Gyűlölöm a nagy szavakat...

A Vígszínház színésznőjét nem zavarja, hogy sminkelés közben nézem. Engem annál inkább, hogy nem tudok a szemébe nézni. Segítő tekintete helyett boldogtalanul bámulom, mint lesz a festéktől egyre élettelibb az arca, és mint hergeli bele magát a szókimondó, csípős nyelvű Beatrice szerepébe. Később rájövök, a felkészületlen, otromba újságírókra haragszik. Nem veszem magamra.

*

- Most mutatták be a Tévedések vígjátékát, amely XXI. századi, felfokozott életérzést, pörgést áraszt. Nem furcsa egy ennyire átírt Shakespeare-darabban játszani?
- Minden, ami közelebb hozza a mai nézőhöz ezt a komédiát, a zene, a sok mozgás, a lüktető élet, jót tesz a darabnak. Az idős színházlátogatók is nagyon élvezik: ismerős számukra a közeg. Ha kimennek az utcára, ugyanezt látják. A történet megeshetne ma is.
- Négy színházban, tizenegy drámában láthatja a közönség. "Ide nekem az oroszlánt is?"
- Így hozta az élet. A Vígszínházhoz szerződés köt, játszom, amit rám osztanak. A színész örül, ha új szerepet kap, nemcsak munka, hanem öröm is, ha játszik. Vendégként lépek föl a József Attila Színházban, Katherine Hepburn szerepét a Spencerben nekem írta Kern András, legalábbis ezt állította. Nyáron azért vállaltam el Debrecenben a Szerelem, ó! című komédiát, mert olyan sokszínű női karakter megformálására nyújt lehetőséget, ami vonzó a színész számára.
- Apropó, szerelem. Hogy áll most az életében?
- Jól, nagyszerűen, köszönöm szépen, remekül.
- Boldog Zoránnal?
- Nagyon.
- Kerüli a nagy szavakat?
- Igen. Ha azt mondom, nagyon jól vagyok, a mondat pontosan azt jelenti, amit érzek. Utálom az ömlengő borzadályokat, az elkoptatott kifejezéseket. Ennél én praktikusabb és ironikusabb vagyok. Azt hiszem, a helyzetértékelő képességem pontosan működik. Sokan mondják, hogy boldogok. Zoránnal mi ehelyett vagyunk jól, remekül. Azt a számomra édeskés szót sem használom, hogy a párom. Zorán sokkal inkább az én drága uram, az én drága szerelmem.
- Nem is lelkiző alkat?
- De, csak leplezem, mert a problémákat magamban intézem el. Bak a csillagjegyem, a romjaimból is újra összerakom magam.
- Mennyit változtat egy színész egyéniségén az a számtalan jellem, amelyet megformál?
- Épp fordítva! Az élet van hatással a színházra, nem a színpad hat az életemre. Így valóságosabb és hitelesebb. Élet nélkül nem lehet játszani, szükség van a megélt időmre, az élményeimre, a tapasztalataimra, mindarra, ami a privát életemben ért.
{p}
- Van ideje magánéletre, gyereknevelésre?
- Igen, jól felfogott érdekem is azt kívánja. Gyakran agyondolgozzuk magunkat, de akadnak csendesebb időszakok is. Rozi lányom hatéves. Amikor csak lehet, együtt vagyunk. Mindennap én viszem az óvodába, és én megyek érte, kivéve, ha forgatok. Este játszom, a színészgyerek ebbe nő bele, neki így természetes, nincs más tapasztalata. Különben sem az együtt töltött percek mennyisége érdekes, hanem a minősége. Persze sosem elég az idő, de én jobban szenvedek az ő hiányától, mint Rozi az enyémtől.
- Kire hasonlít a kislánya?
- Rám. Nagyon. Igen cserfes, be nem áll a szája. Egy igazi Szörnyella de Frász. Szerencsére azért mindig meg lehet győzni, jól tudunk beszélgetni. Törekszem is rá, hogy a dialógus folyamatos legyen köztünk. Gyerekkel együtt élni mulatságos és változatos. Ha nincs otthon, furcsa, mert csönd lesz, nincs csatazaj. Rozi jelenléte elég meghatározó.
- Látta már az édesanyját színpadon?
- Persze. Nagyon mérges volt, amikor nevettek rajtam. De a színház nem foglalkoztatja különösebben.
- Úgy tűnik, kimeríthetetlen benső energia hajtja.
- Azt hiszem, jobban szeretek élni, mintsem hogy feladjam. Az élet szeretete mindig erősebb, mint az engem érő fájdalom. Tudok persze letargiába is esni: akkor látszik rajtam igazán, hogy pocsékul vagyok, amikor nem beszélek. Alapvetően jókedvű a természetem, és átmentem már annyi mindenen, hogy a mostani jóllétet nagyon tudom becsülni.
(Nagy kár, hogy a színésznő mimikáját, szenvedélyes indulatkitöréseit nem tudom visszaadni. Egy dühös mosoly, egy helytelenítő gesztus vagy egy bólintás a szavakat egészen más irányba tereli. Rá kell kérdeznem.)
- Mindig ilyen elsöprő hévvel, szenvedélyesen beszél?
- Sok dühítő apróságon felhúzom magam. Megmondom a véleményem, főként ha úgy érzem, igazam van.
- A tv2 műsorában láthatták a nézők, amint részt vett egy kenyai hegymászó túrán. Miért vágott bele, izgatta a kihívás?
- Az unokabátyám nemrég megtette Szent Jakab zarándokútját, a Caminót. A harmincnyolc napos gyalogút lelki és fizikai erőpróba egyaránt. Amikor lehetőségem adódott rá, hogy Kenyában megmászhassak egy ötezer méteres hegyet, úgy gondoltam, ha véghez tudom vinni, ez lesz az én próbatételem. Mellesleg gyűlölöm a hegyeket, és sosem vágytam hegymászásra...