Gyógyító napraforgó

A naptányérra emlékeztető, aranysárga, óriási virágkorong az inkák birodalmában a napisten szimbóluma volt. Később helyet kapott a kereszténység jelképtárában is: a nap felé néző virág az Isten felé forduló lélek, a szerzetesi engedelmesség hordozója, az aranysárga szirmok pedig a fényt, a biztonságot és az örökkévalóságot jelképezik.
A botanika atyjától, Linné svéd természettudóstól kapott nemzetségneve (Helianthus) a szó legszorosabb értelmében napvirágot jelent.
A XVI. század végén már versengtek a spanyol kertészek, hogy melyikük tud nagyobb tányérú napraforgót nevelni: feljegyzések szerint negyven centiméter tányérátmérőjű, csaknem négyméteres szárú növényt is sikerült termeszteniük. Vélhetően német utazók jóvoltából, csak a XVII. század utolsó éveiben jutott el hazánkba. A XVIII. századtól már hasznáért is termesztették, és ekkoriban keresztelték el "nap után járó virág"-nak. Eleinte salátát készítettek fiatal virágzatából és zsenge rügyeiből, beérett magját még nem fogyasztották. Egy 1775-ben írt könyvben viszont már szerepel, hogy a napraforgó magja is ehető.
Annyira megkedveltük a tányérvirágot, hogy ültetjük kiskertekbe díszleni, gazdasági udvarba tyúkoknak, mezsgyét jelölünk vele a határban, telepítjük szélfogónak, méhlegelőnek. Mégis elsősorban magjából sajtolt olajáért vált egyik fontos gazdasági növényünkké a régebben csupán virágszámba vett tányérbél.
A napraforgó gyógyhatását régóta ismerjük. Virágzatának főzetével maláriás lázat csillapítottak, forrázva magas vérnyomás ellen itták a teáját, szárított, mag nélküli tányérjából pedig fürdőt készítettek ízületi fájdalmak enyhítésére. Finom olaját a kozmetikai és a gyógyszeripar is használja krémek, kenőcsök készítésére.