Megkopott Coubertin tízparancsolata

Az ókorban megállt a sújtásra lendülő kard, megdermedt a lándzsás kéz, amikor megszólaltak az olimpiai harsonák. De még legújabb korunkban is kőbe véste Coubertin báró a versenyek tízparancsolatát. Aztán a kőtáblák lassan-lassan kopni kezdtek, a parancsolatokat már betűzni is alig lehetett, mígnem mára vadonatúj törvények villódznak a villanyújságokon. Jim Thorpe, az indián tízpróbázó 1913-ban még az olimpiai aranyérmével fizetett azért, mert kölyök korában 60 dollárt kapott baseballjátékosként, így folt esett amatőr mivoltán. Viktor Csukarint majd' fél évszázad múlva szintén a profiság vádja érte, mivel tornászként a cirkuszban kereste a kenyerét. Ma már a szemérmet, de még az álszemérmet is félretettük: abban verseng a világ, ki tud több pénzt dugni a sportolója zsebébe. Márpedig e nemes versengésnek nincs nagyobb ellensége, mint a biznisz, a show és a politika. A nagy pénz - nagy kísértés. Most éppen néhány nemzetközi testületben funkcionáló sportvezető esett bűnbe, a NOB-tag bolgár Ivan Szlavkov legfeljebb a televízión keresztül nézheti az olimpiát: szavazatokat árult, lebukott. És hányan nem buktak meg? 

{p} A politikai kivagyiság is előhívta a mindenáron való győzni akarás kényszerét, és ilyenkor nem válogattak az eszközökben. Jöttek a doppingok, melyek évtizedeken át beárnyékolták az olimpiai játékokat. Shirley Babashoff amerikai úszó rendre második volt a kelet-német versenyzők mögött. Most elmondta, hogy ösztönösen maga elé kapta a törülközőt az öltözőben, amikor egy NDK-s versenyzőtársa megszólalt mellette. De hát bizonyítani kellett a szocialista rendszer felsőbbrendűségét, és ezért semmilyen áldozat nem volt drága!Gyakran idézik napjainkban azt a norvég újságot, mely leírta, hogy az olimpiáknak vége. Az eszme dekadens korát éli, ha valami drasztikus lépés nem történik a pénzvilág féken tartására, ha nem tesznek valamit a mindenáron való eredmény hajszolása ellenében, az emberiség szegényebb lesz egy illúzióval, ami az olimpia maga. Aztán a show... "Eddy, a sas", aki hasra esve érkezett a síugró sáncról a hóba úgy húsz méter táján, nagyobb publicitást kapott, mint aki négy fordulatot mutatott be korcsolyán. Az életéért kapadozó százméteres úszó bejárta a világot bemutató körútján, mint a legek versenyének győztese. Ő annyira nem tudott úszni, hogy az maga volt a csoda. A dilettáns nevetséges - az amatőr azonban megkapó.A barcelonai olimpián erre is volt példa. Az atlétikai versenyek során, a női 800 méteres síkfutás selejtezőjében indult egy Malawiból érkezett látomás. Mezítláb lépett az élő ébenfa szobor a stadion kianalizálhatatlan összetételű szőnyegére, és a maga komótos tempójában két kört futott a népes publikum előtt. Nem sietett, abban az iramban azonban, amit felvett, keresztbe futotta volna Katalóniát. Utolsónak érkezett a célba, aztán őzikeszemével ámulva végigpásztázta a tömött lelátót. Ami az idejét illeti? A többiektől jó kétezer évvel volt lemaradva. Én babérkoszorút tettem volna a fejére, és talán tőle számolnám a legeslegújabb kori olimpiát.