Az Utolsó ítélettől a három gráciáig

A nagyterem mélyén fából ácsolt emelvény, telve püspökökkel. Színes látvány, nemcsak a ruházatuk, hanem a bőrük árnyalata miatt is. Külön dobogón három férfi trónol, középen, a legmagasabban Roger Etchegaray bíboros, a pápa megbízottja.
Az előtérben kereszt, szintén fából, az oltár lépcsőjén pedig három, meglehetősen mutatós leányzó üldögél. Kétségtelenül üde színfoltok, bár szerepüket nem értem, bizonyára protestáns voltom miatt. Oldalt kórus, a középső részen pedig reverendás papok, tömött sorokban.
A bíboros most felemelkedik trónusáról, a pulpitushoz lép. Az idős baszk főpap nincs híján minden színészi képességnek, szentbeszédének hatását láthatóan élvezi.
Kár, hogy egyetlen szavát sem értem. A tanácskozást háromnyelvűre hirdették ugyan, ám, úgy látszik, a tolmácsok a végére elfáradtak.
Hallgatom a francia nyelv zenéjét, s közben egyre messzebb járok...
{p}
Ötezer vendég
Meghívót tartok a kezemben, hangvétele kedves, a Katolikus Ifjúsági Mozgalomtól érkezett. Százéves a Francia Szociális Hetek nevezetű szervezet, részt vennék-e a lille-i ünnepségen, bő két nap meg a buszút, két nap oda, kettő vissza.
Két napért négy nap buszozás? Kicsit soknak tűnik... S valóban, az út, mint a végtelenített felvétel, a sofőrök sem hajlandóak beletaposni, bizonyára így alacsonyabb a fogyasztás, a maradék meg az övék, ráadásul Németországban már összefüggőek a kamionsorok, hiába, Európa termel rendületlenül, szemben baleset is, tíz kilométeres kocsisor, még jó, hogy nem ezen az oldalon, de korán örülök, itt meg a Strabag épít, szóval két nap autópályán, rettenetes. Hú...
A program lapozgatásával ütöm agyon az időt, ki tudja, hányadszor, benne néhány szó a szervezetről, amely a mi fogalmaink szerint leginkább népfőiskolához hasonlítható. Egy lyoni vállalkozó és egy lille-i tanár alapította a századelőn az egyház szociális tanításának népszerűsítésére. Volt mit tenniük, az ezer éven át befolyásolt paraszti társadalmak éppen akkoriban bomlottak fel, a városba özönlő munkások lelkéért pedig egyéb vállalkozók is ringbe szálltak...
Az évfordulót nagyszabású rendezvénnyel ünneplik, a négyezer francia vendég mellé ezer külföldit is hívtak Európa minden tájáról. Miként lehetne növelni az egyház befolyását, legfőképpen pedig a szociális tanítását átültetni a gyakorlatba? - ez a központi téma.
A tábla végre Lille városhatárát jelzi, eszmélünk a második nap estéjén. Ha látott már betonszörnyet a kedves olvasó, képzelje maga elé, s látni fogja a konferencia székhelyét, a Grand Palais-t. A hatalmas monstrum beton belül, beton kívül, némi üveggel kiegészítve. A burkolók nem sokat kereshettek az épületen...
Az asztalnál Michel Camdessus, a szervezet elnöke. Neve a pénzvilágból ismerős: korábban a Nemzetközi Valutalap élén állt.
- Korábban bankár, most meg a szegények szószólója. Ha-ha... - rosszmájúskodik mellettem újdonsült újságíró ismerősöm.
Merész váltás, kétségtelen.
Az emelvényen Romano Prodi, az unió leköszönő elnöke. Kihívások, megoldandó feladatok, Európa egysége, kulturális sokszínűség, ilyesmiről beszél hosszan. Mindez később két napon keresztül, luxemburgi miniszterelnökkel, egyházi vezetőkkel, német tartományi főnökökkel. Meg szép szavak a szolidaritásról, néha kemények is, Európa 18-20 millió munkanélkülijéről például, akikkel a kontinens nem tud mit kezdeni.
De nemcsak Európa, az egyház sem.
{p}
Egyszerű világkép
Taps ránt vissza jelenbe, a bíboros végzett, visszaballag a trónusára, kórus allelujázik, szépen zeng, jó hallgatni, szinte andalít.
Középkori ének lehet, Lille történelmi belvárosába repít, a gótikus katedrális félhomályába, égre emelt tekintetű szentek szobrai közé. Aztán a város képtárába, amely, mit mondjak, pazar. Már az alagsorban meglepetés. Igen, jól látom, M. S. mestertől a Királyok imádása. Feljebb a legjobb németalföldi és olasz festők. Témájuk egy része még bibliai.
Ám, ami Lille-ben csak a katedrális és múzeum, az Brugge-ben maga a város. Hogy az már Belgium? Igaz...
Reggel tíz óra, Gare de Flandre, Flandria pályaudvar. A közelemben csoportosulás, az arcok a buszból ismerősek.
- Kihelyezett konferencia? - szólok a hátuk mögül.
Nevetés. Néhányan a tengerpartra utaznak, mások Brüsszelbe, egyikük Párizsba.
- Két nap tanácskozás reggeltől estig... - magyarázza végül az egyik egyetemista fiú. - Túl tömény.
Az én jegyem tehát Brugge-be érvényes. Pompa, gazdagság, az egyház befolyása mindenütt. Mármint az egykori befolyása.
A gazdag, hivalkodó kereskedővárosnak két gótikus katedrálisra is tellett, egyikében a golyóálló üveg mögött a Szűzanya óvja a térdének támaszkodó kisdedet, úgy, ahogy azt csak Michelangelo volt képes belelátni a halott márványba. És a képtára? Tizenkét teremben minden, ami flamand művészet. Már az első kép előtt leragadok: Bosch egyik Utolsó ítélete. Kettészelt testek, felnyársalt paráznák, démonok légiói. A világ örömeinek élők a pokolban szenvednek az idők végezetéig, az önmegtartóztatók elnyerik méltó jutalmukat.
A világkép egyszerű és kerek.
Innen hátrált hát az egyház Lille-ig, a Grand Palais-ba, hogy újfent keresse önmagát.
{p}
Mi az előbbrevaló?
A kórus már elcsendesedett, most a három grácia vonja magára a figyelmemet. Fellebbennek a lépcsőről, táncot lejtenek az oltár előtt, sáljuk úszik utánuk, nőiességük pompázik, minden szem rajtuk, majd egy oldallejárón hirtelen ellibbennek. Érzem, jelenlétük nem aratott osztatlan sikert, főleg a hölgyek körében nem. Körülöttem a nyugati egyházak vakvágányát emlegetik, romlottságot, ilyesmit, meg hogy nem így kellene az egyház társadalmi befolyását visszaszerezni.
Hanem hogyan?
Később a szálláson is ez a téma persze. Az asztalnál diakónusok, közgazdász, szállodaigazgató, újságíró.
- Az egyik előadó szerint három és fél százalékkal kellene növekednie a termelésnek, és minden gondja megoldódna Európának - jelenti ki a közgazdász.
- Ezek szerint a még több fogyasztás a megoldás Európa gondjaira? - kérdez közbe az újságíró. - S ennek mi köze a kereszténységhez?
A vita azonnal élénkül, érvek és ellenérvek hangzanak, némi kritika is a kiüresedett népegyházi jellegről, lélektelenedett ceremóniákról, megmerevedett hittételekről. A végén már egymás szavába vágva érvelünk. Csak a diakónusok nem szólnak, szemükben inkább rémület.
Most azonban még a Grand Palais-ban ülünk, a mise a vége felé közeledik, a sorok között papok, aki kívánja, áldozhat. Mellettem az újságíró elhárítja a szentséget. Csodálkozom, úgy tudtam, hívő katolikus.
- Azt hiszem - von félre kifelé menet -, ha a szeretet előbbrevaló volna az egyházban, mint a megmerevedett dogmatika, többre jutna. Azt biztosan hallottad - magyarázza -, hogy nálunk milyen fontos az áldozás. Nos, én húsz éve nem tehetem meg.
Nyel egyet, mielőtt folytatná.
- Fiatalon házasodtam, nem éppen szerencsésen. Az utolsó időkben már nagyon megromlott a kapcsolatom a nejemmel, gyakran kerestem másnál vigaszt. De semmi gond, meggyóntam, kiszolgálták a szentséget. Három évig bírtuk együtt, aztán elváltunk.
Értem már, de azért várom, hogy kimondja.
- Hál' Istennek, az új házasságom sikerült, húsz éve jól élünk. Azóta egyszer sem léptem félre, mégsem áldozhatok. Mert elvált ember vagyok, s ez az, amit az egyház nem bocsát meg.