Szelíd férfi ül az autóban, arca szikár, szava ízes. Takács János juhász Polgárról. Levele nyomán kerestük fel, immár másodszor. Olyan ügyben, ami, ahogy írja, nagyot fordít életén. S ha rosszul fordul, nem is tudja, mi lesz vele. Vele és családjával.
A polgármesteri hivatalba tartunk, kettőnknek talán több szerencséje lesz, mint amikor egyedül ment.
De előbb lássuk az első találkozásunkat. A levegő remeg a tikkasztó alföldi hőségben, a gazda tanyáján keressük az árnyat. Körülöttünk a végtelen sík, a szem csak az autópálya töltésébe tud kapaszkodni.Mellette a felesége, arrébb iskolás fia hancúrozik a pulival. Teheti, a kutyának most nincs dolga, a juhnyáj békésen keresi a szálat.
- Át kellene hajtani a másik legelőre - mondja a gazda. - Itt van, alig két kilométerre.
- S mi az akadálya, hogy megtegye?
- Akadálya? Hát az van - nevet a juhász keserűen.
Néhány éve kezdett gazdálkodni a feleségével, akkor jutottak földhöz kárpótlás révén. Juhokat vettek, gondolták, a szaporulatukból megélnek majd. A nyáj gyarapodott, a legelő viszont nem nőtt... Nem baj, vettek még egyet, tizenöt hektárosat a harmincötös főút másik oldalán, alig két kilométerre a tanyájuktól. Pénzük ugyan nem volt rá elég, no de azért van a bankban, kölcsönöztek onnan. Hárommillió forintot kaptak. Fedezetnek ott van rá a városban a családi házuk. Úgy tűnt, a számításuk beválik, a két legelőt felváltva használták: amíg az egyiket legelte a nyáj, a másik újult. Nem is volt semmi gond, amíg ki nem derült, hogy a Polgárt Debrecennel összekötő autópálya a két legelő között épül majd.
{p}Az építkezés megkezdése előtt összehívták a gazdákat, tájékoztatták őket, merre fut majd a nyomvonal, ki-ki elmondhatta, ha érintette a pálya építése. Amikor az ülés véget ért, Takács János is odament az asztalhoz, elmondta a gondját.- Nyugodjon meg - így a mérnök -, meg fogjuk oldani.
Takács János megnyugodott; ám most már látja, a mérnök szava üres volt. A Görbeházáig terjedő szakaszt szeptemberben átadják, a megoldásnak nyoma sincs.
- Miért nem írt az autópálya építőinek? - kérdem a gazdát.
- Írtam én, kétszer is, az egyik levelet tavaly szeptemberben, a másikat most májusban. Nem válaszoltak egyikre sem.
Hívom a Nemzeti Autópálya Részvénytársaság számát, a határozott férfihang Béni Gyöngyihez irányít, 213-as mellék, az újságírókkal ő tartja a kapcsolatot. Géphang felel, hagyjak üzenetet. Hagyok, visszahívást kérek. Béni Gyöngyi nem hív vissza. Egy hét múlva ismét próbálom. Ismét sikertelenül, ismét nem hív vissza. Újabb hét múlva:
- Béni Gyöngyi vagyok.
- Ne haragudjon, nem hallgatta le az üzeneteit?
Pillanatnyi csönd.
- Nem, az az igazság.
Rendben, illetve... mindegy, mondom, miért keresem. A hölgy hangja készséges:
- Küldje át a leveleket, utánanézek.
{p}Amíg Béni Gyöngyi a levelek után néz, térjünk vissza Takács János tanyájához. Kerékpárra ülünk, ki a főútig, rá a dűlőre. Szállhatunk is le hamar, előttünk tornyosul az autópálya. Mi még fel tudunk kapaszkodni a töltésre, de a juhoknak már most lehetetlen. A pályán tucatnyi munkagép, nem szól hozzánk senki; le a másik oldalon, tovább a dűlőn. Két kilométert, ha kerekezhetünk, amikor a Nyugati-főcsatornához érünk. Mellette Takács János legelője. Füve kövér - és érintetlen.
- S mit lehetne tenni? - kérdezem a gazdát. - Híd építése irdatlan költségbe kerülne...
- Nem is gondolok én ilyesmire - válaszolja. - Elég volna, ha a túlsó oldalon, az autópálya mentén elvezethetném a juhaimat a csatornáig, ott keresztül a híd alatt, s már ide is értem.
A csatornát átívelő hidat több sor pillér tartja. Maga a Nyugati-főcsatorna kevés helyet foglal, látom, mellette akár egy kombájn is elférne.
- Kézenfekvő megoldás - derülök fel.
- Valóban ez volna a legegyszerűbb, csakhogy ahhoz előbb ki kellene sajátítani a földet a pálya mellett. A legtöbb helyen, ahol szükséges volt, ezt meg is tették, itt azonban nem.
- Miért nem?
Takács János széttárja a karját.
{p}A polgármesteri hivatalba tartok, talán ott tudják a választ. A titkárságon Manea Cristinelhez irányítanak, a műszaki iroda munkatársához. A román nevű férfi számítógépen hívja be a város határának térképét, a fejét csóválja.
- Nem hiszem, hogy bármit is lehetne tenni - jelenti ki végül tökéletes magyarsággal.
- De hiszen a Takács családnak ezen múlik a sorsa. Ha nem tudják használni a legelőjüket, nem szaporodik a nyájuk, nem tudják visszafizetni a...
- Ahogy a térképen látom, a nyájat a harmincötös főúton hajtja keresztül, igaz?
- Igaz.
- Akkor örüljön, hogy eddig nem büntették meg. A közlekedési szabályok szerint ugyanis állatot közlekedési főútvonalon áthajtani tilos.
Sakk-matt, ahogy szokták mondani, erre nem tudok lépni.
- Ezt nekünk eddig senki sem mondta... - néz rám Takács János, amikor megviszem neki a hírt.
Rég hallottam már valaki hangjában ekkora szomorúságot. Próbát teszek azért, felhívom a Közlekedéstudományi Intézetet. A vonal túlsó végén Gyarmati János tudományos főmunkatárs:
- Akkor nem lehet főúton állatot áthajtani, ha van más megoldás is. Ha nincs, nyugodtan meg lehet tenni, ügyelve természetesen a balesetek elkerülésére.
Takács János hajnalban hajtja ki az állatait, amikor a legkisebb a forgalom, és napszállta előtt vissza. A főutat egy-két percig veszi igénybe, ráadául a szakasz egyenes, jól belátható az alföldi síkon, s a felesége is segít neki. Persze örül a hírnek a gazda - ám az autópályán ettől még nem tud keresztülvergődni.
{p}Ha a műszaki irodában nem segítenek a baján, talán megteszi a polgármester, Oláh József.
- Voltam már nála - meséli Takács János, amikor javaslom az ötletemet -, azt mondta, nem tud mit tenni.
Hívom a polgármestert, időpontot kérek, ám amikor mondom, miért, fölöslegesnek véli találkozásunkat.
- Ismerem Takács János gondját, hogyne ismerném. Azt hiszem, az a leghelyesebb, ha hivatalos levelet írat a beruházónak. Jöjjön be, majd itt megfogalmazza valaki a levelet.
Hívom Takács Jánost, újságolom a polgármester javaslatát. Ismét örvendezik a gazda, hogyne örvendezne. Néhány napig.
- Voltam benn - meséli a vonal túlsó végén -, hogy kérjek időpontot a polgármester úrtól. Nem szükséges, mondta, most van két perce, mondjam, mi a gondom. Mondom. Sajnos nem tud segíteni.
Autóba ülök másodszor is, talán ha együtt megyünk, többre jutunk.
- Nemcsak az én gondomról van ám szó - fogad Takács János. - Most hallottam, a Lengyel Misi sem tudja megközelíteni a földjeit.
Lengyel Mihály több száz hektárt művel, a földek egy része a sajátja, a többit bérli, de vállal bérmunkát is, s nemcsak Polgár határában, hanem a szomszédos Folyáséban is. Amikor rácsöngetünk, éppen a cége iratait rendezgeti, de azért készséges.
- Nekem jobb volna, ha meg sem épül az autópálya.- Mintha csak Takács Jánost hallanám. - Hiszen figyeljen ide! Egy évben tízszer, ha felmegyek Pestre, nem mondom, ilyenkor persze hogy időt takarítok meg. Viszont ha összeadom, hogy mennyit kerülgetek miatta...
{p}De még ha legalább kerülgethetnék. Az autópályát a harmincötös út átíveli, azon vontatók is közlekedhetnek. Mondom a gazdának, ám kiderül, evvel nincs kisegítve.
- A vontatók persze; de ha munkagépet kötök utána, vagy kombájnnal megyek rá, már szabálysértést követek el, mivel így két és fél méternél szélesebbé válik a jármű.
- Akkor hogyan jut át a túloldalra?
- A harmincötösön.
- És ha jön a rendőr?
- Fizetek, mit tehetek? A földek nem maradhatnak műveletlenül.
A megoldás az ő számára is ugyanaz volna, mint Takács Jánosnak. S mint több tucat, hasonló cipőben járó polgári gazdának. El az autópálya mentén, át a híd alatt.
Akkor tehát irány a polgármester. Nincs szerencsénk, Oláh József éppen a fővárosba tart. A műszaki csoport vezetőjét, Varga Jánost viszont a helyén leljük. Széles mosollyal fogad, helyet mutat. Nekem. Takács János az ajtófélfát támasztja.
- Egy szobával errébb kell kopognia - mondja, miután végighallgatott. - Az építési irodában. Az ügy rájuk tartozik.
Kissné Barta Piroska, az iroda vezetője szintén mosolyogva ültet le. A gazda most is az ajtóban álldogáll.
- Szívesen segítenénk, de a földhivatal sajnos másképp értelmezi a kisajátítási jogszabályt, mint mi, ezért nem küldi meg véleményezésre a nyilvántartását. Így aztán nem tudhatjuk, melyik határrésznek ki a gazdája.
{p}A polgári határ tulajdonosait a hajdúböszörményi földhivatal tartja nyilván. Vezetője nem nyilatkozhat, a megyei földhivatalhoz, pontosabban annak első emberéhez, Mester Jánosnéhoz utal. Kapok telefonszámot is. Hívom többször is, egyszer sem veszi fel senki.
- Takács János azonban szívesen megmondja, melyik rész az övé... - jegyzem meg az építési iroda vezetőjének.
- Az az igazság, az önkormányzatnak csak az autópálya nyomvonalára kell áldását adnia, a kisajátítások már nem a mi hatáskörünkbe tartoznak.
Újabb telefonálgatás, újabb labdázás. Talán a kisajátítások intézésével megbízott cég, Boda Veronika ügyvédi irodája tudna segíteni? Kedves női hang Székesfehérvárról: a kisajátítások Polgár és Görbeháza között már lezárultak, az ügyvédnő most az M7-es mentén intéz hasonló ügyeket. Talán az Állami Közútkezelő Közhasznú Társaság, amely az autópálya használatba vételét engedélyezi? Miklós János főmérnök Debrecenből:
- Mi csak a meglévő utak csatlakozási lehetőségeit ellenőrizzük.
Talán az autópálya-szakasz kivitelezője, az Egri Útépítő Részvénytársaság? A fő-építésvezető Páger Lajos:
- Igyekszünk a lehető legnagyobb mértékben együttműködni a gazdákkal, de ahogy közeledik a pálya átadásának az időpontja, úgy szaporodnak a panaszok.
- Semmiképpen nem lehetne elkerülni ezeket?
- Azokat a munkákat, amellyel a beruházó, a Nemzeti Autópálya Részvénytársaság megbízott, maradéktalanul elvégezzük. Másra viszont nincs jogosultságunk.
A labda tehát ismét a beruházónál. Béni Gyöngyi nem hív vissza, kénytelen vagyok megkerülni. Galuska János szakmérnök:
- A munkálatok megkezdésekor a papírból indulunk ki, vagyis abból, amit a földhivataltól kapunk. Ha menet közben kiderül, hogy a gyakorlat eltér tőle, vagyis további érdekek sérülnek, azt a pálya átadásáig természetesen orvosoljuk.
- Ezek szerint Takács János gondját is?
- Az övét is, másokét is.
Lapzárta előtti órák. Csörög a telefon, a vonal végén Béni Gyöngyi:
- Táviratoztunk Takács úrnak. Szerda délben várjuk az egyeztetésre.