Hóttig fáj a szívem érte

Amíg a magányos nők sorsa többnyire sajnálkozással vegyes rokonszenvet vált ki belőlünk - elvégre "egy nő mégiscsak azért van, hogy családja legyen, hogy gyermeket neveljen" -, addig az agglegényeket bizonyos fokú irigységgel szemlélik sokan. Már a férfiak közül sokan persze, mert a nők szavaiban azért néha egy kis szánalmat is felfedezhet az ember: "Jó, jó... De mi lesz velük vénségükre!?"
Ezt vélem kiolvasni Tibi barátom anyjának, Erzsi mamának a tekintetéből is. Ül a cseppnyi, törékeny asszony az asztalfőn a lánya, Veronika mellett, és szomorú szemmel nézi a vidám forgatagot. Pedig lenne oka neki is az örömre. A lánya esküvőjét üljük.A szatmári kisváros kollégiumának nagytermében mulatunk. Vagyunk vagy százan, s ha csupán egyszemélyes is a "zenekar", a hangulat azért kifogástalan.
Veronika is (nekünk csak Nika) boldog. Nemhiába várt harmincöt évet: párja, Bálint, igazi csendes, jóravaló fiú, aki egészen biztosan a tenyerén hordozza majd. Csak egy baj van vele. Hogy beregi, túl a Tiszán lakik - és viszi magával Nikát. Egyedül hagyja a mamát. S ami az igazi baj, ott marad Tibi is vele, aki lassan ötvenéves már, és az istennek se akar megházasodni. Pedig lenne asszonynak való most is, de ő nem házasodik.
Az anyjával ellentétben azonban ő cseppet se bánatos. A kezében mikrofon, s vezényli a "zenekart". Most éppen szép szerelmes nótákat danol, az anyja párás szemmel figyeli. "Tisztára Sárdi János" - mondja a könnyein át mosolyogva, s ha nem szégyellné, tán még ő is dúdolná a fia kedvenc énekét: "Ki tanyája ez a nyárfás...?" De szégyelli, így aztán csak ül, s gyönyörködik az ő szép szál fiában. És átkozza azt a napot, amikor eltiltotta Borikától.
{p}
Régi történet, a negyvenes és a hetvenes évekből. Tibiék nagyapja nagygazda volt egykor, Borikáék nagyszülei meg cselédek. Tibi nagyapjának a cselédjei. Igaz, akkor már javában téeszvilág volt, de az öregek még szigorúan számon tartották, ki hol állt egykor a falusi hierarchiában. A lány családja az ő szemükben valahol hátul. Nagyon hátul. És szentül hitték, ez így lesz, míg világ a világ. Pedig akkor nem volt persze már föld, szekér, jószág... Csak annyi, mint másnak. Fél hold háztáji, két tehén, egy sor szilvás az ártérben. Ám az öregek dacoltak az idővel. Tibi nagyapja is dacolt. Téesztag volt ugyan ő is, de sosem tudott úgy elmenni a régi földjei mellett, hogy meg ne álljon, s le ne vegye a kalapját. Tibi volt a leghűségesebb társa, de már ő is unta a nagy kalaplevételeket. A nagyapja azonban konok ember volt, és hitte, hogy az emberek lelkében még mindig ő a bíró. Ám egyszer vérbe borult szemmel ment haza. "Karórájuk van! Karórát vettek!" - vágta be maga mögött az ajtót. Tibi nagyanyja, kicsi, vékony öregasszony, ijedten nézett az urára. "Kicsoda, lelkem?" "A cseléded lánya... - tombolt az ura. - Én az apám csizmájában járok, azok meg karórában!"
Attól kezdve nem vitte magával Tibit a határba. Aztán Tibi elkerült a gimnáziumba, a nagyapja megöregedett, és még az érettségi előtt meghalt. De talán jobb is, hogy így történt, mert Tibi szerelmes lett, és erőnek erejével nősülni akart. Nem is lett volna baj, hogy még csak tizennyolc - hanem Borika volt a jelölt! S ezt a Tibi anyja már nem tűrhette. Az apja még csak-csak, de neki kevés szava volt a családban. Ám Tibi a nagyapja konok természetét örökölte. Nem tágított Borika mellől. A katonaság aztán megoldott mindent... Lentiben szolgált, meg Marcaliban, a világ másik felében, ahonnan csak ritkán volt hazajövetel. Bori várt, várt, aztán felkerült Pestre, és mire Tibi leszerelt, már javában alkoholista volt. Férjhez ment pedig előtte, valami postás volt az ura, de hamarosan elváltak. Gyerek nem született, és Bori nemsokára meghalt, aztán az itthoni családja is szétszóródott.
A faluban természetesen mindenki tudja, hogy mi miért történt, de ma már senki se törődik vele. Csak Erzsi néni átkozza azt a percet, amikor elintézte, hogy Tibit katonának vigyék. Mert ő intézte el. Hogy megmenekítse Borikától. Pontosabban annak a családjától. Túl jól sikerült, Tibi azóta nem ölelte lány derekát. Most is magában táncol. Egy sörösüveggel a kezében illegeti magát, majd leül az újdonsült sógor mellé, koccintanak, s élénk disputába fognak. Aztán a sógor feladja, hallgat, bólogat, és kiszúrja magának a Tibi zsebóráját. Sose látott még ehhez fogható csodát. Jó féltenyérnyi tömör arany... Még a Tibi nagyapja vette. Harminc éve, amikor hazajőve úgy bevágta maga mögött az ajtót. Amikor karórában látta az egykori cselédje lányát. Másnap az öreg eladta az egyik tinóját, majd felült a buszra, s bement Mátészalkára. És hazajött avval a gyönyörű zsebórával. Nem mutatta senkinek, de otthon a házból kiparancsolta az öreg faliórát. "Ne kattogjon itt nekem a filembe!" - morogta, a zsebórát meg eltette a kredencbe. Attól kezdve Tibiéknél soha senki sem tudta a pontos időt. Csak az öreg. Mert ahhoz az órához nem nyúlhatott senki. Még Tibi sem, pedig neki minden meg volt engedve. Az óra már rég az övé, de még most is úgy veszi kézbe, mintha fentről a nagyapja nézné. Bizony alighanem csóválná a fejét. Hogy Tibi még mindig legény. És egyre kisebb az esélye, hogy rendes asszonyt talál.
{p}
De nemcsak a vénember értetlenkedik odafent. Itt lent sem sokan értik a hazai agglegénytábor növekedésének okát. Van, aki a génekben, van, aki - fennkölten fogalmazva - a szokásostól eltérő fiatalkori szocializálódásban keresi az okokat. Nemrég nyugdíjba ment biológus barátom, aki - hogy levezesse a fölös energiáit, a géntechnológia tanulmányozásába vetette magát - azt állítja elszántan, hogy akár a bűnözési, a magányra való hajlam is öröklődik, ezért pedig a gének felelnek. Baromság, mondják erre mások, hiszen egy agglegénynek a legritkább esetben születik gyermeke. S ha születik, ha születtek is, ki számolta meg, hogy közülük ki lett agglegény?Jó páran a normálistól eltérő fiatalkori szocializálódásról is hasonlóképpen vélekednek. Hol van például bebizonyítva, hogy egy ingerszegény környezetben, mondjuk egy tanyán felnövő ifjúban kevesebb a házasulási hajlandóság, mint a falusi vagy városi kortársában? Sehol. Ráadásul a tendenciák is ellentmondanak e magyarázatnak. A tanyák eltünedezésével párhuzamosan például a magányos emberek számának is csökkennie kéne. De nem csökken. Sőt! Ijesztő az emelkedés. Negyed százada, 1960-ban még csak 831 ezren voltak az egyedül élő férfiak, de 1970-ben már 958 ezren, 1990-ben 979 ezren, öt évre rá 1 millió 148 ezren, 2000-ben pedig 1 millió 257 ezren. (Igaz, nem mind agglegények, közéjük sorolódnak az özvegyemberek is.)
Agglegény barátaim bohém, bolondos figurák - és komor, hallgatag férfiak. Az egyik többdiplomás topmenedzser, a másik alkoholista gulyás. A harmadik antialkoholista szeszfőzdés, a negyedik cigarettacsempész, az ötödik önkéntes böllér. Az egyik vadonatúj Opel Vectrával jár, a másiknak most lopták el a biciklijét, a harmadik nemrég ment haza Pestről, a negyedik most költözött fel Nyíregyházára kínai zoknikat, papucsokat árulni...Szóval még csak véletlenül se hasonlítanak egymásra. Többségük nem is tud a másikról, csak az én fejemben sorakoznak egymás mellett. Nehéz közülük egyet is kiválasztani. Mert bármelyiket is emelném ki a sorból, jogosan legyinthetnek rájuk: "Ez a sors nem tipikus. Ez az életút nem magyarázat az agglegénységre."
{p}
Mégis. Igyunk egy pohárral, és villantsunk fel közülük párat! Vegyük mondjuk Ferit, a topmenedzsert. Negyvenéves, ebből húsz Pesté. Tíz év meg egy nagy nyugati kereskedelmi láncé. Angol, német nyelvtudás, közgazdász meg jogi diploma... És most otthon, Szatmárban egy valamikori téeszmajor az övé. Nyárfasor, bodzabokrok, diófák, a diófákon fakopács, a kályhában parázs, a tornácon vesszőből font fotel. Ebben üldögélve próbálom megfejteni a titkát. Az agglegénysége titkát. De ő csak mosolyog kesernyésen. Én csak két éve ismerem, de a falu negyven esztendeje, mégsem igen tudják ott sem, mi rejlik a magánya mögött. Igaz, ott sem nagyon ismerik már. Elkerült még tizennégy évesen, s csak az ünnepeken vetődött haza. Kezdetben még csak fel-feljárt a régi cimborákhoz, de aztán, ahogy telt-múlt az idő, azok egyre csak fogyatkoztak. Ez is megnősült, az is - végül Feri egyedül maradt. És hamarosan már nem volt, aki ugrassa: "Mikor hozol már aszszonyt a házhoz?" Az utóbbi időkben már a szüleit is ritkán látogatta. De azért a falu értesült a sikereiről. "Most ment Angliába"; "Most jött haza Brazíliából"; "Most volt Amerikában"; "Most doktorált" - az anyja eldicsekedett a sikereivel. Volt, aki gonoszkodott persze: "Jó, jó, de mikor nősül már?" Erre nem tudott az anyja mit mondani.
Mint ahogy arra sem, hogy másfél éve üzent: "Hazajövök, anyám!" És hazajött. Megvette a lepusztult telep felét, felújította az irodaépületet, s azóta kecskéket meg kopasz nyakú tyúkokat nevel. De a legtöbbször zenét hallgat. Vad, őrjítő metálzenét. És csak mosolyog, messzire nézve, amikor mobilján az egykori szerelmei hívják. Még egynek se mondta, hogy jöjjön utána.
De Imre, a vadőr, Béla, a patikus és Guszti, a futballbíró sem - pedig valamikor mindegyiküknek volt barátnője. Egyedül Kálmánnak, az egykori gulyásnak fedi homály a szerelmeit. Ő régen se beszélt, ma is hallgat. Van neki dolga elég: most éppen az eladott tehenei árát igyekszik elinni roppant lendülettel. Jól halad. Négynek már a nyakára hágott, az ötödikből sincsen már sok hátra. Pedig, ha volt józan életű ember K.-ban, akkor Kálmán az volt. Dália a ház előtt, kaszált lucerna a kertben, és Ferit, az öccsét úgy meg-megrázta, mikor az dülöngélve ment haza, hogy majd kiszállt belőle a lélek. Ketten éltek a régi házban, együtt a két vénlegény. Meg lent az öt tehén. Aztán meghalt Feri, és a tej se kellett senkinek. Eltűnt a gulya, megszűnt az állás, Kálmán is eladta a teheneit. Nekiállt hát inni meg játékgépezni. És amikor megkérdem tőle, hogy "Kálmán, nem kéne ide neked egy asszony?", gúnyosan kacag: "És attól boldogabb leszek, pajtás?"
Éjfél körül jár, lassan hozzák a töltött káposztát, de addig még koccintok egyet Tibivel. Meg Károllyal, az újdonsült barátjával. Károly más faluba való, pár éve csapódott a csapatunkhoz. Agglegény persze ő is, és nagyban gazdálkodik. Tibivel, merthogy Tibi is visszavette a nagyapja földjeit. Lent a Gorondon, a Kisszegben meg a Tüskés-háton. És újabbnál újabb földeket vesz, de gépre, magtárra egyetlen fillért se költ. Károly jár át hozzá szántani, vetni. Már egészen kiismerték egymást. Károly például Tibi összes nótáját kívülről fújja. Az igazit azonban mégsem ismeri: "Szatmár körül van kerítve, mégis kimegyek belőle, / Olyan szép lányt hagyok benne, hogy / hóttig fáj a szívem érte." De nem is kéne ezen csodálkozni. Hiszen Tibi évek óta nem énekeli.