Nem a sportból, a sportért élnek

Nem tudjuk, mennyit keres Cseh Laci vagy Risztov, de nem is érdekes. Ha egy világklasszis úszót nem sikerül kellőképpen megfizetni, akkor az a világklasszis úszó netán gondol egyet, és elmegy nemcsak a Spartacusból, hanem Magyarországról. Elmegy Ausztráliába vagy az Egyesült Államokba, ahol nyelvet tanul, edz, és a szponzori szerződésekből, továbbá az egyetem juttatásaiból összeszed annyi pénzt, hogy már csak ajkbiggyesztve emlékezzen a féléves fizetés nélküli munkára.
Csakhogy van itt egy bökkenő: ha kiszakad a megszokott környezetből, elveszíti edzőjét, az természetesen formahanyatlással jár, és netán - Kovács Ágnes mintájára - a világklasszis úszó egy csapásra jó úszóvá minősül vissza, ami nem jó. (Vagy éppenséggel úgy dönt, hogy ezentúl inkább a sokkal komolyabb megbecsülésre képes Ausztrália vagy Egyesült Államok színeiben indulna ezentúl a versenyeken, ami meg még arcpirítóbb nekünk.)
Úgyhogy ilyen helyzetben nincs mit tenni, fizetni kell. Igen ám, de miből? Mondjuk jobb híján kormányforrásokból. Mert ha járadékot kaphatnak a múlt nagy sportemberei, ha csaknem egymilliárd forintot lehet fordítani a futball-huliganizmus elleni harcra, akkor egy-két milliót talán lehetne adni azoknak a fiatal versenyzőknek is, akiktől Pekingben aranyat várunk.
Hosszú távon persze ez sem megoldás: Cseh Laci vagy Risztov Éva hiába kapja meg most néhány százezer forintját, semmi sem szavatolja, hogy újabb fél év múlva nem halmozódik fel ismét jókora tartozás. És enyhén szólva visszatetsző minden nap fél hatkor kelni, tíz kilométert úszni, lemondani a magánéletről, majd ebből profitálva versenyeket nyerni úgy, hogy tudjuk, a megbecsülés igazából semmi. Persze ezt ők is tudták már akkor, amikor versenyszerűen úszni kezdtek. Mégis vállalták, és nem zavarja sem Cseh Lacit, sem Risztovot vagy éppen Gyurta Danit, hogy az úszásért, nem pedig az úszásból élnek.
Pontosan ezért szeretjük őket.