Kapásra várva

A tavakban, a holtágakban már országszerte mind mohóbban keresi az ennivalót a ponty, az amur, a keszeg, s a folyóvizekben is kezd mozgalmasabbá válni az élet. A csendesebb szélvizekben már nem csupán a hajnali meg az alkonyati órán számíthatunk sikerre: napközben is egyre eredményesebben csalogathatjuk magunkhoz a márnát, a dévért, a paducot.
S persze a ragadozókat. A balin már délben is bőszen hasítja a vizet, és a domolykó is el-elkapja az apró voblert, körforgót. Csak a süllő hallgat még fényes nappal. Bár azt a hidegebb vizekben is nagyobb hatásfokkal cserkészhetjük pitymallatkor, szürkületkor.
Kihagytuk a csukát, talán a legrejtélyesebb halunkat. Ennek ellentmond ugyan némiképp az a tény, miszerint éppen ez nálunk a leggyakoribb ragadozó hal, valamint, hogy a keszeg és a ponty mellett talán belőle fogunk a legtöbbet. Ám aki azt mondja, hogy ő aztán már ismeri a csukát, óriásit téved. Őkelmét úgyszólván lehetetlen kiismerni.  A szakirodalom szerint a legeredményesebben az októberi, novemberi napsütésben horgászhatunk rá. Amikor pedig már kemény derek borítják a füvet, és a víz széle kezd gérázni, majdnem biztos a fogás. Szép elmélet. A magyarázat logikus, legalábbis annak tűnik. Ezek szerint október végén, november elején már telelni vonul az aprónépség, a csuka egyre ritkábban talál kishalat, azonnal elkapja hát elé dobott csalihalunkat. Főleg a mozgékonyabb keszegfélét. De a lomhább kárászt is, csak azt néha meg kell rángatni a horgon, mert hajlamos "elaludni" a vízben. És az alvó csalit nehezebben veszi észre a csuka. Ám ha mozog, még akkor sem tud ellenállni a kövér falatnak, ha egyébként már dugig ette magát. Szóval ezt mondja a szakirodalom. Az élet pedig sorozatosan rácáfol a tételre. Én például az egyik legszebb halamat egy döglött bodorkával fogtam - nyár derekán, harmincöt fokban. S számtalan ősz ment el úgy, hogy rendes csukát csak vízben láttam. Meg másnál...
Nemcsak a csukával járhatjuk meg könnyen. Nyugodtan mondhatom, a halfogásra egyáltalán nincsen biztos recept. Mert a hal sem gép, ugyanolyan kiszámíthatatlan, mint az ember. Még a legbutábbnak mondott keszeg is a bolondját járathatja velünk, miközben a legrafináltabbnak hitt domolykók is odaveszhetnek egy banális véletlenen. A múltkor például a Túr egyik vadregényes mellékágán villantóztunk, mikor az unokaöcsém műcsalija átrepült egy ágon. Meghúzni nem merte, mert akkor szakad a zsinór, de ereszteni se tudta, mert nem engedte az ág. Az olcsó, kétcentis műhalat húszcentis körben mozgatta a sodrás, amikor elkapta egy domolykó. S le is verte a zsinórt az ágról! Mi pedig kivettük, több mint egykilós volt. Abban a kis ágban sosem fogtunk nagyobbat.
Úgyhogy horgászat közben sose mehet biztosra az ember. De talán épp ez a legizgalmasabb benne.