Főállású boldog ember

A pécsi úszónőnek ez a szám korántsem véletlenül a kedvence, hiszen nyolcvannégyben született; nem is akármikor, hanem az év negyedik hónapjának negyedik napján; kétezer-négyben aranyérmet nyert, pontosan úgy, ahogy négy éve - s most is a négyes pályán.
- Lehetne folytatni a sort: négy év múlva, huszonnégy évesen, ismét a négyes pályán begyűjthető lenne akár a negyedik arany is...
- Ne szaladjunk annyira előre, ki tudja, mi lesz Peking idején. Tolja bácsi, azaz, bocsánat, Anatolij Petrov, az edzőm annak idején, Sydneyben, amikor 16 évesen a dobogó legmagasabb fokára állhattam, azt mondta, Athénban jön el az én időm.
- Ami azt illeti, tökéletesen jövendölt. Egy arany és két ezüst, két világcsúcs egy napon, nem akármilyen teljesítmény! Esélyesként érkezett, ez kétségtelen, de most már elárulhatja: számított rá?
- Jaj, dehogy! Életem legnagyobb csodája, hogy minden így összejött, hogy ki tudtam hozni magamból a maximumot. No jó, a 200 méteres vegyes úszásban reméltem a sikert, elvégre Sydneyben én nyertem, s két éve, az argentínai vb-n is első voltam, ráadásul egyedül nekem van három percen belüli eredményem. A 100 méteres pillangózás és a 100 méteres hátúszás, a két ezüstérem, akár hiszi, akár nem, amolyan melléktermék.
Pásztory Dóra születési rendellenessége: jobb kezén három, a balon csak két ujja van. Szülei úgy nevelték, hogy mindent a társaival együtt csinált. "Nem vontak burát körém, bár bizonyára a szokottnál is jobban féltettek, amikor, mondjuk, fára másztam. Ráadásul igen mozgékony, fogalmazzunk pontosabban: rossz gyerek voltam, volt tehát aggódnivalójuk bőven" - vallja be. A család a Mohácstól 15 kilométerre levő Palotabozsokon élt, s akkor költözött Pécsre, amikor az orvos azt javasolta, hogy mivel az ilyen sérülések következményeként gerincferdülés léphet fel, jó lenne, ha annak megelőzésére Dóra megtanulna úszni.
{p}
- Az első lépcsőt a végtaghiányos gyermekek alapítványának táborozásai képviselték, Málnai István foglalkozott velem először. 1995 óta a már húsz éve Magyarországon élő Anatolij Petrov az edzőm, a pécsi ANK Úszóklubban ő irányítja a felkészülésemet. Megváltozott köröttem a világ, különösen amióta  1996 tavaszán végre versenyre is eljutottam, s ott három számban sikerült győznöm. Úgy éreztem, kinyílt előttem egy kapu. 
- Kilenc év munkája kamatozott a mostani címvédésben és a két ezüstéremben. A görög nézők tisztelete azonban nemcsak az érmeknek szólt, hanem a saját szurkolótábornak is. Ezt hogyan szervezte meg?
- Nem az én érdemem, hanem a menedzseremé, aki máskor is sokat segít  az ügyeim intézésében. Ő szervezte meg harminc ismerősünknek, barátunknak az utazását, itteni tartózkodását. Itt volt anyukám, eljöttek a nagyszüleim, nagypapám például alig másfél hónappal a lábtörése után, itt voltak a barátaim, s elhoztunk a pécsi úszóklubból két fiatalt. Ők most éppen annyi idősek, mint amennyi én voltam, amikor úszni kezdtem. Sors Tamás és Baka Dorottya Athénban beleszagolhatott a paralimpia hangulatába, s lehet, hogy négy vagy nyolc év múlva sokat segít nekik majd az, hogy tudják, milyen a világverseny, milyen ott "hazai" buzdítást kapni. Nekem két méter előnyt adott a zászlóval, kereplővel felszerelt, egyenpólós drukkerhad hangos támogatása. Szinte toltak előre a vízen...
- Ha jól sejtem, egyelőre nem vágyik vissza oda.
- Élvezni akarom a siker minden pillanatát, főállású boldog ember szeretnék lenni egy ideig. Élménybeszámolókat tartani, minél több emberrel találkozni. Amikor elkezdem az egyetemi tanulmányaimat a német-kommunikáció szakon, ez utóbbi tárgyat is azért igyekszem majd minél jobban elsajátítani, hogy segítsek a kapcsolatépítésben, az elzártságunk, a görcsök feloldásában. Nekünk, parasportolóknak nyitnunk kell, ki kell jönnünk a sötét szobából, mindenkinek meg kell mutanunk, hogy értelmet ad s milyen örömet tud szerezni a sport, és hogy milyen jó így élni...
*
Sportolóink az athéni paralimpián egy arany-, 8 ezüst- és 9 bronzérmet nyertek.