Több a mese, mint a kincs

A világban egész iparág alakult ki az óceán mélyére merült gályák és hajók értékes rakományának felkutatására, felszínre hozására. Magyarország ugyan kicsit távol esik a tengerektől, mégis foglalkoztatta egy kincses hír a közelmúltban az embereket: a szegedi új híd közelében megtalálták egy dereglye roncsait, amely III. Károly magyar király kincseivel merült el a Tisza habjaiban. A roncsot ki akarják emelni, konzerválják, s a mederben remélhetőleg megtalálják a dereglye értékes rakományát is.
Mi a kincs? Csak az arany, ezüst? Vagy más tárgyak is? Az értelmező szótár szerint a kincs "nagy mennyiségben felhalmozott pénz, ékszerek v. más nagy értékű ingó vagyontárgyak összessége". Persze beszélünk ásványi kincsről, szellemi kincsekről, de a szeretett nőt is érezhetjük kincsnek, ahogy például Csokonai: "Kincsem, violám, rubintom!"
- Amit az ember elrejt a földbe, leginkább veszedelmek, háborúk idején, az az ő szemében érték - töpreng Elek György karcagi várostörténész. - Tehát kincs. Én például kincsnek tekintem azt a kőbaltát is, ami szórványleletként került elő Karcag határában. Szerintem az igazi kincs egy egész kultúrára nyújt rálátást, egy adott kor emberét mutatja meg. Elég ódivatúan úgy vélem, az igazi kincs maga az ember. A köztudatban azonban az arany, az ezüst, a drágakövek számítanak kincsnek. Minden kincsvadász arról álmodik, hogy a Seuso-kincshez vagy a nagyszentmiklósi aranykincshez fogható leletre bukkan. A földben vájkálóknak azonban általában be kellett érniük lényegesen szerényebb zsákmánnyal. Ha rábukkantak néhány ezüst érmére, egy-két díszes fibulára, már boldogok lehettek s lehetnek ma is.
Derzstomajon jegyezte fel a dévaványai múzeumalapító, Bereczki Imre az alábbi történetet egy Ipacs István nevű embertől. A derzstomaji határ kettős halmának északi oldalán elaludt az illető, és különös álmot látott. Álmában azt énekelték, hogy "Mária, Mária, segíts..." Egyszer aztán előkerült egy asszony, s hívta, menjen oda ő is, ahol énekelnek, de ne pislogjon semerre. Oda is ment, és látta, hogy az éneklésre kezdett nyílni a föld. Persze odapislantott, mert nagy fényesség áradt onnan. De ahogy odanézett, elmúlt. Úgy vélték, hogy azon a helyen sok pénz van.
{p}
Az elásott kincsről titokzatos emberek beszéltek. Szűcs Sándor jegyezte fel Karcagon 1958-ban a 78 éves Vákánt Lőrincnétől az alábbiakat. Egyszer egy tanyába bejött egy szűrös öregember. Nem ismerte senki. Idegen volt, jött valahonnan, ment valahová. Ott hált az ólban. Este beszélte, hogy 1848-ban az Ecse-halomnál ásták el a katonapénzeket. Előfordul azonban, hogy nem nagy öröm megtalálni a kincset. Ugyancsak Vákántné mesélte: egy embert úgy hívtak, hogy Táncos Kovács, ugyanis a határban meglelt egy csomó elásott pénzt. Meggazdagodott belőle. De azt nem tudta, azzal az átokkal ásták el, hogy aki kiássa, minden évfordulón félholtra táncolja magát. Fogott az átok. Mikor eljött az ideje, Kovács bezárkózott a házba, s egész éjszaka járta egyedül, míg össze nem esett. Kihallatszott a dübögése. 
A nép azt tartotta Szűcs Sándor leírása szerint, hogy a kincsnek a mocsárban felvetődik a lángja. Amikor megpillantották a lápon a lángot, azt mondták, hogy az vagy holt lélek, vagy kincs van oda elrejtve. Úgy tartják, hogy ezeket a kincseket általában a török korban dugták, ásták el. Vagy a kincsjelző láng mutatta meg a kincs helyét, vagy az álom. A néphit szerint a táltos és a hetedik gyerek megtalálja a kincset, amit aztán olyan jeles napra virradó éjszaka lehet kiásni, mint Szent György vagy Szent Iván napja. A hiedelem szerint ilyenkor csak némán lehetett dolgozni, mert ha valaki megszólalt, olyan mélyre süllyedt a földbe a kincs, hogy többé lehetetlen volt kiásni.
A tiszafüredi "Pénzásó Pesta" is álmot látott, azért bolygatta meg a halmot. Egyébként ő talált is kincseket a XIX. század második felében, persze nem aranyat, hanem bronzkori tárgyakat, agyagedényeket és egyebeket, amelyek aztán a tiszafüredi régészeti és múzeumi egylet tulajdonába kerültek. Kicsit bolondnak tartották szegény Tarjáni Istvánt (mert ez volt a becsületes neve), pedig nem volt az, de hát a szenvedélye nem fért bele egy gazdálkodásból és halászatból élő közösség elfogadott rendjébe.
{p}
Karcagon, a városi jegyzőkönyvekben már az 1750-es években megjelenik a kincsásás témája. A város belterületén az egyik udvarban a gazda felnőtt fia és a szomszéd nagy gödröt ástak. Kincset kerestek. Hogy miért gondolták éppen azt az udvart a kincs lelőhelyének, arról nem szól a fáma. Jó sok verejtéket elhullatva rájöttek, hogy kincs nincs, erre otthagyták a kiásott gödröt, s ebből lett a per. Azért folyamodik a gazda a nemes tanácshoz, hogy temettessék be a gödröt.
A XIX. század második felében két alkalommal azonban éremleletre bukkantak a helyi újság tudósítása szerint a karcagi határban: Bócsán ezüstpénzeket találtak szántáskor, egy másik helyen pedig aranypénzeket fordított ki az eke. Az újság azt írta, hogy ezeken a helyeken majd ásatások fognak tétetni; ezekről azonban már nincs hír. Több leirat érkezett a nagykun központba a nagykun kapitánytól, hogy - mivel szélhámosok járnak - a tanács "figyeltesse azon embereket, akik azt mondják, ők táltosok, és a földben lévő kincset meglátják", éppen ezért "sok illetlenségeket tesznek a lakosokon". Ma úgy mondanánk: becsapják őket. Szétszórt utalások vannak arra, hogy néhányszor megpróbálkoztak a karcagi határban is a kincsásással. Még egy jó évtizede is megásták a Gergely-halom oldalát - igaz, előtte a téesz elhordta a nagyméretű kunhalom felét, s a függőlegesen maradt földfalból csontok kandikáltak ki, szinte csábítva a kincsre sóvárgókat. Úgy gondolhatták a kincsvadászok, hogy ahol csontváz van, ott kincsnek is kell lennie.
A legjobban elhíresedett kincslátó azonban Csuba Ferke volt, aki alaposan rászedte a csökmőieket. Elhitette velük, hogy a mocsárban egy sárkány tömérdek kincset őriz, de ha elhúzzák onnan a sárkányt, övék lehet a nagy vagyon. Amíg a Csökmőn élő hiszékeny és talán kissé kapzsi lakosság a sötétben elhitte egy fűzfáról, hogy az a sárkány, s a fát, mint a sárkány farkát, húzta inaszakadtáig, addig a dörzsölt Csuba Ferke meglépett az értékeikkel. Túl sokat nem nyerhetett ezen a szélhámosságon őkelme, ám a kései kincskereső utódok némelyike megszedte magát az ezredforduló előtt és után.
A férfi, akiről úgy hírlik, hogy nagy kincskereső volt, amikor megkérem, hogy beszéljen erről az érdekes tevékenységről, röviden elintézett.
- Nem ettem meszet!
Aztán mégis mond valamit.
- Régen jobb volt.
- Miért?
- Már majdnem mindent kiástak a földből. Pár évtizede még jobban lehetett találni valamit.
- Gyűjti az ilyen leleteket?
- Nem gyűjtöm.
- Akkor miért kereste őket?
- Hogy eladjam.
- Kinek?
- Kivittem Nyugatra, ott adtam el. Jól megfizették.
Többet nem mond, hiszen nem evett meszet.Volt azonban olyan szenvedélyes kincskereső, aki nem magának gyűjtött, nem is eladásra, hanem élete végén a falujára hagyta óriási és nem mindennapi értékű régészeti, néprajzi és művelődéstörténeti gyűjteményét. Ilyen ember volt Dévaványán Bereczki Imre, aki szerzetesi szegénységben élt, hogy minél több helyi értéket meg szerezhessen, s ezzel megmentsen az enyészettől. Tisztelték is az emberek, és ha a nevét meghallják a ványaiak, még ma is leveszik a kalapjukat. Hogy nem hiába élt, mutatja a róla elnevezett múzeum a közben várossá lett település központjában. Az egész tájegységé lett ez a mérhetetlen kincs.