A muskátli gerániumolaja

Az első tövek a XVII. században, holland és angol hajósok jóvoltából kerültek fokföldi otthonukból Európába. A XVIII. századig csak üvegházi különlegességként ismerték kontinensünkön, és nem is volt igazán népszerű. Először az angolok kedvelték meg, majd meghódította a bécsieket is. Ferenc császár ugyanis fokföldi gyűjtőútra küldte kertészét, aki nagyon ritka, vadon élő fajokkal tért haza, és hamarosan példátlan gyűjteményt nevelt a schönbrunni kastélyban. A muskátli Franciaországban azzal vált közkedveltté, hogy leveleit a tubáknak használt dohány illatosítására a dohánylevelek közé rakták. A botanika atyja, Linné svéd természettudós Geraniumnak nevezte el a muskátlit, amelyet később átereszteltek Pelargoniumra.
Nálunk 1783-ban tűnt föl a muskátli, és mósuszillata után kapta a nevét. A mósusz a Himalája környékén élő hím pézsmaszarvas mirigyének jellegzetes illatanyaga, amelyet illatszer-alapanyagként használtak, és irtották érte a pézsmaszarvasokat. Érthető hát, hogy kezdett egyre értékesebbé válni a gerániumolaj, mert helyettesíteni tudták vele a mósuszt. Nyilvánvaló, hogy a pézsmaszarvasoknak is megkönnyebbülést hozott e növény népszerűsége, mivel az illatszeripar a muskátli leveléből vonja ki a gerániumolajat.
Míg korábban csak a paloták és a főúri kertek hatalmas üvegházait díszítette a muskátli, a XIX. század közepén falvainkat is meghódította, és a magyarság kedves virága lett. A futómuskátli valamivel később terjedt el Európában, és csupán néhány évtizede díszíti virágágyásainkat, balkonládáinkat. Nem csoda, hogy nagyon a szívünkhöz nőtt a muskátli, hiszen éghajlatunk alatt valamennyi változata a fagyok beálltáig bőséges virággal hálálja meg a gondoskodást.