Mese

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, élt egyszer egy kisgyerek. Egyszer kiment a gyerek az erdőbe, s felmászott egy nagy körtefára, s ott a bécsi bicskájával elkezdett körtét enni. Amint eszeget, hát jön egy lompos, lucskos, loncsos medve, hátán egy üres zsákkal. Amint a gyereket meglátta, odament a fa alá, s azt mondta neki:
- Te kisgyerek, adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal!
- Nem adok bizony én, mert lerántasz.
- Dehogy rántalak, dehogy! Nem én, bizony, csak adjál!
A gyerek szakított egy szép körtét, és nyújtotta le. A loncsos medve azonban megkapta a kisgyerek karját, lerántotta annál fogva, s beletette a zsákjába. A kisgyerek sírt-rítt, de az bizony nem használt semmit, mert a medve a hátára kapta a zsákot, s ment vele hetedhét országon keresztül hazafelé. Útközben elfáradt, letette maga mellé a zsákot és ott helyben elaludt.
Amint ezt észrevette a kisgyerek, a bécsi bicskájával kihasította a zsákot, teletömte tégladarabokkal, maga pedig odébbállott. Mikor a loncsos medve fölébredt, hátára vette a zsákot, s vitte egyenest haza. Hazaérve mondja a medve az öreg ördöngös szülének:
- Eredj, te szülém, hordd tele a nagy üstöt vízzel, gyújts alá, melegítsd fel jól!
Az öreg ördöngös szüle erre telehordta a nagy üstöt vízzel, és tüzelt erősen a katlan alá. Mikor felforrt a víz, a loncsos medve kioldja a zsák száját, megfogja a csúcsát, rázza, hát úgy hull belőle a diribdarab kő, hogy szeme-szája elállt a medvének. Nagy mérgesen hátára vette az üres zsákot, és elindult hetedhét országon keresztül, meg sem állott, míg vissza nem ért abba az erdőbe.
{p}Hát a kisgyerek már megint ott volt a nagy körtefán, ette a körtét a bécsi bicskájával. Amint a loncsos medve meglátta, tüstént odament a fa alá. Azt mondja a kisgyereknek:
- Te gyerek, adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal!
- Nem adok bizony én, mert lerántasz!
- Dehogy rántalak, nem bántalak biz' én, csak adjál!
Addig könyörgött a medve a fa alatt, hogy a kisgyerek szakajtott egy szép körtét. Nyújtotta lefelé a medvének, az pedig megkapta a kisgyerek karját, lerántotta és beledugta a zsákjába. Avval fölkapta a hátára, vitte, vitte hetedhét országon hazafelé. Otthon megparancsolta most is az öreg ördöngös szülének, hogy a kemencét tüstént fűtse be irgalmatlanul, a kisgyereket meg süsse meg benne. Avval maga elment, megtisztálkodott, s minthogy nagyon el volt fáradva, lefeküdt egy kicsit delelni.
Az öreg ördöngös szüle, mikor már csak úgy szikrázott a kemence feneke, behozta a sütűlapátot, és azt mondta a kisgyereknek:
- No, kis szolgám, ülj fel erre a sütőlapátra!
- Ó, kedves nénikém, nem tudom én, hogy kell rá felülni, mutasd meg te előbb!
Az öreg ördöngös szüle nem kérette sokáig magát, ráült a lapátra. De a kisgyerek sem volt ám rest: amint ezt meglátta, hirtelenjében megkapta a lapát nyelét, s bevetette az ördöngös szülét a tüzes kemencébe, maga pedig nagy üggyel-bajjal felmászott a kémény tetejébe.
Mikor a loncsos medve felébredt álmából, keresni kezdte a szülét, de sehol sem találta. Egyszer csak felnéz a kéményre, hát látja, hogy a kisgyerek odafenn gubbaszkodik a kémény legtetejében. A loncsos medve egy vasnyárssal a kezében utánamászott, de a nagy súlyával megcsúszott és a nyárs halálra szurkálta. A kisgyerek pedig lejött a kéményből, és szaladt, szaladt, amíg csak haza nem ért.
(Magyar népmese)