Lelkében örök dobozi

Nem teljesült egyik leghőbb vágya: hogy az uszodában érje a halál.
Szülőfalujában, Dobozon 1997 szeptemberében avatták díszpolgárrá. Ekkor mondta, kissé megilletődötten, volt tanítványaira mutatva: "Látod, mindannyian eljöttek! Nagyon büszke vagyok rájuk. Ide a világ végére, az egyik legrégebbi magyar településre. Mert, tudják, néha kegyetlen voltam velük, de amikor kellett, ugyanígy ki is álltam mellettük."
Előző este Gyulán, az egyik szálloda halljában vallott magáról. Elmondta, hogy csak a gyerekkorát tölthette szülőhelyén, Dobozon,
valamivel többet alsóbb iskolái városaiban, Békéscsabán és Gyulán.
- Édesanyám negyvenöt évig volt Doboz postamestere, édesapám pedig haláláig a jegyzője. Amikor hazajövök, nem hétköznapi látogatást teszek: hogy a falu első díszpolgára lehetek, az nem nekem, hanem az ő áldozatos életüknek szól, amivel a falut szolgálták, miközben felneveltek engem is. Ha valamilyen  feladatot sikerült megoldanom, és hallgattam a világ bármely pontján a Himnuszt, ez mindig eszembe jutott. Én egy ép családban nőttem fel, amelyben a szüleim tisztességre, szeretetre neveltek. Mint mindig, ezúttal is a temetőbe vezetett az első utam. Sajnos, a szűkebb rokonságból már nem él ott senki, mert iskoláink után Pesten kaptunk állást. Kilenc és fél éves koromig éltem Dobozon, akkor az 1511-ben alapított, legrégebbi magyar internátusba, a mezőtúri református gimnáziumba írattak be. Három évet töltöttem ott. Amikor 1944. március 17-én vagy 19-én bejöttek a németek, Békéscsabán, az evangélikus gimnáziumban folytattam a tanulást. Doboz egyforma távolságra van Békéscsabától és Gyulától, ám amiért a fürdővároshoz több emlékem kötődik, arról később. Kezdetben azért mentem épp Békéscsabára, mert volt ott egy nagyszerű kémiatanár, aki értett a néptánchoz, és szerette az atlétikát is. Rábai Miklósnak hívták. Ő indított el a sport felé. Áldom a sorsom, mert amit elértem, annak is köszönhetem, hogy kiváló tanáraim voltak. És ráadásul erősíteni tudták a család erejét, szerették a hazájukat. Ezt a szellemet plántálták belénk, belém, a tehetséges súlylökőbe, diszkoszvetőbe is. Rábai tanár úr képes volt azt mondani: "Tamás! Én már kevés vagyok neked, menj át Gyulára, Christián Laci bácsihoz. Rendesen írd ám a nevét, mert rendre elrontják! Talán az országban is ő a legjobb szakember." Át is mentem, és 17 évesen országos ifjúsági bajnok lettem súlylökésben. Nagy fogadást rendeztek a tiszteletemre a vasútállomáson. Egyértelműen ő volt az, aki rávezetett a sport belső világának értékeire, lehetővé tette, hogy válogatott legyek. Nemcsak foglalkozott velem, hanem önálló feladatokat is adott! Például én szerveztem meg a gimnáziumban a súlylökőcsapatot is, vagyis a társaimat már én edzettem az ő szárnyai alatt. Bizony, már akkor edzősködtem. A Testnevelési Főiskolán megint találkoztam olyan szakemberekkel, akiket tovább tudtam csodálni. Bácsalmási Péter és Koltay Jenő egyformán ilyenek voltak. A Honvéd- és a Vasas-pályán is gyakoroltam, ahol ők trénerkedtek. Hogy tudatosan készültem volna az edzőségre? Az akkor soha nem jutott eszembe. Azt nem tagadom, olimpiai bajnok, világelső szerettem volna lenni, és ezért át is éltem fiatalon ezt az érzést. Miközben a dobókörben álltam, lejátszottam magamban, hogy a világbajnoki döntőben dobok. Nagy versenyző akartam lenni, de talán, így utólag, úgy érzem, rosszul választottam sportágat. Talán kalapácsvetőnek kellett volna lennem. Simonyi Gábor biztatott, menjek át hozzá, közben azonban felnőtté váltam, más is foglalkoztatott. Egyre többször motoszkált bennem azonban a kép: elindítóim hatására edző leszek. Ha már én nem lehettem nagy versenyző, majd hozzásegítem a tehetséges fiatalokat, hogy azzá váljanak! Nagyon tudatosan készültem a pályámra, elég gyorsan szívtam magamba a tudást, a Széchényi könyvtárban rengeteget olvastam arról, hogy az ember mire képes fizikailag és mentálisan, hogyan lehet alakítani, befolyásolni. Nagy tudásanyag birtokába kerültem már elég fiatalon. 1971-ben, a barcelonai Európa-bajnokságon Hargitay Andris hatodik lett négyszáz vegyesen és hetedik 1500-on. Négy év múlva már háromszoros világbajnokként ünnepelhették. Akkor indult el sikeresnek mondható korszakom.
Azt mondta Tamás bácsi búcsúzáskor, valamikor éjfél felé:
- Választottam egy Váci Mihály-verset, ha akarod, a cikked mottója is lehet. A legszebb részletet  fejből is tudom,  így hangzik: "Gyalog szerettem volna jönni / a porral lepett füveken / mezítláb, hogy frissen érezzem, / ha felmelegszik a szülőföld pora, / amikor megérkezem..."
Gyalog is távozott.