Mese

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember. Volt annak három fia. Egyszer a király kihirdette az egész országban, hogy annak adja a lányát, aki előtte olyat tud mondani, amit ő el nem hisz.
Meghallja ezt a szegény ember legöregebb fia, akit Péternek hívtak, kapja, fogja, elmegy a királyhoz. Megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királlyal. A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem szólt senkinek, csak azt parancsolta, hogy eresszék be tüstént azt a legényt.
Mert akkor már annyi királyfi meg isten tudja, micsoda nagy úr megfordult a király előtt, mint csillag az égen, mint fűszál a réten - s mind a királykisasszonyt akarta elvenni. De biz ott egy se tudott olyat mondani, amit a király el ne hitt volna. Bemegy hát Péter a királyhoz, köszön neki:
- Jó napot adjon isten, király uram!
- Adjon isten neked is, fiam! Mi járatban vagy?
- Én bizony házasodni akarok, uram király!
- Jól van, fiam, hát aztán mire vinnéd az asszonyt?
- Tudja az isten! Majdcsak eltartanám valahogy. Van háza az apámnak, meg egy kis földje is.
- Elhiszem, fiam - mondja a király.
- Aztán meg van három darab marhánk is.
- Azt is elhiszem.
- Most nemrégiben a trágya annyira meggyűlt az udvarunkon, hogy már nem is fértünk tőle.
- Elhiszem.
- Egyszer azt mondja az apánk: "Fiaim, hordjátok ki ezt a trágyát arra a kis földre, majd talán használ neki valamit."
- Elhiszem.
{p}
- Mink aztán kihordtuk a trágyát, három hétig, két kocsin.
- Elhiszem.
- Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk ki mind egy szálig.
- Elhiszem.
- Mikor ez is megvolt, hazamentem, megmondtam az apámnak.
- Elhiszem.
- Akkor aztán én, az édesapám meg a két kisebb testvérem, úgy négyecskén kimentünk a földünkre.
- Elhiszem.
- Aztán megfogtuk a szomszédunk földjének a négy sarkát, mint az asztalterítőt szokás, és a trágyát róla a mi földünkre fordítottuk.
- Elhiszem.
- Azután a földünket teleszórtuk fűmaggal.
- Elhiszem.
- Aztán olyan sűrű erdő nőtt rajta, hogy ki látott olyat, ki nem.
- Elhiszem.
- Az apám aztán sajnálta kivágatni a gyönyörű fákat: hát vett egy falka disznót.
- Elhiszem.
- Aztán a fölséged öregapját megfogadta kanásznak.
- Hazudsz! Akasztófára!... - hanem a királynak hirtelen eszébe jutott a fogadása. Mit tehetett, rögtön papot, jegyzőt hívatott, a szegény ember fiával összeadta a lányát. Csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a híre. Még az árva gyerekeknek is akkora kalácsot adtak a kezükbe, mint a karom; volt lé meg lé, hát még a sok hús nélkül való lé.
Gallér híján köpönyeg, hazudtam, mert volt kinek.
(Magyar népmese)