Visszaköszön a harangtorony

Vaskos, szekercével bárdolt gerendák között kapaszkodunk fel a harangok felé. Kint süt a nap, de itt bent, a harangtoronyban sejtelmes félhomály. Léptünk alatt döng az öreg deszkalépcső, a beszűrődő fénycsíkokban finom, lisztszerű por száll. Külön-külön megjártuk már jó párszor a tiszacsécsei tornyot, de így, együtt most először. Ők ketten persze százszor is. Itt nőttek fel Csécsén, ahol nincs ember, aki gyermekkorában ne lett volna állandó vendég fent, a toronyban.
Különösen a fiuk szerették nagyon. A sötét sarkokban galambfészkek, a fiatornyokban macskabaglyok, a fordulók réseiben pedig pókhálók, de akkorák, hogy a fenevad lódarázs is fennakadt bennük.
Most nincs se galamb, se bagoly, és szerencsére a darázs is elvonult. Van viszont szilvaillat és birsillat, könnyű füstszag és diókopogás. Továbbá csendes, őszi szél, és egy vidám kurjantás lentről, amit egy horgászbotos ember enged ki a torkán:
- Mit csináltok ti ott fent!? Tán fészket kerestek?
- Hát hogyne! Rigófészket - kacag le a két férfi, aztán kikönyökölnek a galérián.
Fent vagyunk, isten tudja, milyen magasban, alattunk Tiszacsécse. Nyugatra a kis szalmatetős ház, Móricz Zsigmondék háza, délre a csécsi szántóföldek. Keletre az idáig kéklő máramarosi bércek, északra a Tisza a két hatalmas, ölelő kanyarjával. És környes-körül a tömérdek szilvafa.
Haranglábak vannak az országban sokfelé, de harangtornyok, amelyek vetekednek a téglából, kőből épített tornyokkal is, jószerével már csak itt, Szatmárban, Beregben, a Felső-Tisza vidékén. Ezen a kétjárásnyi területen többet számlálhatunk belőlük, mint az egész országban. Még ma is van vagy húsz, az 1900-as évek elején pedig félszáznál is többen voltak.
A legrégebbi a nyírbátori. Nyírbátorról keveset tud az ország, pedig valamikor a magyar királyság egyik igen fontos városa volt. A Báthoriak ősi fészke, ahol a XV. században olyan templom épült, amelynek ma csak Kolozsváron találjuk a párját: a híres Farkas utcai templomot. Valamikor az előtt is állhatott harangtorony, de már rég nincs meg. Bátorban viszont ma is áll, közvetlenül a hatalmas, gótikus templom előtt, és a szakemberek ma sem tudják hová tenni.
Az általános szakmai vélemény szerint ugyanis a ma is látható harangtornyokat parasztácsok építették. A bátori megalkotásához viszont - mely mind díszítésben, mind monumentalitásban felülmúlja az összes többit - roppant magasfokú szakmai tudás szükségeltetett. Igen ám, de azt honnan szerezhette meg egy egyszerű parasztács? Hát bizony ezen elvitatkozgatnak a szakértők már vagy száz esztendeje, de nem képesek zöld ágra vergődni.
{p}
Érdekes módon a haranglábakkal, illetve harangtornyokkal csak egészen későn kezdett foglalkozni a szakirodalom. Amíg a kőből épített emlékeinket már a XIX. század derekán felmérték, addig a faépítmények összegzésére majd' száz évet kellett még várni. Pedig az első híradások már az 1860-as években megjelentek róluk; de aztán hosszú csend következett. Valószínűleg az lehetett ennek az oka, hogy a művészettörténészek úgy gondolták, ez a terület az etnográfusokra tartozik. A néprajzosok viszont határkérdésnek tartották, és a művészettörténészektől várták a választ.
 Az alapos kutatások ellenére még ma is sok nyitott kérdés övezi a harangtornyainkat. Természetesen a legnagyobb kérdés: honnan származnak. Magyarságunk az ácsmesterséget már az őshazában megismerhette. Középkori adataink gyakran emlegetik az ács- és molnármestereket, akik az építész munkáját is elvégezték. Írott emlékeinkben például a berena, borona neve először 1406-ban, a deszka 1482-ben, a szeg 1500-ban, a fazsindely 1522-ben tűnik fel először. Partium vagy Erdély? Még most sem eldöntött, hogy a két nagy néprajzi terület melyikén építettek először harangtornyokat. De abban megegyeznek, hogy a harangtorony-építészet a felső-Tisza-vidéki tornyokban éri el a csúcsát.
És azok a parasztácsok is igazi művészemberek voltak ám! Aki látott már közelről egy-egy ilyen galériás, fiatornyos csodát, az megemeli a képzeletbeli kalapját e régi mesterek tudása előtt.  Így volt ez régen is, a mesterek már a saját korukban is nagy megbecsülésnek örvendtek. Sajnos csak keveseket ismerünk név szerint. A jándi Kakuk Imre közéjük tartozik. Szülőfaluja épp a napokban helyezett el emléktáblát a községben a tiszteletére. De nevét nemcsak a mai bronztábla őrzi. Több helyen ő maga is fába véste a nevét. A régi, lebontott jándi harangtorony például "1791-ben Kakuk Imre jándi paraszt lakos kezelése és vezetése alatt Kancza József ácsmester utasítása nyomán" épült. A lónyai harangtornyot is - amely a legszebb sokak szerint mind közt - "Kakuk Imre átsmester tsinálta, Bán Péter leginyével". A tákosit "anno 1767, Lukács János ácsmester csinálta", míg a tivadari harangtorony "Papp Mózes által készült 1757-ben".
A tivadari torony azóta már a nyíregyházi múzeumfaluban épült újjá, míg egy másik, a nemesborzovai a szentendrei skanzen talán legértékesebb kincse. Az valóban kincs, mert eredeti. Annak idején a borzovai tornyot lebontották, s elvitték Szentendrére. De a hívek sohasem tudtak beletörődni a háromszáz éves tornyuk elvesztésébe. Nagy Zsigmond polgármester vezetésével addig kilincseltek, míg össze nem gyűjtötték a milliókat, s fel nem építették a régi pontos mását.
Az avatás után fent könyököltünk a galérián, gyönyörködtünk a tájban, az alig több mint száz lelkes faluban, amikor megkérdeztem a polgármestert, hogy miért volt olyan fontos ez a torony a községnek.
- Hát ezért! - mutatott le Nagy Zsigmond ekkor. 
Az úton két öregasszony állt, s nézett fel a toronyra. Aztán elindultak, de minden tizedik lépésnél visszafordultak. Hogy ellenőrizzék, ott van-e a torony a helyén. S visszaköszön-e nekik.
Visszaköszön persze, és a helyén van. Mint ahogy a csécsit sem fenyegeti nagyobb veszély. Legfeljebb a turisták; de azok közül is csak néhány. Előlük sajnos zárni kell az ajtót, hogy a rendesebbje kétszáz év múlva is megmászhassa a fény felé törő, titokzatos lépcsőket.