Lignitszelídítők

A táj csudaszép, erdős, ligetes lankák mindenütt. A mélyebb részeken utak kacskaringóznak, patakokkal futnak versenyt. A völgyekben apró falvak, tíz-tizenkettő egy csokorban.
Nógrád megyei cég jelentkezett, szeretné kitermelni a lignitet. A falvak viszont azt szeretnék, ha ott maradna, ahol van.
Torony nevezetű falu, buszmegálló. Mellette park, a szélén kocsi formájú szerkezet. Ahogy közelebb lépek, látom, csille. Szén helyett azonban virágfölddel töltve, benne néhány tő muskátli kornyadozik a szitáló őszi esőben. A valamikori Vas megyei lignitbányászat emléke.
- Néhány éve kaptunk hárommillió forintot, hogy a felhagyott bánya maradványait eltüntessük - magyarázza Joó Imre polgármester a hivatalában. - Mielőtt betömtük a bánya bejáratát, felhoztuk a vájatból az ottfelejtett csillét.
Könyvecskét ad a kezembe, címe A toronyi szénbánya története. Ebből látom, a vasi lignitet a negyvenes évek elején fedezték fel, s megszakításokkal bányászták is az ötvenes évek végéig. Ekkor azonban felhagytak vele. Gazdaságtalan volt a kitermelése.
- Ezek szerint nem a mostani az első kísérlet a környék szenének kibányászására - teszem le a füzetet.
- Nem - feleli a faluvezető némi indulattal a hangjában. - De remélem, hogy az utolsó. Hiába is szeretné másképp Nagy Oszkár.
- Ki az a Nagy Oszkár? - kérdezem.
- Az? Az egy... - nem fejezi be. - Jelentkezett ugyan nálam ez a Nagy Oszkár, de nem is válaszoltam a levelére. Nincs miről beszélnem vele.
Nagy Oszkár a kazári székhelyű Nógrádszén Kft. vezetője, derült ki aztán beszélgetésünk során. Ő szeretne jogosultságot szerezni a lignit kibányászására. Állítólag egymilliárd tonnányi lignit rejtőzik közvetlenül a felszín alatt.
- Mi kifogásuk van a bánya nyitása ellen?
- Mi kifogásunk? Járt már a környéken?
- Jó éve írtam riportot a Pinka völgyéről, akkor volt nyolcvan esztendeje, hogy tíz határ menti települést visszacsatoltak Magyarországhoz.
- S tetszik? - kérdez tovább a faluvezető.
- Igen, gyönyörű vidék, szinte érintetlen.
- Látja, ez az, ami elveszne. A külszíni fejtéshez az erdőket kivágnák, a hegyeket elhordanák, a falvak szigetekként állnának ki a bányagödrökből.
- A bányanyitási engedélyeket avval a feltétellel szokták kiadni, hogy a munka végeztével visszaállítják az eredeti állapotokat...
A polgármester nem jön ki a sodrából.
- Ezt mi is tudjuk, el is mentünk a Gyöngyös melletti Visontára, ahol hasonló módon fejtik a lignitet. Mondhatom, holdbéli a táj. Ahol pedig már felhagytak a fejtéssel, s állítólag visszaállították az eredeti állapotot, ott sem nő más, csak rekettyebokor.
{p}
Nagy Oszkár 2001-ben jelentkezett a bányanyitási szándékával, kerekedik a történet. A települések tiltakoztak, a bányakapitányság még a próbafúrások lehetőségét is elutasította. A Nógrádszén nem nyugodott bele a fiaskóba, bírósághoz fordult. Nem eredménytelenül, a kapitányságot új eljárásra kötelezték, mire az engedélyezte a fúrásokat. A környék falvai a napokban fellebbeztek a döntés ellen.
- Nem is értem, miért van szükség az új fúrásokra, hiszen már régen feltérképezték a lignitet - néz rám kérdően Kovács László, Horvátlövő első embere.
A legnagyobb veszélyben ő érzi a faluját, hiszen a szén a felszínhez itt van a legközelebb. Ha kutat ásnak, alig tíz méter mélyen lignitre bukkannak. Ráadásul ami fölötte van, az sem meddő csupán, hanem kavics, kerámiagyártáshoz használható agyag, értékes homok. - A hetvenes években már mindenki a falu felszámolásáról beszélt. Alig kétszázan vagyunk, egész Horvátlövő elfért volna egy tömbben a szombathelyi Derkovics-lakótelepen.
Akkoriban lepték el a környék falvait a szénkutatók gépekkel, földmérő eszközökkel. Lignitet találtak, vagyis alacsony fűtőértékű szenet, amit nem érdemes szállítani, felhasználásához általában helyben építenek erőművet. Erre viszont akkoriban nem volt pénz. Nem baj, az osztrákok szívesen felépítik, a szenet szalagon szállítjuk hozzájuk. A vasfüggöny fölött... A két állam vezetői már a szerződést is aláírták.
- Az akkori tervből végül nem lett semmi - simogatja a szakállát a polgármester -, az osztrák környezetvédők közbeléptek. De azért évekig nem adtak Horvátlövőn építési engedélyt. Csupán egy halottasház épülhetett...
A főutcán férfi kerekezik, készséggel áll meg kérésemre, hiába csepereg az eső. Valamikor lakatosként dolgozott, tanult szakmájában, ma útépítőknél mindenes.
- Bánya? Isten ments! Tönkretennék az egész Pinka-völgyet - magyarázza a miértre.
A táj szépségét taglalja, de van más érve is:
- Hová mennék, ha megnyitnák a bányát? Ötvenéves elmúltam. Itt építettem a fiamnak is, bontsuk talán le?
A próbafúrások során kilyukasztották az ő földjét is, helyét kővel jelölték, de ő elgörgette onnan, látni sem szerette. Meg a szántásban is akadályozta, csak a csádé nőtt körülötte.
- Nekünk mindenből csak a hátrány jutott - lovalja bele magát egyre jobban. - Horvát nemzetiségű a falu, nyolcvan éve mégis Magyarországhoz akartunk tartozni. Erre kaptuk a vasfüggönyt, a falu elején is kérték a személyimet, meg a végén is, hiába vagyok helybéli. Most meg a bánya? Nem, köszönjük.
- A nevét, ha szabadna még? - kérdezem, mielőtt útjára engedem.
A férfi húzza a szája szélét, azt azért inkább mégsem.
- Talán fél, hogy baja lesz?
- Én? Félek? Hábetler József vagyok, kérem szépen - húzza ki magát, aztán elmosolyodik: - Van ilyenből vagy négy-öt a faluban, találják ki, melyikünkkel beszélt...
{p}
Járom a falvakat, kérdezősködöm a bányanyitásról, a vélemény mindenütt ugyanaz: nem kérnek belőle. Nem és nem. Egyedül Toronyban találtam egy öreg bányászt, aki másképpen látja. Horváth István csillésként dolgozott a bányában.
- Van itt már minden, védik a fákat, védik az állatokat, jó volna most már, ha az embereket is védené valaki. A népnek kenyér kell - néz rám jelentőségteljesen.
A szombathelyi polgármester véleményét említem - a bánya keveseket foglalkoztatna, viszont az idegenforgalomból élők közül annál többek veszítenék el miatta az állásukat -, ám ezt nem hallja meg.
- Nem a lignit miatt van itt egyébként ez a nagy felfordulás - rejtélyeskedik végül.
- Hanem mi miatt?
Sokatmondóan néz rám, végül kiböki:
- Hát az olaj meg a gáz miatt.
Erről még senkitől sem hallottam, gyanítom, hogy állítása a népi hiedelemvilág része, de azért rákérdezek a forrására. Ebbe azonban nem avat be, sietnie kell, mondja, éjjeliőr az egyik üzemben, mindjárt kezdődik a műszak.
A völgyben falu búvik meg, messziről nem is látszik más belőle, csak egy torony. Dozmat Árpád-kori temploma. A falu kicsiny, persze nem tud főállású polgármestert eltartani. Amíg Bingerné Sőre Csillát várom, hogy hazaérjen az iskolából, ahol tanít, benézek a templomba. Román kori alapokon gótikus falak barokk belsővel. Benne középkori faszobor és Dorffmeister-oltárkép. Rejtőzködő csoda. Róka Márton plébános látható elégedettséggel hallgatja áradozásomat.
- Hát nem vétek volna bányagödrökkel csúfítani a környéket? - kérdezi. - Ötven éve szolgálok a faluban, de a nyugalmat meg a jó levegőt nem cserélném el semmiért.
Idős férfi lép a folyosóra, kezében kosár fa. A plébános öccse, István. Leteszi terhét, hallgatja a beszélgetésünket.
- A mai világban pénzzel mindent el lehet intézni. Hiába tiltakozunk mi, ott fenn fog eldőlni minden - mutat ujjával a távolba.
Plébánián vagyok, de nem tudom, az égre mutat-e, vagy a fővárost vette célba.
- Már így is óriási a veszteségünk - ültet le a polgármester asszony, amikor estére végre megérkezik.
Hangja alig - a szokásos pedagógusbetegség. Tagoltan magyaráz, mintha csak az osztálya előtt állna.
- Szombathely alig néhány kilométerre fekszik, láthatta, sokan szeretnének kiköltözni. Azt hittük, ez hoz Dozmatnak is jövőt.
- És tévedtek?
- Ilyen hosszú listám volt azokból - tárja szét a karját -, akik kiköltöznének, ha volna telek. Nosza, azon ne múljék, területet vásároltunk, kimérettük, közművesítettük. Mire végeztünk, híre terjedt a bányának. "Mi van a lignittel?", ez a jelentkezők első kérdése. Nem mondhatom, hogy "Á, az nem számít."
Eddig egyetlen telket sem adtak el.
A dozmati templom szépségének csak a környéken terjedt híre, Ják ellenben országos hírű. Illetve keresik a határon túlról is. A templom előtti parkolóban buszok, rendszámuk német.
- El sem tudom képzelni, hogy bányát nyissanak a környéken. Más értékek is léteznek, nem csak a forintban kifejezhetőek - bólint a templom felé Szemes István polgármester.
- És ha mégis?
- Ják kétezer-négyszáz lelkes település. Remélem, nem lesz szükség a mozgósításukra, hogy tanúsítsanak polgári engedetlenséget.
{p}


Amint jelentkezett a Nógrádszén, a falvak azonnal zárták soraikat, egységesen utasították vissza a bánya külszíni fejtésének a lehetőségét, s Lignitszelídítők elnevezéssel egyesületet alakítottak. Vezetője, Horváth Sándor, Narda első embere, a Vas Megyei Múzeum igazgatója. Érthető, hogy ő a római kori régészeti emlékeket említi elsőként. A részben szintén lignitre épült Szombathelyet egykor Savariaként jegyezték, erre vezetett a borostyánút, s a találékony rómaiak a közeli hegyekből vizet vezettek a városba. Művük maradandó - hacsak a szénkeresők el nem dózerolják... Van azonban ennél is régebbi emlék a környéken.
- Ha Bucsunál átlép az osztrák oldalra, kelta halomsírokat talál.
{p}
Nem kell sokáig biztatnia, a következő reggel Csémre vezet az első utam. S valóban, közvetlenül az országhatár mentén, a falu erdejében kialakított tanösvény végén hatalmas földhalom. Háromezer év óta rejti a hallstatti kultúra névtelen vezetőjének földi maradványait. Beljebb újabb halom, immár kisebb, aztán még újabbak, összesen több mint kétszáz. Az osztrákok szeretnék a páratlan temetkezési emléket a világörökség részévé nyilváníttatni. Nem csoda, hogy nem rajonganak a külszíni szénfejtés ötletéért - hogy finoman fogalmazzak...
A lignitszelídítők pedig minden követ megmozgatnak a bánya terve ellen. Aláírásokat gyűjtöttek, tüntetést szerveztek, amelyen politikusok is megjelentek, s pártállástól függetlenül utasították vissza a bánya nyitásának lehetőségét. Az ügy többször szóba került az országházban is, ahol az ellenzék javasolta: a terület kerüljön az országos rendezési tervben a kulturális örökség szempontjából jelentős területek listájára.
A javaslat megbukott, viszont az előző miniszterelnök szombathelyi látogatásakor az osztrák kancellár előtt jelentette ki: "Ha azt akarják az emberek, hogy ne legyen lignitbánya, akkor nem lesz." Elhárításának módja, hogy a falvak a rendezési tervükben kizárják a bányanyitás lehetőségét. Nosza, azon ne múljék, a képviselő-testületek a módosításokat ezekben a hetekben szavazzák meg.
A lignitbánya nyitását tehát valamennyi falu elutasítja, ám a tervet Nagy Oszkár cége mégsem adta fel. Természetesen szerettem volna megkeresni őt is.
- Golyóálló mellényben menjen hozzá... - mosolyog rám az egyik tisztségviselő a megyeházán. Fürkészem, komoly-e a szava, ám pókerarca nem árul el közelebbit. Annyi bizonyos, hogy a Nógrádszénről legendák keringenek a környéken. Negyvenmilliós törzstőkével rendelkező kft. nem képes kifejteni egymilliárd tonnányi lignitet, valakiknek tehát állnia kell mögötte. Legtöbben egy Cipruson jegyzett céget emlegetnek, amelynek eredete homályba vész, tulajdonosa talán valami török, aki még az anyja nevét sem egyformán jegyzi az iratokon; ám hallani egy amerikai cégről is.
Legtisztább, ha magát Nagy Oszkárt kérdezem. Nem létező golyóálló mellényemet végül nem kellett felvennem, a fiatalos hangú férfival kétszer is igyekeztem időpontot egyeztetni, de újból és újból ismételt hívást kért, majd végleg elérhetetlenné vált. Így hát kénytelen vagyok a világhálón talált véleményére hagyatkozni. Eszerint az ország energiaigénye egyre nagyobb, forrásai viszont egyre szűkösebbek. Ergo: a bányát előbb-utóbb úgyis megnyitják.
{p}
A német nemzetiségűek által lakott Pornóapáti első emberének, Purker Walternek említem Nagy Oszkár véleményét, ám ő nem sok szót veszteget a bányára. Nem engedélyezi a falu területén, és kész.
- A megújuló energiáé a jövő, nem az olyan tizenkilencedik századi maradványé, mint a ligniten alapuló hőerőmű.
S hogy nem csak a levegőbe beszél, annak bizonyságául terveket tesz az asztalra.
- A helyi távfűtőművünk. A fűrészüzem hulladékát használjuk, ráadásul nem is kerül többe, mint a gáz.
Osztrák kiadványt mutat, a határ menti falvak példáját említi a túloldalról, náluk a módszer bevált. De részletes ismertető található a polcán a Szarvason kikísérletezett energiafű áldásairól is.
Alkonyodik már, amikor az utolsó érintett község, a határátkelőhelyéről ismert Bucsu polgármesterét keresem. A hivatali idő már régen lejárt, de Paulovics János szívesen veszi érdeklődésemet. A valamikori határőrtiszt megfontoltan fogalmaz, állításainak azonnal vizsgálja az ellentettjét is.
- Van szén Bucsu alatt is, ez bizonyos - bizonygatja. - Amikor idekerültem, mesélték az öregek, hogy kutat ástak a temetődombon, s harminc méter mélyen találtak valamit. Fadarabnak nézték előbb, de aztán látták, hogy szén. Ki tudja, nem ez lesz-e egyszer a környék veszte... - ráncosodik a homloka.
- Gondolja, hogy mégis a lignitpártiak nyerik meg a csatát? Hiszen néhány üzletemberen kívül senki sem akarja...
- Most nem akarja.
Mintha csak Nagy Oszkárt hallanám. Ám aminek az üzletember örvend, amiatt a polgármesternek a feje fáj. A faluvezető újságokat vesz elő; mindent gyűjt, ami a bányával kapcsolatos.
- Persze, azért van reményünk - magyarázza közben. - A lignit olyan gyenge minőségű, hogy elszállítani sem érdemes, ide kellene építeni az erőművet, ahogy azt már egyszer tervezték. Az erőmű viszont vízigényes, és abból errefelé kevés van.
Hosszasan kotorászik a dokumentumai között, végre megleli, amit keres.
- Na itt van! A Magyar Energia Hivatal szakvéleménye. Az itteni lignitvagyon a nemzeti energiastratégiai tartalék része. Ez a lényeg. Tehetünk mi itt akármit, attól félek, ha fogy az energia az országban, hozzá fognak nyúlni.