Ilyen állapotban van a kórházba került Dévényi Tibor
origo.hu
Mindjárt az elején egyértelművé teszem az olvasó előtt, hogy a címben említett családfő én vagyok. (Azt meg, hogy nálunk ki viseli a kalapot, inkább hagyjuk.) Rólam van szó tehát, akire végre ráköszöntött a várva várt szabadság első napja.
Úgy kezdődött, hogy még reggel nyolckor is ott nyúltam az ágyban. Negyed kilenckor kényem-kedvem szerint fölkeltem, majd (pizsamában) a könyvespolchoz mentem, és kiválasztottam két könyvet, amelyeket már évek óta készültem elolvasni, és a szekrényemre tettem őket. Aztán visszafeküdtem. Feleségem kaján pillantást vetett a könyvekre, mintha csak azt mondta volna: ugyan már, mikor fogod te akár csak az egyiket is elolvasni?! Én meg csak azért is azonnal kézbe vettem az egyik kötetet, és elszántan olvasni kezdtem.
Már éppen elmélyedtem az olvasmányban, amikor megjelent a hálószobában a négyéves Ádám. Fölcsillant a szeme, fölkapta a kispárnát az anyja ágyáról, és hozzám vágta. Ezt persze nem hagyhattam annyiban: én meg hozzávágtam az enyémet. Párna párnát követett, a nagy zsivajra betódult a két nagyobb, Máté és Eszter is. A végén már repült a nagypárna meg a paplan is. Az, hogy a két asztali lámpa az éjjeli szekrényen épségben megúszta, csakis az anyu érdeme, aki a legjobbkor szólt föl a konyhából: "Gyertek reggelizni!"
{p}Reggeli után a feleségem finoman emlékeztetett, hogy mit ígértem Máténak. Mit is ígértem? Hát azt, hogy ha egy kis időm lesz, sakkozom vele. És most itt van egy egész hét szabadság... A kilencéves Máté villámgyorsan fölállította a sakkfigurákat, elkezdtük a játszmát. Kissé bizonytalan lépéseit látva elfogott a kétség: talán nem kellene megvernem ezt a gyereket, mert félő, hogy elmegy az önbizalma. Igen ám, de akkor meg meghamisítom a valóságot. Mégiscsak az a helyesebb, ha szembesül vele: az apja a jobb sakkjátékos. Miközben ezen lamentáltam, Máté - valóságosan - leütötte a királynőmet. Innentől kezdve aztán nem győztem kapaszkodni, hogy kihúzzam a játszmát legalább döntetlenre...
Viszont a hétéves Eszterrel játszott memóriajátékban már magamat adhattam. Meg is vert rendesen, mint a pinty. Amikor befejeztük a játékot, és indulni készültem vissza a könyvemhez, Eszter lelkesen elém állt.
- Apu, a sárkány! A papírsárkány! Csináljuk meg most! Úgyis már két éve készíted...
Három éve - gondoltam magamban. Milyen jó, hogy a gyerek nem tud mindig mindent pontosan.
- Sárkányt, most? - néztem rá kérdően. - De hiszen nem fúj a szél! Ez a kis szellő még egy tollpihét sem tudna megemelni, nemhogy egy sárkányt!
Ebben megegyeztünk. Gondoltam is: még az elemek is velem vannak. Indultam vissza a könyvemhez, de akkor meg Ádám állt elém azzal, hogy "focsizzunk!". Nem lehetett nemet mondani.
{p}Ebéd után, ejtőzve a széken csendesen tallóztam a rám váró tennivalók között. A zárat cseréljem ki előbb, vagy a bejárati kapu kilazult zsanérját betonozzam vissza? Esetleg pucoljam ki végre és tegyem a helyükre a téli cipőimet (de hát úgyis olyan hamar elrepül a nyár), vagy csonkázzam a szőlőt, még mielőtt átmászik a szomszédba? Persze lehetne nyírni a füvet is, vagy kitakarítani az autót...
- Ha már úgy sincs semmi dolgod - így a feleségem -, igazán elugorhatnál a Tescóba néhány dologért...
A baj nem jár egyedül, a fölvetést a gyerekek is meghallották. És persze jönni akartak mindannyian. Ráálltam, annak ellenére, hogy már többször megfogadtam: egyszerre csak egy gyerekkel megyek vásárolni. Annál is inkább, mert nekem, aki első vásárlási élményeit egy petróleumszagú, falusi kis boltban szereztem, ez a Tesco-gazdaságos hatalmas hodály maga az őrjítő labirintus. Addig még csak megvoltunk valahogy, amíg a kocsiba raktuk az árut. Hanem a sorállásban fölbomlott a rend: Máté és Eszter elveszett. Ádámnak a lelkére kötöttem, hogy el ne mozduljon a bevásárlókocsitól, és a keresésükre mentem. Ha meg is pillantottam őket valamelyik sor végén, mire odaértem, már eltűntek. Mint kiderült, ők meg engem kerestek. Egymást kergettük a nagy hodályban. Végre találkoztunk, és rohantunk vissza a kocsihoz. Csakhogy Ádám nem volt sehol. Most mit tegyünk? Nagy tanácstalanságunkban megszólalt a hangosbemondó: egy kisfiú keresi apukáját! Ádám zokogott a mikrofonba...
{p}A történtekből logikusan következően komoran ültük körül a vacsoraasztalt. Az étkezés végén Ádám föltette a kérdést:
- Apu, ugye holnap is focsizunk?
- Én nem - mondtam határozottan. - Én megyek a szerkesztőségbe, cikket írni a Szabad Földbe. Elvégre nekem is jár egy kis kikapcsolódás...
A gyerekek rám néztek, és felcsillanó szemmel szinte egyszerre kiáltották:
- Mi is megyünk! Mi is veled megyünk!
Elmosolyodtam a bajuszom alatt, és csendesen beláttam: nem menekülhetek.
origo.hu
borsonline.hu
life.hu
hirtv.hu
haon.hu
origo.hu
mindmegette.hu
vg.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu