepítették őket Veszprém megyébe. A csehszlovák biztosok leltárán fekete-fehéren szerepel, hogyan halt meg az édesapja, s az ötvenes években árvaellátásban is részesült, de ez utóbbiról nem tud felmutatni papírt.

{p} A tragédia még Felvidéken történt, s a felvidéki magyarok kártérítésével nem foglalkozik a hadigondozotti törvény, ám az állítólagos árvaellátást már Magyarországon folyósították, és mivel ma is itt él, jogosult az egyösszegű térítésre. Lencse János Vecsésről azt kifogásolja, hogy hadiárvaságra vonatkozó kérelmét "árvaellásra nem jogosult gyermek" indokkal utasította el a kárpótlási hivatal. Történetéből kiderül, hogy szülei háborús cselekmények áldozatai lettek, saját tanyájukon gyilkolták meg őket 1944 novemberében a "dicsőséges felszabadítók", tehát szakértőnk szerint hadiárva olvasónknak jár az ötvenezer forintos kártérítés.
A gelénesi Kondor Endre leveléhez mellékelt iratokból egyértelműsíthető, hogy édesapját 1944 decemberében hadifogolyként hurcolták el a Szovjetunióba, ahonnan nem tért vissza, holttá nyilvánításának dokumentumai is megvannak. Panaszosunk soha semmilyen kártérítést nem kapott. Ha 1997-ben nem adtak be kérvényt, ezután sem számíthat anyagi támogatásra, legfeljebb az egyszeri hadiárva-járadékot tudja elintézni magának és testvérének.
{p} A fenti leveleken kívül kaptunk olyanokat is, melyekben bonyolult - számunkra néhol követhetetlen - ügyekről, történetekről számolnak be olvasóink. Ezekben nem tudunk és nem is kívánunk állást foglalni, egyértelmű tanácsot szakértőnk sem adhat, mivel azok inkább ügyvédekre tartoznak. Egyfajta tanulság megfogalmazható: két, egymástól független törvényről van szó - az egyik az erőszakkal elhurcoltakra vonatkozik, a másik a hadigondozás kérdését rendezi -, s ezeket nem szabad összetéveszteni. Remélhetőleg a jelen cikkünkben idézett esetek segítik az érintetteket abban, hogy saját ügyükben is világosabban lássanak.

 

 

 

Kárpótlási ügyek: Központi Kárrendezési Iroda, 1116 Budapest, Hauszmann Alajos u. 1-3. Telefon: 371-8900, 371-8917.
Adategyeztetés, adatkiegészítés: Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattár és Hadisírgondozó Iroda, 1027 Budapest, Feketesas u. 4. Telefon: 212-4430. 
Hadifogolykeresés interneten: www.hadifogoly.adatbanyaszat.hu
Adatkérőlap, nyomtatvány és tájékoztatás: Magyar Honvédség megyei hadkiegészítő parancsnokságai a megyeszékhelyeken. Hadirokkantak, Hadiözvegyek, Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetsége, 1134 Budapest, Tüzér u. 64. Telefon: 239-9830.