Völgy-függőség

A Művészetek Völgyét egyébként úgy kell teljesíteni, hogy először is az ember nem kapcsolja ki ösztönösen és sikítva még nyár elején a híreket. És akkor az arcába kapja - már sok-sok éve -, hogy jajajaj, idén aztán ismét komoly veszélybe került a rendezvénysorozat, mert, jajajaj, nincs rá pénz. Természetesen egy-két héttel később úgyis lesz rá pénz, sokadszor, valamelyik multi mégis beszáll (plusz az aktuális és odavágó miniszter a tárcájához kap).
Tehát a Művészetek Völgyének teljesítése úgy kezdődik, hogy az ember már csak somolyog a híreken, esetleg kissé sajnálkozik a szervezésen, hogy azokat a multikat és aktuális minisztereket miért nem lehetett előre megtalálni, hacsak nem véletlenszerű volt a felbukkanásuk (ami egy multinál vagy miniszternél legalábbis érdekes volna).
A teljesítés második lépéseként meg kell szemlélni a programfüzetet - amely már sok-sok éve úgy készül, hogy egyrészt atomtutira kimarad belőle egy-két mozzanat (később majd pótlap formájában értesülhetünk róluk), másrészt egészen biztosan nem éppen felhasználóbarát. Például nem áttekinthető abból a szempontból, hogy ha az ember csak egy-két napra megy oda és tájékozódna, akkor azzal ne is próbálkozzon, mert a program falvankénti bontásban készül, így félórai megfeszített olvasás után kiválóan kiderül belőle sok minden, csak az nem, hogy ha csupán két nap áll rendelkezésre, akkor mit bámuljon az ember. A teljesítés második lépése tehát, hogy az ember feladja, mert nagyon rosszat biztosan nem fog találni programként.
{p}A teljesítés harmadik lépése, amikor az ember ismét csak a médiából értesül elborzadva, hogy az igen bájos és szűkre szabott Balaton-felvidéki falvakat hogyan és miként árasztja el a két hétvége valamelyikén - vagy mindegyikén - a motorizált és kultúrsznob városi lakosság. De úgy, hogy gyakorlatilag se közlekedni, se parkolni nem lehet sehol a Művészetek Völgyében, lehet viszont rohadni a kánikulában egy araszoló autóban és onnan nézni a kultúra adott évi felhozatalát.
A haladóbbak és vállalkozóbb kedvűek ennek ellenére, dacolva az elemekkel, sok-sok éve mégis odamennek. Szobát, sátorhelyet bérelnek, feladják a civilizációnak azt a fokát, amelyet máskülönben természetesnek vesznek, kezükbe kapnak egy üveg ásványvizet, sört vagy bármit, és igenis kiböngészik a programfüzetből a nekik valót, odaeveznek a helyszínre, és cseppet nem érdekli őket, hogy a programok immár menetrendszerűen hihetetlen késésekkel kezdődnek. Ilyenkor már nem fontos semmi. Általánosságban amúgy is megállapítható, hogy a húsz év alatti korosztály, ha kiszabadul a szülői felügyelet alól, úgyis már az első este mattra issza magát, és innentől teljesen közömbös, miféle kultúrában gázolhat - de ez a hasonló rendezvényekre is vonatkozik. A negyven alatti korosztály hátizsákot és gyereket ragad, és tematikusan elveszi magának a kultúra neki járó - minél jelentősebb - részét, az idősebbek pedig hőmérséklettől, hangulattól és ízléstől függően válogatnak, kezükben a programfüzet bekarikázott ajánlataival, miséről kiállításra és vissza. A három korosztály így a lehető legritkább esetben kénytelen egy időben egy helyen lenni, és ebben része lehet annak is, hogy a kótyagos gimnazisták úgysem térnek magukhoz délután kettő előtt, addig tehát bátran uralhatja a völgyet a többi generáció. Később cserélnek, mert - kultúra ide vagy oda - bizonyos kor fölött nem lehet büntetlenül átvirrasztani három éjszakánál többet.
A többi pedig már egyáltalán nem Völgy-függő. A pimaszul borsos árak, az úgynevezett kirakodóvásárok gagyiland-jellege és a mérhetetlen piszok, amelyet az úri közönség maga után hagy, nemzetek és országok felett lebeg.