Egymillió dollár a nyugdíjaskorra

- Nos, Pablo, hogy vagyunk?
- Köszönöm, jól. És ön, elnök úr?
- Soha jobban.
Március 28-a volt, a sajtókonferencia utáni délután, 3 óra. O'Neill és az elnök rendszeres, negyvenöt percesre tervezett heti megbeszélését a legtöbbször megtartották. Igaz, az utazásokat és a közbejött eseményeket is számítva, nagyjából tizenegy naponként találkoztak. Noha ezek a találkozók O'Neillt olykor felzaklatták, mivel úgy látta, hogy az elnök teljesen érdektelen, mégiscsak hálás volt, hogy állandó része Bush időbeosztásának.
Múlt héten O'Neill elhozta az adóspecialistáját, Mark Weinbergert, hogy ízelítőt adjon az elnöknek az adópolitika bonyolultságából. Így most néhány hét után először maradnak egyedül.
O'Neill elfoglalta állandó helyét a mustárszínű kanapén, az elnök pedig a kandalló melletti fotelben. O'Neill arra számított, hogy a mai nap alkalmas lesz arra, hogy a társadalombiztosításról beszéljenek. Két héttel korábban ő elnökölt a felügyelőbizottsági ülésen, és nagyjából egy hónap múlva lesz esedékes, hogy az elnök bejelentse saját társadalombiztosítási bizottságának megalakítását, ennek két társelnöke lesz: Daniel Patrick Moynihan és Richard Parsons AOL Time Warner vezető, aki O'Neill közeli barátja a Ford-kormányzat idejéből.
- A társadalombiztosítás rendbetétele az ön elnökségének történelmi jelentőségű része lehetne.
Bush bólintott.
- Szükségünk van rá, hogy ez megvalósuljon, nem számít, hogy mi mást csinálunk - mondta O'Neill nyomatékkal.
Készen állt, hogy folytassa a monológját: O'Neill már megszokta, hogy az elnök nagyon keveset vagy semmit sem mond ezeken a találkozókon.
- Tény, hogy azért választottak meg, mert drámaian vetettem fel a társadalombiztosítás helyzetét, és szorgalmaztam ezeket a magánszámlákat. Ez volt a kulcskérdés. Az emberek olyannak láttak, mint aki igazi nagy problémával foglalkozik, és azt meg akarja oldani - mondta Bush.
Hátha az elnöknek még van valami hozzáfűznivalója, O'Neill hagyta, hogy kis csend lebegjen közöttük.
- Rendben van, elnök úr, itt az ideje, hogy továbblépjünk ebben.
{p}
O'Neill felvázolta a lehetőségeket, hogyan lehet strukturálni a magánszámlákat. Hozzátette, hogy a "vegyes" megközelítés olyan kompromisszum, "amelynél megkapja az összes nehézséget, vagyis eladja az embereknek a változást, de cserében nem nyer semmit".
Elmondta, hogy ő és Greenspan már kiszámolták a 37 éves korhatárt. Egybillió dollárból megoldható, hogy e korhatár alatt mindenki áttérjen az új magánszámlákra. Ezekben vegyesen lennének szélesen indexált részvények és kötvények, így növekedésük megfelel majd az ország gazdasági növekedésének. - És azt hiszem, ez a harminchét éves korhatár megegyezik a népesség mai életkori választóvonalával azok között, akik semmin sem akarnak változtatni, és azok között, akik úgy látják, hogy csak akkor kapnak bármit, ha van változás.
Bush ezt mintha lesöpörte volna. - Én nem ezzel a megközelítéssel indultam a kampányban.
O'Neill legyűrte a zavarát. Ez nem csupán egy kérdés volt a sok közül. Hanem a legfontosabb szerződés a kormány és az állampolgárok között. A program a krízis felé haladt, és eközben ritka pluszforrás hullott az ölükbe: költségvetési többlet, amely főként olyan emberek adódollárjaiból keletkezett, akik életük nagy tőzsdei nyereségét kasszírozták be. Ez a többlet azonban óráról órára olvadt.
Úgy döntött, megpróbálja elmagyarázni az elnöknek a Greenspannel együtt végzett kalkulációikat. Ez bonyolult számítás volt: a tipikus, bérből és fizetésből élő amerikai éves személyi jövedelemadó-befizetését beszorozták az utóbbi negyven év átlagos indexált befektetési hozamával.
- Elnök úr, mondok egy példát. Ha valaki tizennyolc éves korában belép egy igazi magánszámlaprogramba, hatvanöt éves korára egymillió dolláros aktívuma lenne.
O'Neill szünetet tartott, hagyta egy kicsit leülepedni a dolgot.
- Képzelje csak el, ez mennyire megváltoztatná a lehetőségeket az emberek életében ebben az országban: eljuthatnak oda, hogy hatvanöt éves korukra egymillió dollárjuk legyen félretéve.
Bush nem válaszolt. A gondolatai másutt jártak, és az idő lejárt.
"Én éppenséggel úgy gondoltam, hogy szükségünk van egy igazi beszélgetésre - emlékezett vissza O'Neill. - Szükségünk lett volna rá, hogy igazi kérdéseket tegyünk fel, és gondolkodjunk. Én vagyok a pénzügyminiszter, és úgy adódott, hogy negyven évig tanulmányoztam a társadalombiztosítást. A Fed elnökével egyetértünk. Sőt, más elnökökkel is voltak igazi eszmecseréim a választási lehetőségekről és a következményekről... De Bush továbbra is csak ült hátradőlve a foteljében. Az ő hozzáállása ez volt: "A kampányban ezt mondtam, és bármit mondtam is a kampányban, annak úgy kell lennie.""
O'Neill, aki azzal a reménnyel érkezett Washingtonba, hogy majd megreformálja a társadalombiztosítást, kiüresedetten hagyta el a Fehér Házat.