Anyanyelvi őrjárat

A közelmúltban a Kossuth rádió egyik élő adásában - amely lényegében abból állt, hogy a hallgatók telefonon különféle nyelvhasználati kérdéseket tettek fel, én pedig legjobb tudásom szerint válaszoltam - azt a kérdést szegezte nekem az egyik betelefonáló hallgató, hogy honnan ered, hogy jött létre a kötélnek áll szólásforma. Hirtelenében csak annyit tudtam mondani, hogy valószínűleg az egykori állattartás köréből való a szólás, s valamiféleképpen az állatok befogásával kapcsolatos. De magam is éreztem, hogy ez nagyon sovány, egyúttal bizonytalan válasz, ezért megígértem, hogy a következő élő adásban visszatérek rá, még akkor is, ha a kérdező aznap épp nem tudna betelefonálni a műsorba. Ez meg is történik - írásom megjelenésének időpontjáig talán már meg is történt -, mivel azonban úgy vélem, olvasóink számára sem érdektelen a kérdés, cikk formájában ezennel átnyújtom a választ.
A sajnos, már nem élő, jeles szóláskutató, O. Nagy Gábor szerint nyelvünk művelődéstörténeti emlékeinek kutatói szólásunkat valóban az állattenyésztés köréből eredő szólásmondások közé sorolják. "Feltevésük szerint - írja O. Nagy - eredetileg arra a csikóra vagy szilaj lóra mondhatták, hogy nem áll kötélnek, amelyet pányvával, kötéllel akartak kifogni a ménesből, de a bizalmatlan állat nem akart úgy állni, hogy meg lehessen fogni, hogy könnyen a nyakába vethessék a pányvát vagy a fejére tehessék a kötőféket."
Elképzelhető, hogy valóban innen ered szólásunk - erre emlékeztem én is a kérdést hallva -, de már O. Nagy Gábor is jelezte, hogy van egy másfajta magyarázati lehetőség is, én pedig hozzáteszem, hogy újabban a kutatók már azt tartják valószínűbbnek. E magyarázathoz tudni kell, hogy hajdan, a XVIII. század végén és a XIX. század elején embereket is fogtak kötéllel. A dolog úgy történt, hogy az országgyűlés által megajánlott újonclétszámot bizonyos kulcs szerint kivetették a megyékre és a városokra, a megyék pedig a hatáskörükbe tartozó kisebb helységekre, falvakra. A helységek azután a kiváltságos rendbe nem tartozó legények közül kijelölték a besorozandókat. A választás ilyenkor főleg a legszegényebb néposztály fiaira esett, továbbá azokra, akiket valamilyen okból nemkívánatos elemeknek tekintettek. Ezeket a kiszemelteket, ha önként nem voltak hajlandók katonának menni, a szó szoros értelmében kötéllel fogdosták össze. Ennek a kötéllel való katonafogdosásnak irodalmi emlékei is vannak. Arany János Nemzetőr-dalában például ezt olvashatjuk: "Nem kerestek engemet kötéllel, / Zászló alá magam csaptam én fel." Azt hiszem, sok olvasónk ismeri azt a régi népdalt is, amelyik így kezdődik:"Már minálunk verbuválnak kötéllel, Úgy viszik a szegény legényt erővel. A gazdagnak négy-öt fia, nem bántják, A szegénynek, ha egy van is, elrántják."
Hogy ez a magyarázat a valószínűbb, azt az is megerősíti, hogy van még egy-két szólásszerű kifejezésünk, amely ugyanebbe az irányba mutat. Ilyen például a kötéllel fog, amelynek jelentése új értelmező kéziszótárunk szerint: a) 'toborzáskor valakit elvisz katonának'; b) 'valakit nagy nehezen vesz rá valamire'. Az első a korábbi jelentés, a második a mai. Arra, hogy az ilyenféle használat nem szokatlan napjainkban, íme példának egy idézet a Népszabadság pár évvel ezelőtti számából: "Azt persze nem tudom, hogy kötéllel kellett-e a vállalkozó fuvarosokat összefogni, vagy tolongó jelentkezők közül választották ki a szerencsés nyertest, ez is, az is elképzelhető."
Az utóbbi példát a tavaly megjelent Magyar szólások és közmondások szótára című terjedelmes munkából idéztem, amely mai példákkal szemlélteti a nyelvünkben élő szólásokat. A szótár szerzője, Forgács Tamás már határozottan azon a véleményen van, hogy mind ez a szólás, mind a kötélnek áll, amelyből kiindultunk, a kötéllel verbuválás régi szokásából származik. Én is ezt gondolom.