Ami az érmek mögött - nincs

Mondják, hogy az olimpia árnyékában kevés figyelem jut a sérült sportolók világjátékára - miközben a napokban zárult, nevezési rekordot hozó XII. paralimpián 136 ország képviseletében 3969 sportoló vetélkedett a 19 sportágban. Telt ház előtt zajlottak az úszóversenyek, összesen nyolcszázezren váltottak jegyet a kéthetes sorozat eseményeire, 304 világrekordot és 448 új paralimpiai csúcsot állítottak fel a szereplők. Mi, magyarok egy arany-, nyolc ezüst- és kilenc bronzérmünkkel a középmezőny élén végeztünk. Kína csaknem másfélszáz érmet nyert, Nagy-Britannia is a százas határ közelébe jutott, és több mint hetven nemzet szerzett legalább egy medált.
Hol tartunk hát akkor? Mit ér az athéni produkció, milyen képet mutat a magyar parasportról, ha tudjuk, hogy négy évvel ezelőtt négy arany-, öt ezüst- és tizennégy bronzérem volt Sydney mérlege.
Gyaníthatóan nem a számok minősítenek.
Pásztory Dóri megvédte paralimpiai címét, s még hozzárakott két ezüstöt, derekasan szerepelt a többi úszó is (a világcsúcsot javító, athéni örök második Kovács Ervin maga fogalmazott úgy, hogy nem elveszített három aranyat, hanem megnyert három ezüstöt), a vívók, cselgáncsozók is valamennyien pontszerző helyen végeztek, s volt büszkeségre okot adó produkció a többi sportágban is, ám aligha vitatható: ha mind a 38 paralimpikonunk helyezéshez jut, attól még nem változnak a sportolás körülményei Magyarországon. S nem csak a sportoláséi.
Kérdezem Prohászka Csabát, a kerekes székes teniszezők versenyének egyik magyar szereplőjét, vajon mi az oka, hogy sportágában tarolnak a hollandok. Hosszú történetbe kezd, de kiindulásként ő is egy számot mond: a Dunántúl nagyságú országban hétszáz sérült teniszező versenyez rendszeresen. Nálunk alig egy tucatnyian...
Lennének többen is bizonyára, ám legtöbbször nem is jut el hozzájuk az információ. Azt mondja a versenyző, hogy azokban az országokban, ahol nemcsak szavakban működik a társadalmi figyelem, ott már a balesete, műtétje, amputációja másnapján a sport irányába terelik a sérültet, testmozgást ajánlva annak is, aki korábban nem sportolt. Fizikai és lelki regenerációja megkönnyítésére, nemcsak a klinikai szakaszban, hanem hazatérés utánra is, az új életforma részeként. Az egyén és a társadalom érdeke egyaránt ezt kívánja.
Ezt kívánná.
A karok nélküli német Bettina Eistel ilyenfajta törődés nélkül sohasem jutott volna a sportpályára, s aligha nyert volna ezüst- és bronzérmet szájában tartott gyeplővel irányítva lovát. A vak és cukorbeteg Horváth Ferenc számára a sport, a gerelyhajítás az élet. Az elektromos meghajtású tolószékkel közlekedő amerikai Nicky Taylor, a tenisztorna legnépszerűbb egyénisége karjához erősített ütőjével, lábbal indított különleges szerváival a tenisz nélkül talán sohasem mozdulna ki a négy fal közül.
Milyen sok múlik azon, hogy kapnak-e megfelelő indítást, eljutnak-e egyáltalán a sporthoz! S csak ezután következik, hogy fogadóképes-e a sport, hogy van-e pénz a fogyatékos emberek testmozgására, hogy vannak-e speciális ismeretekkel rendelkező edzők, hogy sikerül-e szélesíteni a versenyzők táborát, jönnek-e játszani, sportolni azok, akiknek életet, örömet, sikert jelenthet, önbizalmat adhat, ha kipróbálhatják magukat e területen.
Ám ha jönnének is...
Épp a paralimpia zárónapján jelent meg a Studio Metropolitana Urbanisztikai Kutatóközpont Kht. budapesti felmérésének összegzése arról, hogy járhatatlan aluljárók, rámpa nélküli járdaszigetek, kikerülhetetlen közúti táblák, villamoslépcsők nehezítik a mozgáskorlátozottak, a vakok és gyengénlátók közlekedését. A fővárosi háziorvosi rendelők csupán 18 százaléka felel meg a törvényben előírtaknak, a kórházak, közintézmények, bankok, éttermek, szállodák, múzeumok, könyvtárak nagy része elérhetetlen a mozgáskorlátozottak számára, mert nem végezték el az akadálymentesítést.
Az olimpiai/paralimpiai faluban minden tökéletesen működött. A görög tervezők mindenre gondoltak. A buszsofőrök naponta százszor is kiszálltak, hogy a járdaszegélyről az autó lehajtható hídján át a kocsiba segítsék a kerekes székes utasokat. Tessék, kérem, ugyanezt megpróbálni mondjuk a Blaha Lujza téren! Tolókocsival a 7-es buszról a metróba. Nem lehetséges.
Ennyit az athéni 18 magyar paralimpiai éremről, vagy inkább arról, ami mögötte van. Pontosabban: ami nincs mögötte.