Szeretnék kétszáz évig élni!

Gazdag pályájáról az utóbbi időben kevesebb szó esett, a vele készült interjúkban inkább a hirtelen jött agyvérzés okozta bénulásáról és felépüléséről esett szó. Vendégségben jártunk Berek Katinál, aki sosem kapott Kossuth-díjat...
- Gondolom, nem szereti, ha a betegségéről kérdezik.
- Ez sosem zavart, hiszen a történtek ellenére nem vagyok boldogtalan. Nem váltam nyomorékká, nem fekszem nagybetegen az ágyban. Rögtön az elején eldöntöttem: vagy meghalok, vagy újratanulok mindent. És ma már tudok beszélni, olvasni, járni, csak az írás megy lassan bal kézzel. Sőt már játszottam fővárosi és vidéki színházakban. Ami pedig óriási dolog, részt vehettem a Nemzeti Színház megnyitó ünnepségén.
- Eljutott a régi Nemzetitől az új Nemzetiig. Hiszen ott kezdte...
- Az életem egy része volt a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház. A Lear királyt játszottuk utoljára. Az előadás után hazamentünk, bezárták az épületet, aztán nemsokára felrobbantották. Nekünk persze semmit nem mondtak erről, így aztán még jobban fájt.
- Tájkép önmagammal című önéletrajzi könyvében kendőzetlen őszinteséggel ír mindenről. Nem fél, hogy baja lesz belőle?
- Bajom lesz belőle, de nem félek. Soha nem is féltem. Négy és fél éves gyerek voltam, amikor apám odahaza meghalt és napokig mellette feküdtünk az ágyban. Nem volt bennem félelem, csak akkor, amikor végérvényesen elvitték.
- Később félt valamitől?
- A rendezéstől. Előttem nem volt színésznő, aki ilyesmire adta a fejét. Kaptam is érte pofonokat! Ha végigmentem a rádió folyosóján, inkább nem néztem se jobbra, se balra, mert nem akartam látni, hogy összesúgnak és kinevetnek a hátam mögött. Aztán más nők is kezdtek rendezni, ma pedig már mindenki rendez.
{p}
- Van valami, amit eltitkol az életéből?
- Nincs. Mindent elmesélek a könyvemben. Írok a fiamról, mindhárom házasságomról, sőt a szeretőimről is.
- Meghökkentő módon még azt is bevallja, hogy a szexet csak néhány percig élvezte. Miért árulta ezt el?
- Azért, mert őszinte vagyok. Zolnay Pál filmrendező a férjem volt, egyedül neki szültem gyereket. Válásunk után egészen a haláláig mellette voltam. Mivel becsületes emberi kapcsolatban éltünk, a köztünk lévő szexuális különbségekről is gátlások nélkül írhattam. Ő szerette elnyújtani az együttlétet, nekem meg elég volt öt perc is. Elárulok magának még valamit: 47 éves koromban végleg abbahagytam a szexet. Mindent kipróbáltam, elég volt.
- Mindent kipróbált? Igaz, hogy még Gobbi Hilda is üldözte szerelmével?
- Egy ideig üldözött. Egyszer aztán meghívott egy étterembe. Rendelt két konyakot. Na most végem van, gondoltam. De azt mondta: "Ide figyelj, felejtsd el, mi történt, tehetségesnek tartalak, soha többé nem piszkállak." S így is volt.
- Kálmán Györggyel titkon csókolózott...
- És egy alkalommal viszonyom volt vele.
- Erről is olvastam a könyvében. Akár el is hallgathatta volna.
- De minek hallgattam volna el?
- Negyvenhét évesen csinos nőből szolid asszony lett. Csak nadrágot hordott, nem sminkelte magát, és nem kellett tovább a szex. Miért változott meg?
- Nem tudom. Talán zavartak a külsőségek. Az én döntésem volt.
- Hallgatott valaha is másokra?
- Nem. Egyetlenegy emberre hallgattam, Zolnay Pálra. Például verseket is csak tőle fogadtam el. Önálló műsoraimat mindig neki adtam el először. S megszívleltem a kritikáját. Ő rendezett velem először József Attila-estet.
{p}
- József Attila a kedvenc költője?
- Nagyon sok költőt és írót szeretek. József Attila műveit 14 évesen ismertem meg, ma is tudom minden versét, de 36 éves koromig eszembe sem jutott, hogy elszavaljam valamelyiket is. József Attila olyan volt nekem, mintha én éltem volna az ő életét. Semmin nem csodálkoztam vele kapcsolatban. Sok mindenben hasonlított a sorsunk. Egyszer csak rádöbbentem: Jézus Mária, de hiszen már rég meghalt. Addig vele és benne éltem, attól kezdve próbáltam visszanézni rá. Rátaláltam a naplójára, megtanultam és önálló estet tartottam belőle.
- Miben hasonlítottak egymásra?
- A szenvedésben, a nélkülözésben, a megbecsülés hiányában. Itt arra a szenvedésre gondolok, amit én soha nem mondtam ki. Még most sem.
- Pedig rengeteget szenvedett gyerekkorában, aztán felnőttként a betegsége kezdetén. De tényleg egyszer sem olvasható az önéletrajzában az a szó, hogy szenvedés.
- Ezt a szót József Attila sem írta le.
- S a tragikus halál? Az öngyilkosság?
- Húszéves koromban engem is megérintett a halál gondolata. Akkori férjem titokban tartott otthon egy pisztolyt, lőszerek is voltak hozzá. Egyedül maradva elővettem a fegyvert és fejbe akartam lőni magam.
- Húszévesen?
- Nem láttam értelmét az életnek. És egyik nap, ahogy mentem be villamossal a Nemzetibe, az ablakon kihajolva megérintett a "barnán langyos" délután. Attól fogva soha többé nem foglalkoztatott az öngyilkosság.
- Viszont időnként depresszió gyötörte.
- Mert mindent magamba fojtottam. Jobb lett volna ordítani, asztalra csapni, de én hallgattam. Nem csoda, hogy jöttek a mélypontok. Olyankor depresszió elleni gyógyszert is szedtem. Mostani betegségem is összefüggésben lehet azzal, hogy egész életemben csak nyeltem, nyeltem.
{p}
- Most, hetvenen túl, gondol a halálra?
- Mindennap. A dalai láma is azt tanítja, nem múlhat el nap úgy, hogy ne gondoljunk a halálra. Különben nem félek tőle, talán csak a tehetetlenségtől. Amennyiben ez bekövetkezik, inkább az eutanáziát választom, s ha nem adják, majd én elintézem egyedül.
- Beszéljünk vidámabb dolgokról. Önt óriási személyiségekkel hozta össze a sors, hogy csak Tersánszky Józsi Jenőt, Karinthy Cinit, Örkény Istvánt, Németh Lászlót és Nagy Lászlót említsem. Vonzotta őket?
- Úgy látszik, igen. Mindannyian tehetségesnek tartottak. Tulajdonképpen a kultúrpolitikusok is, Aczél Györggyel az élen, csak épp mindent megtettek azért, hogy ellehetetlenítsenek. Úgy voltak vele: megcsavarjuk egy kicsikét a nyakát és arrébb tesszük, és Kossuth-díjról ne is álmodozzon!
- Ön viszont hozott annyi erőt és akaratot nyomorúságos gyerekkorából, hogy a méltatlan helyzeteket mosolyogva kibírta.
- Messzemenően kibírtam.
- Sose fájt a bántás?
- Voltak fájó megnyilvánulások, de soha nem felülről jöttek. A politikai hatalmaskodást érdektelennek tartottam. A 25. Színházat például úgy hagytam ott, hogy megálltam az épület előtt, és az akkor 14 éves Janó fiamat küldtem fel a munkakönyvemért. Attól kezdve semmilyen kapcsolatom nem maradt velük.
- Ilyen egyszerűen túltette magát az elváláson?
- Nem tehettem mást. De van, amit máig nem tudok elfeledni.
- Mégpedig?
- Azt, hogy egy ideig büntiben voltam. Amikor visszamentem a Nemzetibe, közölték velem, hogy túlságosan sok az ellenségem, haragszanak rám, amiért otthagytam őket a 25. Színház kedvéért, úgyhogy egy ideig nem játszhatok. Ekkortájt találkoztam az utcán Komlós Jánossal, a Mikroszkóp Színpad igazgatójával, aki megkérdezte, mi van velem. Őszintén válaszoltam, mire ő a legtermészetesebb módon azt mondta, addig nála fogok játszani, amíg nem változik a helyzet.
{p}
- És változott a helyzet?
- Másfél év múlva feloldották a büntetést, és Marton Endre már főszerepet is osztott rám. Aztán jött a két Gábor, Zsámbéki és Székely, majd Vámos László. Vele előtte jó barátságban voltam, előfordult, hogy külföldre is együtt mentünk, mégis tönkretett, méltatlan feladatokkal bízott meg. El kellett gondolkodnom a jövőmről... Beláttam, aki 54 éves koromig nem tanulta meg a nevem, az már soha nem is fogja. Mit keresek én akkor a Nemzeti Színházban?
- És elköszönt.
- Szinetár Miklós még adott egy szerepet, de nekem már egyre csak az járt a fejemben, hogy vidékre szeretnék szerződni. Egyik este felhívott Bor József a győri színházból, hogy volna-e kedvem náluk játszani. Hát persze hogy volt kedvem. Óriási szerepeket kaptam, szinte le sem jöttem a színpadról. Boldog voltam, imádtam a társulatot. Úgy éreztem magam, mint a hajdani Nemzetiben.
- Ön annyi korszakalkotó dolgot művelt, hogy nem lehetett nem tudomást venni róla.
- Való igaz.
- Kereste például Petőfit. Megtalálta?
- Egy elgyötört országot találtam 1973-ban. A fiatalok alig tudtak valamit a költőről, a műveit sem ismerték. Az egyetemisták előtt elszavaltam a Világosságot! című verset, majd megkérdeztem, ki írta, és azt mondták rá, hogy Shakespeare. Ha valaki most látna neki Petőfit keresni, rosszabbul járna, mint én.
- De hiszen megtalálták, Szibériában!
- Vagy meg, vagy nem. Nem tudom elképzelni, hogy elhurcolták volna. Petrovics Sándor, akiből Petőfi Sándor lett, hamarabb halt meg annál, minthogy ne küldjön akár csak egy sor üzenetet is a feleségének, a fiának, a hazájának. De az én véleményem nem számít. Én a verseit hiszem - nagyon.
- Versmondásban ön műfajt teremtett. Tévedek, ha mostoha művészetnek nevezem?
- Amikor nem játszottam a színházban, jártam a vidéket. A legeldugottabb helyekre is eljutottam. Például tanyai iskolákba, ahová petróleumlámpákkal a kezükben jöttek az emberek. Csodálatosan szép ünnepek voltak!
{p}
- De néhol hat rendőr is várta...
- Engem az nem érdekelt. Kinevettem őket.
- Megengedhette magának? Megvédte a kommunista párt?
- Tizenöt évesen léptem be a pártba és ötvenévesen léptem ki. Ne gondolja azt, hogy engem bárki is megvédett volna. Főleg nem az elvtársak. Nem hordoztak a tenyerükön. Kossuth-díjat sosem adtak. Nagy Lacinak muszáj volt adniuk, de csak a harmadik fokozatot.
- Aczél ezt jól kifundálta...
- Nehogy már annyira örüljön neki, aki megkapja. Vegye tudomásul, hogy három kategória létezik. A harmadik van legalul. Zavarba ejtő volt és minimális pénzzel járt.
- Önnek pedig első fokozat járt volna. Miért is nem adták?
- Mert nem szerettek. Gyűlöltek.
- Ha eljár a pártgyűlésekre?
- Én sehova nem mentem. Aczél háromszor hívott meg vacsorára, de egyszer sem mentem el. Se egyedül, se a férjemmel.
- Ezért került hátrányba?
- Dehogy! A versek miatt. Nagy László Menyegzője, Németh László Gyásza miatt. És a barátaim miatt. Na de azért adtak két Jászai-díjat, Kiváló Művész pedig Győrben lettem.
- Kaphat még Kossuth-díjat?
- Nem hiszem. A Nemzet Színészei közül csak nekem nincs Kossuth-díjam.
- De mindenért kárpótolta a Nemzet Színésze kitüntetés.
- Mindenért. Képzelje el, azóta ki tudom fizetni a gyógyulásomhoz szükséges költségeket.
- Tehát jókor jött a pénz.
- Igen. Ellenkező esetben rosszabb helyzetbe kerülhettem volna, de öregek otthonába a világ összes pénzéért nem mennék. Szerencsére a családom, a barátaim is mellettem álltak és állnak.
- Volt magányos?
- Soha. Egyedül viszont szeretek lenni. Most különösen jól érzem így magam. Sok apró ajándékot kapok naponta az élettől.
- Boldog?
- Nem, mert kevés az időm. Szeretnék kétszáz évig élni.