Láthatatlan kiállítás - látóknak

A vakok nem láthatják a mi világunkat, de mi megnézhetjük az övékét - ezzel a gondolattal rendezték be azt a láthatatlan kiállítást, amely az Eger alatt kígyózó pincerendszer egyik, százméteres ágába viszi a kíváncsi látogatókat. Szemfényvesztés, tréfásan ezt a nevet adták a programnak, de nincs benne semmi megtévesztés. Ha rászánjuk magunkat, egy jó óra alatt átélhetjük, mit érezhetnek azok az emberek, akik elvesztették a szemük világát. A tárlat hat állomásból áll, de ennél többet nem árulnak el.
- Csak gyertek bátran a hangom után! - szólongat a vak idegenvezető, Nádasdi Sándor egyre beljebb a pince mélyébe. El nem árulnám, hogy fogalmam sincs, merről jön a hangja.
Maroknyi csapatunkban némi zavar támad, az egyik lány ugyanis határozottan közli, hogy azonnal ki szeretne menni. Hangjában idegesség és pánik keveredik. Sándor végül felajánlja neki a karját, így a fiatal nő lassan megnyugszik.
Először egy lakásba lépünk be. Kezünkkel lázasan tapogatjuk az ajtókeretet, nehogy épp fejjel menjünk neki, majd egymás sarkát tapossuk, de most valahogy ezt sem bánjuk. Csak el ne vesszünk valahogy a sötétben! - ez rémít az első percekben. Aztán lassan beletörődünk a helyzetbe, hamarosan pedig irigyelni kezdjük az idegenvezetőnket, aki hihetetlen magabiztossággal mozog az áthatolhatatlan sötétségben. Hűtőszekrény, tapintom ki a tárgyat, aminek nekiütköztem. Balra egy televízió képernyőjét simítom végig, majd lehuppanok egy fotelba. Csak egy villanykapcsoló lenne valahol, mormogom magamban.
{p}
Elképzelem Sándort, ahogy munka után hazatér, beakasztja ruháját a szekrénybe, majd kinyitja a hűtőt, kivesz egy joghurtot, kanalat keres hozzá, aztán leül a számítógépéhez. Közben talán megbeszéli a feleségével, hogy mi lesz a vacsora, majd nekilát az angol szöveg fordításának.A középkorú férfi hatéves korában esett át azon a vírusfertőzésen, amely lassan elvette a látását. Előbb csak az első padba ültették, aztán gyenge, majd egyre erősebb szemüveget kapott. Amikor a közgazdasági egyetemet elvégezte, még reménykedett, hogy a szakmájában tud elhelyezkedni. Megszerezte a programozói diplomát is, ám a kór harmincéves korára teljesen megvakította. Egy időben angolórákat adott - így ismerte meg  a feleségét is, akivel két gyermeket nevelnek -, most pedig a láthatatlan kiállítás látogatóit kísérgeti. Mégpedig türelmesen és derűsen.
- Ne hadonásszatok a fehér bottal, nehogy megüssétek egymást! - tanácsolja az idegenvezetőnk, majd elmagyarázza, merre járunk. A lakásból kilépve a forgalmas utcára jutunk, legalábbis a zajok erre utalnak. Átkelünk a zebrán, s benyitunk egy boltba, ahol megpróbáljuk kitalálni, melyik zacskóban rejtőznek rizsszemek, és melyikben só. Ha kell, szaglászunk, majd elégedetten megállapítjuk: jé, ez egy karalábé...
Még jó, hogy mindenki sötétben van, állapítom meg magamban, így nem tűnik fel, hogy összevissza kaszálok a karjaimmal. Milyen kiszolgáltatott lennék, ha látó szemek kísérnék minden mozdulatom, villan az eszembe. Sándor azt meséli, néha megtréfálják őket. Egy vak társuknak azt tanácsolta egy siheder, induljon el a gyalogátkelőn, mert nem jön semmi. Az illetőt kis híján elütötték az autók, mert a lámpa épp pirosra váltott...Egy kocsmába térünk be aztán, s nagy nehézségek árán körbeülünk egy asztalt. A hátsó sarokból gitárzene szól. Lassan megtanulom, hogy csak a zajokra figyeljek. Meg a többiek hangjára, s arra, hogy mit mondanak. Furcsa, de talán könnyebb a másikra figyelni így, hogy semmi sem tereli el a figyelmet. Itt csak a gondolatok világítanak. Már nem erőltetem a tekintetem, hogy egy fénynyalábot találjak. Inkább lehunyom a szemem, hiszen úgyis mindegy.
Átbotorkálok a kiállítás erdején, markolom az ágakat, kezembe fenyőtű szúródik. Majd újra lépcsőt érez a lábam, és lassan viszszatérek a fénybe. Lapozom a vendégkönyvet, ahová kisdiákok girbegurba sorokat róttak. Az egyikük azt írta: "Különleges és félelmetes élmény volt. Nekünk mindez játék, de másoknak a mindennapi életük."