Aki lovát önmagánál is jobban szereti...

- Nyíregyházán, a magyar huszárság egyik fellegvárában születtem 1909-ben, polgári családban - kezdi kalandos életének történetét. - Arrafelé a gyerekeknek gyakran föltett kérdésre, hogy mi akarsz lenni, fiacskám, én már a legelején nagy büszkén rávágtam: "Huszár!" Családi hagyományok is közrejátszottak a pályaválasztásban, hiszen ükapám kapitány volt a Nádor huszároknál, dédapám pedig a lovas nemzetőröknél szolgált, Hajdúhadházán. Egyenes volt az út a kadétiskolát követően a Ludovika Akadémiára, ahol 1931-ben avattak huszár hadnaggyá.
Csapatszolgálatra szülővárosába, majd Pápára, azt követően pedig Munkácsra osztották be. Élte a huszártisztek cseppet sem unalmas életét. A szolgálat mellett lovasversenyek, falkavadászatok, lovaspóló-mérkőzések, kulturális összejövetelek tarkították a hajnali ötkor a zabolás ellenőrzésével kezdődő hétköznapokat.
- Más volt nálunk a hangnem, mint a többi fegyvernél - emlékszik vissza. - Tartásunkat erősítette jelmondatunk, miszerint a huszártiszt olyan úr, aki, ha parancsot kap, azt életre-halálra teljesíti.
Nagy Kálmán 1939-ben, Kárpátalja elfoglalásakor már századosként esett át a tűzkeresztségen. Tanúja volt annak a történelmi pillanatnak, amikor a Vereckei-hágón Béldy Alajos lovasdandár-parancsnok kezet fogott a másik oldalról érkező lengyel csapatok vezetőjével.
A második világháború elején és végén vett részt huszárszázadával a harcokban. 1941 júliusa és novembere között ezerhatszáz kilométert lovagoltak az Etelközben, egészen a Dnyeper folyóig. Egy fontos katonai csomópont elfoglalásáért ekkor kapta meg a Signum Laudist, azaz a hadiszalagon a kardokkal ékesített kormányzói elismerést. Alig tértek vissza a frontszolgálatról, Nagyváradról máris Rimaszombatra helyezték, rendet tenni egy iszákos tisztekről és tetves lovakról elhíresült huszárszázadnál.
- A huszárok becsületéről volt szó. Ottani működésemet máig őrzi a huszárok monumentális hősi emlékműve - mondja nem kis büszkeséggel a hangjában.
Rimaszombatról 1944 májusában vezényelték századát újra az első vonalba, a Dnyeszterhez. Számos huszárbravúrral tarkított folytonos hátrálással teltek ezután a hónapok, s Nagy Kálmán számára 1945. április 3-án ért véget a háború. Egysége osztrák földön esett amerikai fogságba.
Amikor az egykor legendás huszárszellemről kérdezem, Nagy Kálmán kész a válasszal:
- Lovas szellemtől áthatott az az ember, aki jóságos természete mellett bátor szívű, aki lovában, önmagában és fegyverében bízik, aki lovát önmagánál is jobban szereti és ápolja. Az ilyen ember nem ismer nehézséget, eleme a támadás, és még a hátrálásban is csak eszközt lát arra, hogy kedvezőbb viszonyok között újból támadhasson - csengenek fejből és kristálytisztán a lovassági szabályzat idevágó sorai.
Az utolsó harcoló magyar huszárnak hosszú és méltóságteljes öregséget adott a Teremtő. Vajon mire büszke a majd' egy évszázadot megélt katonatiszt?
- Az isteni gondviselés megnyilvánulásának tudom be, hogy közreműködhettem Mindszenty József hercegprímás megmentésében. A szovjet tankokat látva én kísértem át 1956 novemberében a parlamentből a közeli amerikai nagykövetségre. A búcsúzkodásról fotó készült, s ennek alapján fogtak perbe és ítéltek el 1958-ban 15 évre, amit később nyolc év börtönre enyhítettek. Végül öt év két hónapot ültem. Szabadulásom után 25 esztendeig korrektorként dolgoztam a Zrínyi Nyomdában. A rimaszombati hősi emlékmű is a nevemhez köthető, október 6-án manapság is ott tisztelegnek az aradi vértanúk emléke előtt a helyi magyar gimnázium diákjai. Végül büszke vagyok arra is, hogy századomat, mintegy háromszáz huszárt, nagyobb veszteségek nélkül vezényeltem át a világháború harcain.