Kimúlt kedvencek kelendő képei

Fiatalember csenget a budakalászi ház kerítésénél, mellette vizsla csóválja rövidre szabott farkát.
- Róla volna szó - néz a kutyára, amikor a művésznő kaput nyit.
A fényképezőgép már előkészítve, a vizsla ül, áll, pózol, vaku villan, a gép kattan.
- Készen is vagyunk - mosolyog az asszony, - két hét múlva jöhet a festményért.
A fiatalember téblábol.
- Van még egy kis gond. Tetszik tudni, az édesanyámnak készülne a kép a születésnapjára. És ha lehetne... Szóval úgy kellene, mint amikor még kölyök volt. Illetve fiatal.
- Semmi akadálya - válaszolja a művésznő. - Letagadunk néhány évet, jó lesz, ugye, kiskutyám? - simogatja meg az állat fejét. - Sokat úgysem változtál, igaz?
S valóban. A korosodó vizsla két hét múlva boldog izgalommal keresi a nyomot a mezőn, izmai ugrásra készen feszülnek. Ha egy nyúl meglátná, azonnal érezné, semmi esélye.A fiatalember elégedett, a mama boldog, távozhat akár az örök vadászmezőkre is a vizslája, neki már örökre a falon szimatol.
- Sajnos nálunk az állatportrézás még mindig lenézett ága a festészetnek - meséli Gerendély Ágnes a történetet.
Pedig valamikor maga is így vélekedett. Egészen addig, ameddig a Képzőművészeti Egyetemen meg nem látta az egyik csoporttársa képeit, aki - kis túlzással - mást sem festett, mint állatképeket. De azt mesteri fokon. "Nekem is ezt kellene csinálnom" - világosodott meg az asszony; ám kishitűségében gondolatát még tanárai elől is titkolta.
- Nem is tanítottak nekünk ilyesmit - emlékezik. - Elsősorban fejeket festettünk, azt mondták, aki azt tud, mindent tud.
Vágyát ugyan titkolta, de édesapja hamar felismerte lánya vonzódását az állatfestészet iránt:
- Ági, neked evvel kellene foglalkoznod - biztatta, amikor az megörökítette a család papagáját.
Dehogy kellene, ellenkezett a kamaszlány, inkább csendéleteket festett, az osztálytársait, de még a kockák rajzolását is többre becsülte a rajzórán. És nemcsak ott, hanem Szegeden is, a főiskolán, földrajz-rajz szakosként, ahol a festészetnek végre minden ága-bogával megismerkedhetett. Kivéve persze az állatportrézást. Szavaival élve: imádott festegetni, nem úgy, mint tanítványai a békásmegyeri lakótelepi iskolában. Három évig bírta, akkor gondolt egyet, s kivándorolt Svédországba. Vagy, ahogy akkoriban mondták, disszidált.
{p}
Ott kezdett el festeni komolyabban. Nem, nem az ő ötlete volt, hanem a férjéé. Első kinti karácsonyukra festőállványt vett neki, ecseteket, festéket. Az asszonynak azonban semmi kedve sem volt hozzá.
- Igen? - vette az ecsetet a kezébe a férj. - Akkor majd én.
Ezt már nem nézhette az asszony, feldühödött, s festett egy tájképet. Vendégeik jöttek, meglátták a képet.
- Róla is tudnál? - kérdezte fogyatékos gyerekére nézve az egyik apa. - Csak, ha lehet, ne nagyon lássék a betegsége.
- Persze, persze - válaszolta az asszony.
Hamarosan újabb fogyatékos gyermek megörökítésére kérték a szülők, majd öt testvér képmásának megalkotására. Három közülük indiai, örökbefogadott, kettő saját.
- Vért izzadtam, mire megtaláltam az indiai gyerekek bőrszínét - meséli.
De megtalálta, s az üzlet beindult. Hiszen Svédországban olyan természetes, meséli, hogy valaki festményt készíttet a gyermekéről, mint nálunk az, hogy lefényképezi.
Tíz évig élt a házaspár kinn, ennyi elég is volt belőle. Az ország gyönyörű, de a svédek túl zárkózottak, indokolja az asszony a hazatelepülésüket. Meg aztán 1990-ben úgy tűnt, itt is más lesz az élet, mint amikor elmentek. S még valami: Gerendély Ágnes akkoriban iratkozott be az egyetemre, festőművész-restaurátor szakra. Öt várost jelölt meg a svéd állam, ahol stúdiumait elvégezheti. Az egyik közülük Budapest. Persze, hogy ezt választotta.
Visszaérkezett hát szülővárosába, s az egyetemen egy csoportba került az állatfestő csoporttársával. Aki, mint tudjuk, titokban felébresztette benne az állatportrézás iránti vágyat...
Sorsa most úgy hozta, hogy néhány hónapot Puerto Ricóban töltött a férje valamilyen vállalkozása okán. A táj egzotikus, viharos szél alatt hajladozó pálmafák, rózsaszín naplemente a tenger fölött, meg is örökítette a művésznő valamennyit, ám a honvágya erősen gyötörte. Fényképeit nézegette, köztük Banditát, keverék kutyáját. Ha már nem hozhatta magával, legalább megfesti a kép után.
- No ez az, amitől még óvtak bennünket az egyetemen. A fénykép utáni festéstől. Mintha ugyan Munkácsy nem művelt volna ugyanilyet...
Itthon aztán újabb különös eset lökte az állatportrézás felé. A szomszéd vendége meglátott egy lófejet az ablakon keresztül a szobája falán. Eladó? Hát persze.Aha, ezek szerint az ilyesmire volna kereslet! Festett még néhányat, bement vele egy közeli bútorboltba. A képek elkeltek. Galériásoknak ajánlott belőlük, ők is adtak el. És végre megrendeléseket is kapott.
Megélni ugyan ma sem tud belőlük, több iskolában is tanít rajzot, de ideje nagyobb részét a festőállvány előtt tölti. Munkatársak festetnek kutyákat nászajándékba, más házassági évfordulóra lepi meg a házi kedvenceik portréjával élete párját. Vagy kimúlt állatot kelt életre a vásznon, fénykép után.
Néha hall ugyan idegenkedő hangokat, jelesül, hogy a gombolyaggal játszó kiscicák, a giccs meg az állatportrézás rokon értelmű kifejezések, ő azonban az ilyesmivel régóta nem törődik. Festi a portréit, ahogy a kedves megrendelő kívánja, néha havi két-három kép is kikerül a keze alól. Nem feledi, benne is éltek előítéletek. Valaha...