Mese

- Te kis Mitugrálsz! - dörmögött a hegy az oldalán csobogó kis forráshoz. - Nem elég neked az én széles oldalam? Csak csavarogni akarsz?
Még a fenyőfák is csóválták az ágaikat, de még az öreg tölgy is megrázta száraz, csontos gallyait. - A kis csavargója! A kis csavargója!
A kis Mitugrálsz nem szólt semmit, úgy tett, mintha megadná magát a sorsának.
- Úgysem ért meg engem senki - panaszolta egy reggel a csókának, mikor az vízért ment hozzá. - Inkább hallgatok, és csöndben utat vágok magamnak a földben. Mert mindenáron el akarok menni innen, látni akarom a síkságot és hatalmas rokonaimat, a városokon át hömpölygő folyamokat. - Nagyot sóhajtott a kis Mitugrálsz forrás, úgy folytatta: - És ha egyszer megláthatnám a vizek királyát, a tengert is, akkor már semmi más vágyam nem lenne!
Olyan szívhez szólóan sóhajtozott, hogy a csóka megszánta.
- Ne búsulj, majd kitalálok én valamit a te javadra.
- Ó - sóhajtott megint a kis forrás -, életem végéig oltaná friss vizem nemcsak te, hanem egész nemzetséged szomját is, ha segítenél nekem.
- Három nap, három éjjel egyebet sem teszek, csak a fejemet töröm. Bízd csak rám! - azzal a csóka elrepült.
Nehezen várta a kis Mitugrálsz az estéket, a reggeleket. De a harmadik nap estéjén, mikor a Hold álomba ringatta a dörmögő öreg hegyet, ott volt a forrásnál a csóka.
- Alig vártalak - sóhajtotta a forrás. - Bizony, sosem tudom meghálálni, hogy így a szíveden viseled sorsomat.
Egész éjjel suttogtak, tanakodtak. A csóka örült, hogy a kis forráson keresztül végre rászedheti ezt a pöffeszkedő vén hegyet, aki azt hiszi, hogy ő a világ eleje meg közepe.
Mit beszéltek, mit nem, senki nem hallotta, de reggel így szólt Mitugrálsz forráska az öreg hegyhez:
- Nagyapám, a tenger üzent, hogy meghal szomjan, ha nem ihat egy csepp édes forrásvizet - és olyan keservesen bugyborékolt, hogy a kőnek is megesett volna rajta a szíve.
- Siess hát - dörmögte meghatódva a nagy hegy -, nehogy elkéssél!
Azzal megrázta a hátát, meglazította földjét a forrás előtt, s az vígan csobogott le a hegy lábához. De mire ideért, már egész kis patakká duzzadt, s a fűzfa megkérdezte tőle:
- Hová ilyen sietve, kis patak?
- Megyek a nagyapámhoz, a tengerhez, hogy szomjan ne haljon - válaszolta Mitugrálsz nagy vígan.
- Siess akkor - mondta a fűzfa -, a gyökerem végénél van egy folyó, az elvisz a hátán egy nagy folyamig, annak mondd meg, hogy én küldtelek.
Vígan szaladt a kis Mitugrálsz, aki örömében tán a nevét is elfelejtette már. Felült a folyó hátára, s jókedvében kicsipkézte a hullámokat. Hej, de tetszettek neki a csónakok, tutajok, bárkák meg a kunyhók, házak a parton.
Így ért a folyamig. Az már messziről rákiáltott:
- Héhó! Tán lassabban is ráérsz!
- Nem lehet - felelte Mitugrálsz bátran -, nagyapám, a tenger...
De erre elnevette magát a folyam.
- Amilyen kicsi vagy, olyan nagyot hazudsz! - mondta.
Meg is szeppent egy kicsit Mitugrálsz. Csak nem lesz most valami baj, gondolta, mikor eddig minden olyan szépen ment! Jobbnak látta könyörgésre fogni a dolgot:
- Ó, te dicső és nagy folyam! A ködkucsmájú hegy alján élő fűzfa küldött engem hozzád... hogy is mertem volna én a magam kicsiségében ilyen merész útra vállalkozni.
A fűzfa nevének hallatára a nagy folyam eltűnődött:
- Egész nyáron róla meséltek nékem a madarak. Nem is lehet annál szebb fa a világon! No! Ülj a hátamra - folytatta barátságos hangon -, elviszlek, ahová akarod!
Így jutott el a kis Mitugrálsz forrás a tengerhez. Nem is feledkezett meg soha a csókáról, s madárral, felhővel, szálló falevéllel minden évben üzenetet küldött neki.
Zelk Zoltán meséje