Ketrecbe zárt emberek...

Hajnali ötkor csörög az óra. Kint még sötét van, az örökké búgó vadgalambok is hallgatnak. Harminc percem van, hogy rendbe hozzam magam, mert fél hatkor itt lesz Kati. Ő pedig nem vár. Ha nem leszek a kapuban, megnyomja majd a kürtöt, s addig el sem engedi, míg fel nem veri az utcát.
Az pedig nem lenne jó. Mert Kati benzincsempész, és most együtt megyünk Ukrajnába.
Fél hatkor meg is jön a nagy, fekete Passat, a kis, álmos asszonyka valósággal eltörpül benne.
- Helló! - köszön kedvetlenül, s olyan óvatosan indítja el az autót, mintha kezdő őrmester lenne egy ormótlan harckocsiban.  
Az is ez a hatalmas Volkswagen. Bivalyerős, ezernyolcszáz köbcentis motor, masszív karosszéria, száztíz literes benzintank. Ez a legfontosabb. Mert nem mindegy, hány liter üzemanyagot tud áthozni egy fordulóban az ember. Ha közel lakik a határhoz, megteszi az ötvenliteres Opel vagy a nyolcvanliteres Audi is. Ám aki száz kilométerről érkezik, annak öt-tíz liter is sokat számít.
{p}
A vámos nem enged
Mi száz kilométerre megyünk, Nyíregyházáról Beregszászba. Vagy ahová Kati akarja, mert neki három beszerzőhelye is van: két benzinkút meg egy magánház. S mivel az árak odakint is naponta és kutanként változnak, ő is ahhoz igazodik. Körbefutja a három állomást, és a legolcsóbbat választja.
Úgyhogy most még ő sem tudja, hol kötünk majd ki. Az éjjel az egyes számú kútnál tankolt, de a határ ukrán oldalán rendesen megvárakoztatták. Pedig megfizette a vámot: mindenütt letette az elfogadott csúszószázasokat. De a negyedik helyen új tányérsapkás posztolt, s kevesellte a száz forintot. Kétszázat követelt.
Kati azonban megmakacsolta magát: ezen a poszton egy százas a kötelező!
Az ukrán vámos nem engedett. Félreállította az asszonyt. Az már majdnem sírt mérgében, amikor az ukrán egyik társa megkönyörült rajta. Zsebbe nyúlt, s kifizette helyette a hiányzó százast. Ez már valamikor tizenegy körül történt, s a másfél órás hazai út után még le is kellett adni a benzint. Hajnali kettő körül esett ágyba, s ötkor neki is csörgött az óra.
Ezért morcos most Kati.
Amúgy cserfes, könnyen mosolygó asszony, ritkán látni keserves ábrázattal. Mosolygós; de ha pénzről van szó, nem ismer tréfát. Már két férfitól megvált, három éve egyedül neveli lassan kamaszodó lányait. Amúgy ápolónő a rendes szakmája. De melyik ápolónő tud ma egyedül eltartani egy háromtagú családot?
Ezért is adta a fejét "benzinezés"-re.
Egyazon úton jár azóta is, tán álmában is eltalálna a határra. Épp ilyen járatban vagyunk most is. Sokadik, túl hosszúra sikeredett szempillantása után óvatosan megfogom a karját.
-Nem cserélünk helyet?
-Mi... tessék? - néz rám zavartan, aztán lassít, termoszt vesz elő a csomagtartóból.
Az út mellett feketézünk. Már hajnalodik, zöld, fehér, bordó, kék Passatok zúgnak el mellettünk. Hol vannak már az ócska Mercedesek, a rozsdás Fiatok! Ma már Passattal benzinezik majd' mindenki. Passat kombikkal, azoknak legnagyobb a tankjuk. Igaz, nyolc-tíz évesek azok is, de tökéletesen megbízhatóak. Nem is látni út mellett lerobbant Passatot, mennek, mint a repülő. Katit látva sokan dudálnak, integetnek. Nem lassítanak persze, hajtanak, némelyik százharminccal, száznegyvennel, hogy minél hamarabb végezzenek. Hogy három fuvart kiszorítsanak a napból.
{p}
Óránként zúg a helikopter
Kati általában kettőt fordul, de az is épp elég. Így is alig látja a lányait. Férfira pedig tán nem is gondol. Vagy ha gondolna is, mindenkit elzavar maga mellől.
Karesz volt a nagy szerelme. Imi, az ura, a lányok apja három vagy négy évig volt ember. Utána nekiállt inni, kurvázni; legfőképp inni. Aztán szép fokozatosan elzüllött. Elváltak. Kati sokáig nem is látott mást, csak a gyerekek óvodáját, iskoláját, meg a kórházat, a munkahelyét. És a kifizetetlen számlák sokaságát a konyhafalon. Akkor még az egyik kis szabolcsi városkában laktak, és reménye sem volt jövedelempótló munka után nézni. Valahol bemutatták neki Kareszt. A nagyhangú, energikus férfi már akkor is vadonatúj Golffal járt, folyton a presszókban ült, és szépen gitározott. Az emberek mindenfélét sugdostak róla. Hogy uzsorázik, hogy játéktermei meg verőlegényei vannak, hogy kábítószerrel foglalkozik, meg ki tudja még, mi minden mással...
Katit mindez nem érdekelte. Hamarosan összeköltöztek. És hamarosan megtudta, honnan van pénz. Az embercsempészetből.
Az idő tájt, a kilencvenes évek derekán még óriási üzlet volt ez. Karcsi volt az egyik csapat vezetője. Hozzá tartozott egy jó harminc kilométeres határszakasz. Pompásan ment a bolt. Kati ugyan sose látott menekültet - Karcsi ebből kihagyta a családot -, de azért néha-néha elárult egyet-mást. S ami a legfontosabb volt: hazaadta a pénzt.
Nemsokára a városka szélén vettek is egy házat, gyönyörűen felújították. A kert pedig maga volt a paradicsom.
Aztán úgy a kilencvenes évek végén Karesz hirtelen abbahagyta a munkát. Egy közös ismerősünk révén ekkor ismerkedtünk össze. Kiderült, hogy egy gimnáziumba jártunk, az ő nagyapja is Ecsedi-láp melléki; hogy szereti a katonanótákat... Egyre többet tudtunk meg a másikról. Lassacskán Karcsi beavatott a titkaiba. Az embercsempészet titkaiba. Melyek már nem voltak azért annyira titkok, hiszen már három éve befejezte a határon való futkosását.
Elképesztő mozzanatokról mesélt. Például a legrosszabb álmáról.
Egy őszi délután váratlanul a kertre mutatott. Egy furcsa, stráfszerű szekérre, amin egy vaspálcákból összehegesztett ketrec állt. Mint egy vadszállító ketrec.
- Abban bújtattuk a menekülteket - mondta. - S folyton rettegtem, hogy egyszer bennégnek.
- Hogyhogy? - néztem rá értetlenül, mire halványan elmosolyodott.
- Szalmabálával volt körülbélelve. Ha megkaptuk a jelet, a határon felvettük a menekülteket, rájuk zártuk a rácsot, s a pótkocsit körbebáláztuk. Aztán elindult a Zetor a búvóhely felé. Főleg az országutakon, hogy ne adjanak vele okot a gyanakvásra. Nem is volt az, sose igazoltattak. De mindig attól féltem, hogy valaki a szalmára talál dobni kívülről egy csikket. És bennég a sok gyermek...
A gyermek volt a gyengéje. A csapatában, a kísérők, figyelők, szállítók soraiban szigorú rendet tartott, az utolsó fillért is a fogához verte. De ha egy nyomorult gyermeket látott, a saját családját is hanyagolta. Sokszor előfordult, hogy késett a fizetség, vagy a szigorú ellenőrzés miatt sokáig bújtatni kellett a továbbszállításra váró menekülteket. Ilyenkor bizony a csempésznek kellett etetnie őket. Igen ám, de harminc-negyven embert naponta bújtatni, etetni-itatni nem olcsó mulatság. S még csak nem is a pénz okozta a legtöbb gondot. Hanem az, hogyan juttassák el a vizet, a kenyeret a magános házakban, tanyákon vagy csak úgy a szabad erdőben bújtatott idegeneknek.
Bizony megesett, hogy éheztek a szerencsétlenek. Ám köztük is voltak élelmesek. Az erős, összetartó férfiak elvették az elesettebbektől az élelmet. Karesz egyszer majdnem embert ölt ilyesmiért. Egyik csoportja már napok óta éhezett, a gyermekek elcsigázottan nyöszörögtek, de nem tehetett semmit: a Tisza ártere fölött óránként elzúgott egy helikopter. Öngyilkosság lett volna felpakolva megközelíteni a bujdosókat.
Karcsi is csupán néhány üveg vízzel mert útnak indulni. Hát mi lát? Egy hatalmas, szakállas férfi könyököl a fűben, és jóízűen eszi a csapatnak öt napja hozott kenyeret, kolbászt. Fent zúgott a repülő, a gáton túl kutyák csaholtak, az meg szép kényelmesen falatozott a kolbászból. Karcsi felkapott egy vastag ágat, s úgy fejbe vágta a négert, hogy annak rögtön fennakadt a szeme. De Karcsi nem bánta. Tán meg is öli, ha a többiek le nem fogják.
Ám ekkor már körülötte is szorult a hurok. Egyre szigorúbb lett az ellenőrzés, egyre kockázatosabb a csempészet. Akkor már a mobiltelefont egyszeri használat után hajították be a Túrba, a Tiszába, akkor már minden kanyarba, minden fához figyelőket állítottak, ám mind több társa bukott meg. És Karcsi kapcsolt. Szép csendben kihátrált a csempészetből. Hogy milyen áron, senki se tudta. De egyszer csak szabad ember lett - s otthagyta Katit. Az asszony, kínjában, beköltözött Nyíregyházára. Ápolónőként azonban keresett volna százezer forintot... Nekiállt benzint csempészni.
Karcsinak van két butikja Pesten, nagy néha küld egy-két pulóvert a lányoknak, s éli a világát. A múltkor azonban megemberelte magát. Kinézett egy hirdetést, s Kati nevében megalkudott egy tízéves Passatra. Még az előleget is kifizette, a kilencszázezer forint tíz százalékát. És szólt Katinak, hogy lecserélheti a tizenöt éves Audiját.
- Gáláns volt, az előleget nem kérte vissza. Csak a két butikot tartotta meg - morog Kati, és besorol a határon. Gyorsan átmegyünk. Már mindenki ismeri az autót, sehol sem akadékoskodnak.
{p}
Jatt az egyenruhásoknak
Nem értem, hiszen a szóbeszéd szerint egy fuvar a csempésznek ezerkétszáz-ezernégyszáz forintjába kerül. Az ukrán oldalon száz forint a katonának, száz a rendőrnek, kétszáz a vámosnak, kétszáz a határőrnek, száz az ökológusnak... Ugyanennyi visszajövet.
- Neked nem kell fizetned?- kérdezem már bent a városban, az egyik benzinkútnál.
- Most hány óra? Nyolc? - feleli. - Ez már a napi váltás, maradnak estig. A második utamnál is ők lesznek szolgálatban, majd akkor.
A kút a legmodernebb magyarországi üzemanyagtöltő állomások pontos mása. Kárpátalján sincsenek már meg azok a régi, klasszikus kutak, ahol szabályosan pumpálni kellett a benzint, s ha elfolyt két liter, hát elfolyt. Akkor előre ki kellett fizetni a benzin vagy a gázolaj árát. Ha az ember roszszul mérte fel a kocsiban lévő üzemanyagot, s túlfizette két-három literrel, a megmaradóval nem tudott mit csinálni. Kiengedte a földre.
De akkor tehette. Tizennyolc forint volt egy rubel, a benzin meg két-három rubel.
Most a kilencvenötös benzin literje 2,90 grivnya. Kati halkan szitkozódik.
- Állandóan variálnak. A hét elején még 2,80-at kértek; de énvelem nem fognak kitolni. Gyere már, mert itthagylak! - kiált ki a kocsiból, majd miután elvackolok mellette, korholni kezd. -Mi a fenének kell neked vadidegen emberekkel szóba állnod?
- Egy kis pénzt akartam váltani - védekezem -, hátha a városban beleakadok valamibe.
- És ezt itt, a benzinkútnál kell elintézni? A piacnál, kisfiam! Ott csak tisztességes embereket engednek maguk közé a pénzváltók. Persze megsarcolnak, de sohase csapnak be. Amúgy meg, ha venni akarsz valamit, miért nem nekem szólsz? Énbennem megbízhatsz, de itt másokban... És mit akarsz venni? Vodkát, cigit, csokit? Én a csokit ajánlanám, mert itt rettenetesen finom csokoládék vannak. És a miénkhez képest féláron. De fogadjunk, hogy te vodkát akarsz venni. Azt mondom, nélkülem ne vegyél semmit. Pláne drága vodkát! Mert azt hamisítják. Jártam én egyszer egy titkos szeszlerakatban, valami kolhoztelep lehetett valamikor. De olyat én még nem láttam: egy kis nyomda is volt mellette. Ott készítették a különféle címkéket. Vodka háromféle volt, de címke vagy húszféle. S mindig azt ragasztották az üvegekre, amit a vevő rendelt. 
Így oktat Kati, miközben a városka rosszabbnál rosszabb utcáin zötykölődünk. Valami ismerőse után kajtatunk, közben Kati a benzinpiac rejtelmeit ecseteli.
A nagy nyári munkák idején két-három hétre literje felmegy három és fél grivnya fölé, de nemsokára visszaáll három grivnyára. Száztíz-százhúsz forint, szemben a mi benzinkútjaink kétszázötven forintjával. Kati száznegyvenért-százötvenért adja le Nyíregyházán, ahol aztán százhetven forintért juthatunk hozzá. A Passat kombi tankja száztíz literes, de Beregszászon egy műhelyben százhúsz literesre bővítették. Ki lehet számítani, egy fuvaron mennyit keres Kati.
- Irigyled? - nevet rekedten már a határ felé zötykölődve, miután a város túlsó felében rá nem leltünk a 2,80-as benzinjére, s rámutat egy otromba amerikai mikrobuszra, amely kis híján átgázol rajtunk. - Jobb, ha messzire elkerülöd őket. Kétszáznegyven literes a tankjuk. De ha túratankjuk van, négyszáznyolcvan. Egy kisebb benzinkút. Ha az felrobban...!
Itt abba is hagyja, közeledünk a határra. Ideges, de nem az ukránoktól fél. Inkább a magyaroktól.
Katit már ismerik a magyar fináncok is, eszükbe se jut a tételes vámvizsgálat. Még csak az hiányzik, hogy minden magyar benzinezőt naponta ellenőrizzenek! Tudják, hogy azok nem kockáztatnak. Ha hoznak is cigit, legfeljebb néha egy-két kartonnal. A többit hagyják a nagyokra.
{p}
Irány a szigetország
Már valahol a naményi Tisza-híd táján járunk, Kati néha vissza-visszaint a szembejövő passatosoknak, majd halkan megszólal.
 - Kár, hogy nem férfi vagyok. Már rég kiszálltam volna a benzinezésből.
- Mihez kezdtél volna?
Nem szól semmit, csak rágyújt egy Berkutra. Most vettük kint, négyszáznyolcvan forintért. A kartont, tíz csomaggal. Igaz, csíp, meg büdös is, de tízszer olcsóbb, mint a magyar cigaretta.
A legbiztosabb üzlet - mint egykor az embercsempészet. De a kockázat is nagy: ha megfognak, az autót is lefoglalják. Kati pedig ezt nem reszkírozhatja. Hiszen a tízéves Passat tartja el a családot. Úgyhogy marad a benzinnél, s imádkozik: csak nehogy uniós tag legyen Ukrajna. Mert akkor nézhet más munka után.
De, mondja eltökélten, azt már nem Szabolcsban fogja keresni. Megy a lányaival Walesbe vagy Írországba... Vagy Pestre - mert nálunk minden pénz oda ömlik.