Dédi talpig bordóban

Lássuk tehát, hogy az Olaszhonban meccsre igyekvő magyarnak mivel kell számolnia. Például Bolognában. Nemcsak szép város, erős focicsapattal is rendelkezik. Ott jártunkkor éppen a Milant fogadják a piros-kékek, és talán fölösleges hangsúlyozni, hogy az egész térség annak rendje-módja szerint megőrül. Kis kóválygás után irány a stadion, ahol már három órával a kezdés előtt gyülekezni kezdenek a szurkolók: a többség természetesen a pénztáraknál.
- Kell jegy? Harminc a kanyarba - igyekszik már jóval a stadion előtt ránk tukmálni portékáját az első jegyüzér, mivel azonnal felméri, hogy külföldiek vagyunk. Nem élünk a csekély 7500 forintos lehetőséggel, inkább beállunk a sorba. Vagy ezren előttünk, gondoljuk, a kezdésre tán beesünk. Ehelyett öt perc alatt a kasszához jutunk, merthogy elterjed a hír, hogy a kanyarba elfogyott minden jegy, és az emberek nyolcvan százaléka bosszankodva hazaindul. Azt eddig is tudtuk, hogy az olaszok többsége a hangulat miatt a kapu mögötti lelátót kedveli, de akkor is furcsa ez a nagy elvándorlási kedv. Persze rögvest kiderül az oka is: míg a kanyarba 20 euró a beugró, addig a tribünre 40 és 60, és ez bizony arrafelé is sok. Választhatunk, hogy tíz-, avagy tizenötezer forintért megyünk meccsre - bölcsen az előbbi mellett döntünk, irány a stadion. Tízméterenként sál- és zászlóárusok Milan- és Bologna-ereklyékkel, de ezeket most mellőzzük, inkább azt bámuljuk meg, milyen békésen sétálgatnak egymás mellett a két csapat szurkolói. (Összesen két rendőr vigyázza a nyugalmat.) A beléptetés sima, motozás semmi, a táskában akár egy torpedót is bevihetnénk, a nyugdíjas jegyszedők nem nagyon foglalkoznak velünk. 
A két tábor barátkozásának semmi jele, végig egymást szidják olyan hévvel, hogy bármely újpesti vagy fradista is tanulhatna tőlük... Van azért némi pirotechnika is, meg záporoznak a nagyon kedvelt hanggránátok, amelyek akkorát pukkannak, hogy majd összedől a stadion. Főként úgy, hogy körben, - a pálya és a lelátó között - az ultrák átugrálását meggátolandó, jó két méter széles, három méter mély, szöges kerítéssel övezett harckocsiárkot vájtak ki, és az abba hulló megapetárdák csak felerősítik az égzengést.
A mérkőzés vége felé lő két gólt a Milan, örvend az ötezer piros-fekete, és örvend a tribünre elszórtan jutó néhány száz vendégszurkoló is. Egyikük például odamegy a hatalmas plexihez, és beleköt a Bologna-táborba. Egymaga. Ez hülye, mondjuk, de hiába ütik-verik szíjjal és botokkal, a plexi megvédi, és még ő ad egy tockost az egyik hazainak. Aztán átugrik a tankcsapdán, beint a komplett bolognai seregletnek, nyugodtan tűri, ahogy három méterről megdobálják egy nagyobb sörgyár féléves készletével, besétál a pályára, és közli a biztonságiakkal, hogy ezek a csúnya fanatikusok a vérére szomjaznak. Magyarországon ilyenkor a biztonsági emberek akkurátusan elpáholnák - itt szépen átkísérik a Milan-drukkerekhez. Ez is egyfajta szemlélet.
Kifelé behúzzuk a nyakunkat, hogy akkor itt majd csak kiirtja egymást a két had, ám a helyzet ugyanaz, mint két órával korábban: rendőrök nélkül is mosolyogva sétálgató Bologna- és Milan-szurkolók, áraikat gyorsan felemelő sálárusok (az egyetlen változás, hogy a jegyüzérek eltűntek).
{p} 
Az első osztályú meccsen túl vagyunk, nézzük a második vonalat!
Torino-Genova találkozó a Stadio Delle Alpiban. A kanyarba 15 euró a jegy, most kipróbáljuk, hogy onnan milyen meccset nézni. Egy órával a kezdés előtt már bent vagyunk a hatvanezres stadionban. A körítés olyan, mintha idehaza lennénk: tán háromszázan üldögélnek a székeken. Sebaj, most legalább nem kell sorba állni a kóláért. Hoztunk persze mi magunkkal, de itt már komolyabb a motozás: mindent és mindenkit átvizsgálnak, a félliteres palackot csak úgy lehet bevinni, ha előtte lecsavarjuk és eldobjuk a kupakját. Világos, így nem lehet vele senkit hókon dobni, ugyanakkor már a táskába sem túl szerencsés visszatenni.
Na nem mintha bárkinek is hajigálós gondolatai lennének. A nép azért elkezd gyűlni, jönnek vagy négyezren Genovából is, és a két tábor között most tényleg nagy a haverság. A futópályán vagy harminc torinói és genovai ölelkezik, óriási zászlóikkal korzóznak odalent, miközben a kanyarban székelő társaik nagy egyetértésben szidják a két városi riválist, a Juventust és a Sampdoriát. Az ultrák közben vécépapírt osztogatnak, konfetti gyanánt azt kell majd a levegőbe dobni; és lám, a csapatok köszöntésekor száll is vagy háromezer tekercs. Az utóbb bevetett görögtüzek lángra lobbantják a papírhalmot (legalább a tűzoltók sem unatkoznak). Végül csak összejövünk vagy húszezren, a hangulat szenzációs, a meccs jó, a Toro győz, mellettünk talpig bordóba öltözött dédnagymama hálálkodik, hogy itt lehetett. Táskájából kivillan egy tekercs vécépapír, ő eltette keservesebb időkre.
Ahogy Torino után Milánóban nézelődünk, feltűnik: a rengeteg Milan- és Inter-kellék mellett mindenhol kapni Palermo-mezeket is. Naná, az olaszoknál most a szicíliai újonc a sztár: a hazai meccsekre már nem lehet jegyet kapni, valamennyit felvásárolták a bérletesek, és több tízezernyi fogy a rózsaszín-fekete trikókból és sálakból is. Rövid gondolkodás után nemet mondunk a mezre: ebben a rózsaszínben kicsit furcsán néznének ránk odahaza...
Másnap szerda, a cél Verona, de nem megyünk meccsre, a Chievo-Udinese nem annyira vonzó. Inkább a tévében várunk valami jó focit. Este fél kilenc, kezdődik a forduló, az egyik adó a pályákra kapcsol, és mutatja a bemelegítő játékosokat. Aztán mutatja a szögletzászlót, mutatja a közönséget, mutatja az eget, végül mutatja a riportert. Csak magukat a meccseket nem mutatja - mint megtudjuk, a közvetítési jogokat egy fizetős csatorna vette meg, így a többi tévé csak a körítést adhatja.
Veronából már hazafelé vesszük az irányt, hiszen kíváncsiak vagyunk, hogy az öt nap alatt a hazai fociban miről is maradtunk le.
Mint kiderül, semmiről.
Csak két edzőváltás történt.