Periféria

Mert az irodalom perifériája aligha mondható irodalomnak, hiszen kiszorult a szélére, még pontosabban be sem került a közepébe, sőt annak a közelébe sem. Akikről szólok, valószínűleg valamennyien aranyos, kedves, jóravaló emberek, egyetlen közös baj van velük: költőnek képzelik magukat. Verset írnak, szemrebbenés nélkül. Pontosabban versnek mondják azt, amit írnak, és első dolguk, hogy valahol megjelentessék, csak hogy nyomtatott formában viszontláthassák. Akad, ahol találnak még kiadót, kiadványt, mely fogadja műveiket, így aztán egységbe tömörülnek, verseik mellé irodalminak nevezett alkotói közösséget hoznak létre, és azon túl, hogy elolvassák tagtársaik verseit, kedves mosollyal gratulálnak is egymás műveihez, s valamennyiüket boldogság tölti el: költők vagyunk, egy alkotói közösség tagjai, és mostantól bármit is mondjanak a "profi költők", ne törődjünk velük, irigyek ránk, merthogy mi is költők vagyunk, és persze képtelenek elviselni, hogy jönnek az eddig kiszorultak, jönnek az el nem ismert költők a perifériáról, megmutatva oroszlánkörmeiket.

{p} Hogy teljesen érthető legyek, mutatnék néhányat ezekből az oroszlánkörmökből.Balassi Bálintról ily szavakkal emlékezik meg a periférián alkotók egyike: "Késő reneszánszát / Éli meg a költő / Nevére felfigyel / Sok-sok emberöltő." Majd pediglen: "Szép szerelmes versi / Szívből fakadának / Vitézi tettei / Lám megmaradának."  Sajog a szívem minden soráért, de kénytelen vagyok egyet-kettőt átlépni, hogy eljuthassak a következőig: "Megalapoztad a / Szép szerelmes lírát / Megénekelted az Annát / és az Írát / Amíg magyar él e / szép kerek világon / Vitéz költő múltad / Ím-ezerszerszer áldjon." Azt, hogy hogyan figyel föl sok-sok "emberöltő" a költő nevére, éppúgy nem értem, mint azt, hogy jut az eszébe a perifériás költőnek egy lírájáról híres költőóriásról azt a szót leírni, hogy "megalapoztad". Az már csak mellékes, hogy a "költőmúltad" mégis csak egybeírandó (de ha történetesen egybeírta volna, akkor sem válna értelmessé az utolsó két sor).A periféria másik óriását idézem: "Egyre boldogabb vagyok, / Mámorít a tudat, hogy élek. / A szemem mindig ragyog, / Messziről virít kicsiny fénye."

{p} Ez lenne az első szakasz, de meg kell állnom, levegőt kell vennem, és szégyenkeznem kell, mert ez esetben nem egy költemény adta föl a leckét, nem egy vers szimbolikáját kell megértenem, hanem magát a magyar szavakkal leírt sort, és meg is kell kérdenem: miért virít messziről a megmámorosodott élő ember mindig ragyogó szemének az ő kicsiny fénye? És mielőtt választ kapnék reá, letaglóz a következő (hála istennek, befejező) szakasza: "Egyre boldogabb vagyok, / Lelkemben virul a békesség. / Vidám szívem dobban jó nagyot. / Az életem meseszép!" Én meg egyre rosszabbul vagyok, és háborog a lelkemben a békesség. Mert ha már egyszer ritmusa nincs egy versnek, legalább a rímpárai megvolnának. Ha már se ritmusa, se ríme, legalább mondana és adna valamit, például pontosan megértetné velem, hogyan virul a lélekben a békesség, s hogy milyen az a vidám szív, amely jó nagyot dobban, és hogy mitől meseszép az élete ennek a dobogó szívű költőfenoménnek.

{p} De nem, ez szóba sem jön. Emlékezzünk csak, mit mond a költő (Csak így, P. S., hátha megfejti a perifériás, kiről van szó), aki nem szorult a perifériára: "Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad, s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd." (És nem "félre tedd", mint ahogy a "költő múltad" adná a mintát.) Nem idézem tovább a kivesézett kiadvány versnek mondott, ám dalszövegnek sem használható sorait. Fájó és fájdalmas, hogy ilyen kontár munkákat kell elolvasnia annak, aki irodalminak nevezett folyóiratként veszi a kezébe a valóban kristálynak gondolt, a perifériáról jelentkező kiadványt. Új főszerkesztője többek közt ezekkel a szavakkal köszönti az olvasókat: "Neves elődök után nem lesz könnyű dolgom, hogy mindenki megelégedésére végezzem majd a feladatomat. De ez a célom! S célom a magyar irodalom méltó publikálása lapunkban, aminek (sic!) remélhetőleg mi is tolmácsolói vagyunk. Amatőr és profi nálam nem sokat jelent. Ami számít, az a tartalom, a szép magyar szó, a szép magyar nyelv! Aki annak (sic!) szolgálója, csak jó ember lehet. Itt a helye közöttünk! (...) Gyertek hát közénk mitöbben és varázsoljunk szépívű szivárványt Pannónia egére!"

{p} Szó ami szó, ebben a kiadványban az amatőr és profi valóban nem sokat jelent, mondhatnám: egyre megy. Aki amatőr, közölheti a verseit, profi úgysem olvassa el, hacsak nem akar megzavarodni ettől a Pannónia egén átívelő szép ívű szivárványtól. Gondolom, P. S. szavai mégiscsak irányadók maradnak, akkor is, ha őt már nyugodtan mondhatjuk profinak. "Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd." Pannónia szivárványa alatt persze ezrével teremnek az önjelölt költők, akik nem szenvednek meg minden egyes sorért, a verstan számukra ismeretlen, a ritmusérzékük, akár egy halláskárosulté, nincs két szavuk, mely rímbe szedhető, és olyan sincs, aki megpróbálná őket "taní-tani". Írogatják hát förmedvényeiket, hogy fertőzöttségüket másokra testálják, pedig soha nem lesz belőlük költő. Mert az ember tényleg épp annyi, amennyi.