Emlékmenet a jövőbe

Találomra lépek az egyik férfihoz. A tábláján: "Dercen", alatta a szám: "70".
- Dercen a falu, ahonnan jöttem - magyarázza Horváth Bertalan.
- A szám alatta?
- A hetven? Ennyien pusztultak el a Dercenből elhurcolt férfiak közül.
1944 novemberében, Erzsébet-napkor Kárpátalja magyarlakta településeiről begyűjtötték a 18 és 50 év közötti férfiakat. Pontos számuk nem ismert, körülbelül 25-30 ezren lehettek. A Munkács környékieket ide, a kastély udvarába kísérték. Azt mondták, egy kis munka az egész. Malenkij robot, három nap. Akinek szerencséje volt, évek múltán hazavergődött. Akinek nem, az ott pusztult.
- És a narancssárga szalag?
- A narancssárga Juscsenko színe.
Juscsenko Ukrajna két elnökjelöltjének egyike. Mondják, ezekben a napokban forradalmat él Ukrajna. Narancssárga forradalmat.
Pontosan kilenckor indulunk Szolyvára, oda, ahová hatvan évvel ezelőtt hajtották a férfiakat. Országúton huszonhét kilométer.
Munkácson keresztül tart a menet. A sor élén rendőrautó, az első felvonulónál magyar zászló, a kezekben tábla. Elöl egyetlen transzparens: "Rehabilitálják a sztálinizmus magyar áldozatait!" Mert ez Ukrajnában még nem történt meg. Nemcsak a magyarokat nem rehabilitálták egyébként, hanem a terror egyetlen áldozatát sem.
{p}
Szombat van, a belváros zsúfolt, jöttünkre sokan állnak meg.A járdán asszonyok figyelnek, tucatnyian. Az egyik rákezdi:- Jus-csen-ko! A többiek kórusban utána:- Jus-csen-ko! Jus-csen-ko! Jus-csen-ko! Az arcokon mosoly.
- Azt hiszik, tüntetni indultunk - magyarázza egy fiatalember mellettem.
Az asszonyokhoz fordul, ukránul magyaráz nekik. A fejedelem majd' százezres városának lakói közül ma alig néhány ezren értenek magyarul.
- Mondtam nekik, hogy a magyarok is Juscsenkót akarják.
- És mit válaszoltak?
- Azt, hogy a magyarok meg az ukránok jó barátok.
A városból hamar kiérünk, mellettünk a Latorca rohan. Bárki mellé lépek beszélgetni, apját, nagyapját, bátyját, rokonát gyászolja. Alig van család Kárpátalján, amelyik ne élte volna át a szörnyűséget. Aki túlélte a szolyvai gyűjtőt, azt egy Lemberg melletti táborba hurcolták; onnan szerte a nagy Szovjetunióba. Legtöbbjüket Szibériába. Építették a vasutakat, a városokat, bányászták a szenet, vasércet. S közben pusztultak tömegesen.
Hallgatom a sorsokat, a szó előbb-utóbb azonban mindig a jelenre terelődik. Ha időssel beszélgetek, a sovány nyugdíjakra, ha fiatalokkal, a kilátástalanságra.
Az országút mellett vasút, szerelvény robog mellettünk, a mozdonyvezető hosszan, szaggatottan sípol. Elhúzza az ablakot is, úgy integet. Kezében sárga szalag.
- Kárpátalja Juscsenkóé.
Szőkésbarna férfival beszélgetek, Kovács Miklóssal, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség vezetőjével.
- Nemcsak Kárpátalja, hanem Ukrajna nagyobbik fele.
Az ország nyugati és középső részén a Nyugat-barát Juscsenko győzött, Kijevben, az ország fővárosában nyolcvan százalékot is elért. Kelet és dél, az iparvidékek és az oroszok lakta területek a Moszkva pártfogolta Janukovicséi, elsöprő fölénnyel. A 48 milliós országban 10-12 millió orosz él. Az elhíresült iparvárosban, Donyeckben Juscsenko állítólag egyetlen százalékot kapott. Legalábbis hivatalosan... Az első forduló után a két politikus fej-fej mellett végzett.
- Még így is, hogy Juscsenkónak félbe kellett hagynia a kampányt - jegyzi meg Kovács Miklós.
{p}
Újságot ad a kezembe, benne Juscsenko portréi. A két kép alig néhány hónap különbséggel készült. Az egyiken egy ötvenes éveiben járó fess férfi, a másikon ugyanő húsz évvel később. Őszen, az arcán mély barázdákkal vagy inkább ragyákkal telve.
- Megmérgezték.
Szeptemberben, kampánya kellős közepén, amikor éppen az ország keleti felébe indult volna, hogy elhódítsa Janukovics híveit, egyik napról a másikra rosszul lett. Bőre aszalódni kezdett, hasa egyre jobban fájt. Orvosai nem tudtak mit kezdeni a betegségével, de már akkor mérgezésre gyanakodtak. Végül különrepülővel Bécsbe szállították, ám mérgezési jeleket ott sem tudtak kimutatni a szervezetéből. Addigra kiürült belőle.
A második fordulóban Janukovicsot hozták ki győztesnek. Három százalékkal. Mindenki csalást emleget. Juscsenko hívei nem nyugodtak bele a verességbe, az utcára vonultak. A karhatalom nem avatkozott be, csak Csernyigovban, az orosz-ukrán-fehérorosz hármas határ közelében fekvő városkában. A tömegbe gumilövedékeket lőttek meg könnygázt, ám a parancsot kiadó rendőrfőnököt hamarosan letartóztatták.
A másik város, ahonnan lövöldözés híre érkezett, Ungvár. A városba előző este érkeztem. Ungvár nyugodt, a hétvége ellenére korán fekszik, legfeljebb néhány fiatal kurjongatása veri fel a csendet.
Reggel az Ung parti Színház tér felől hatalmas rivalgás hallik. Arra veszem az irányt, ám a tér szinte üres. A tér sarkában hatalmas dobogó, rajta hangszóró. A rádió egyenes adásban közvetíti a kijevi eseményeket. Az előző napi tüntetéseknek már nyoma sincs. Bárkit szólítok, a válasz most csak udvarias mosoly, ukrán anyanyelvükön kívül másképp nem beszélnek.
Fiatal férfi érkezik végre, reverendája a havat söpri, hozzálépek. S valóban, a görög katolikus papnövendék legalább töri a magyart. A lövöldözés szót azonban valahogy nem érti, ám az ukrajnai válság okát summázza:
- Jobban akarunk élni.
Kovács Miklós azonban nem kertel:
- Valószínűleg azokat a banditákat fogták el a sportcsarnokban, akik a választás napján Minajban randalíroztak.
{p}
Minaj Ungvár egyik külvárosa. Az első fordulójában Juscsenko itt elsöprő fölénnyel nyert. A második forduló napján néhány tucat símaszkos férfi jelent meg a szavazóhelyiség előtt, összeverték a két posztoló rendőrt, majd be akartak törni a szavazóhelyiségekbe. Elkéstek azonban, addigra az épület emeletét, amely egyébként bíróságként szolgál, elrácsozták.
- Ehhez hasonló történetek tucatjával történtek az országban - teszi hozzá beszélgetőtársam. Szerinte Juscsenko valójában legalább tíz százalékkal nyert a választásokon. Az ellenzék ezért sem nyugszik bele abba, hogy a jelenlegi miniszterelnököt hozták ki a választás győztesének.
- S hová álltak a magyarok? - kérdezem.
- Az első forduló előtt egyik jelölt sem kérte a támogatásunkat, ezért kivártunk. Ekkor a magyarok lakta választókerületben Janukovics nyert. Öt százalékkal.
A második forduló előtt Juscsenko megkereste a magyar szervezetet, s egyezséget kötött velük. Magyar többségű járás kialakítása, önálló tankerület létrehozása, a nyelvi jogok kiterjesztése, a sztálinizmus áldozatainak rehabilitálása és kárpótlása szerepelt egyebek között a megállapodásban. Ekkor a magyarok lakta választókerületben Juscsenko nyert. Tizenöt százalékkal.
A fél útpályán haladunk most, a Lvovba vezető főúton. A forgalmat időnként leállítják miattunk, ám türelmetlenségnek nyomát sem látom az autósokon. Némelyik antennáján ott a sárga szalag. A menetben feltűnően sok a fiatal. Legtöbbjüknek nagyapját vagy távolabbi rokonát hurcolták el.
Egyikükhöz odalépek. Virág László a szolyvai táborról sok újat nem mond, a jelenlegi helyzetről annál inkább megvan a véleménye:
- Ukrajnában ötször annyian laknak, mint Magyarországon, mégis kevesebbet termel nála. A haszon meg eltűnik kézen-közön.
Jelentőségteljesen néz rám, mint aki mindent megmondott.
- De azért majd' tíz százalékkal növekszik a termelékenysége - vetem ellen.
- Ez igaz, sőt az áramszolgáltatás is folyamatos végre, meg a nyugdíjak, ha alacsonyak is, de legalább nem féléves elmaradással hozza a pénzt a postás. Csakhogy mindez éppen Juscsenkónak köszönhető, aki korábban miniszterelnök volt, s közgazdászként, amennyire lehetett, rendbe tette a gazdaságot.
A fiatalember Tiszapéterfalváról érkezett, apjának ott van cipőfelsőrész-készítő üzeme. Megrendeléseit általában a Magyarországról továbbköltözött nyugati cégektől kapja, olyanoktól, amelyeknek Kína túl messze van. Megéri a Tisza túlpartjára költözniük: a munkabér itt a magyarországi ötöde.
{p}
Később, a menetelés után Tiszapéterfalvára vettem az irányt. Az idősebbik Virág László éppen a kijevi műsoradót keresgéli, ott most kivételesen érdekesebbek a híradások, mint ami Budapestről érkezik.
- Forradalmi időket él Ukrajna - nézi a kásás képernyőn látható kijevi tömeget -, jelentősége csak a függetlenség kikiáltásához fogható.
- Azt hiszitek, Putyinnak nincs elég tankja?
A mondat Gergely István szájából hangzik, a Janukovics-pártiakat idézi. A fiatalos arcú férfi Csetfalváról érkezett, lábát alig észrevehetően húzza.
- Csúnya választás volt ez nagyon - magyarázza. - Nálunk az erdész már fél évvel ezelőtt Putyinnal riogatott. Akiről úgy látta, vevő a szövegére, annak még azt is elnézte, hogy ingyen hozza a fát az erdőből... - teszi hozzá.
- És milyen eredménnyel agitált? - kérdezek rá.
- Juscsenko a második fordulóban két és félszer annyi szavazatot kapott, mint az ellenfele.
Lábát egyre jobban húzza, talán a cipő törte fel. Kérdezem is, ám nem erről van szó.
- Afganisztán - néz rám rejtélyesen. Tizennyolc évesen hívták be, tizenkilenc évesen már le is szerelték. A golyó a lábában csontot ért. Leszázalékolták.
- Nálunk nincs különbség rokkantsági nyugdíj meg öregségi nyugdíj között. Sőt az sem érdekes, kinek mennyi volt a fizetése, és mennyi ideig dolgozott.
Az összeg sokáig 140 hrivnya volt, amit tavaly hat hrivnyával toldottak meg. Körülbelül három vekni kenyér árával. Idén aztán a nyugdíj összegét több mint a duplájára emelték. Közvetlenül a választás előtt. Ér már 10-12 ezer forintot is...
- Azt hiszik, nem látunk át a szitán - emeli a kezét. Fájdalma most már az arcán, jobb volna talán, ha beülne a felvezető autóba. Ajánlom is neki, de inkább ne tettem volna.
- Ha már elindultam, végigmegyek én is - néz rám megrovóan, de aztán megenyhül, mintha csak magát biztatná: - Már nincs sok hátra.
Valóban, Szolyva határában járunk. A menet megáll, a kocsiból ismét előkerülnek a táblák. Az egyiken szokatlanul magas szám: "16 000". Fölötte a felirat: "Szlovákia".
A táblát Köteles László tartja, pozsonyi országgyűlési képviselő.
- Szlovákiából is hurcoltak Szolyvára magyarokat - magyarázza kissé idegen kiejtéssel. - A bodrogközieket meg az Ung vidékieket.
{p}
Szolyva jellegtelen városka, már amennyit a szürkületben ki lehet venni belőle. Az emlékpark a túlsó szélén, a hegyek alatti síkon. Félkörívben húsz fekete márványtábla, sűrűn televésve az áldozatok nevével. Középen kereszt.
Amikor megérkezünk, a hangszóróból halk zene szól, közben az áldozatok nevét olvassák. Kora délután óta - hogy mire ideérünk, a végére érjenek. Kellett az idő, hiszen Kárpátalja 127 településéről 5654 elhurcolt sohasem tért vissza.
Maga a tábor feljebb volt, a hegyek között. Lakói között tífuszjárvány tört ki. Aki belepusztult, azt szekérrel hordták le a táborból. Először csak napjában egyszer fordult a szekér, később többször is. Ide, az emlékpark helyére temették őket, tömegsírba.
Az emelvénnyel szemben kis csoport álldogál, köztük gyerek és öreg egyaránt. A koszorúzás alatt váratlanul énekelni kezdenek.
- A sóbánya himnusza - súgja valaki -, Aknaszlatináról gyalogoltak, 220 kilométerről.
- Apámra emlékezem - meséli később az emléktúra szervezője, Sóbányi Imre. - Gyógyszerész volt Aknaszlatinán, valahol Ukrajnában halt meg. Öngyilkos lett.
A tízfős csoport hétfőn indult. Legkisebb tagja egy bájos arcú kislány, Szergyuk Nikolett. Apja orosz, anyja magyar, a dédnagypapáját hurcolták el, sohasem tért vissza.
- Hogy bírtad a gyaloglást? - kérdezem önkéntelenül, amikor vékonyka termetén végignézek.
- Ó, ez semmiség volt - állítja nagyosan. - Csak a lábamon fájt a vízhólyag - vallja be aztán. - Meg a hó, amikor szembe fújt, az se volt jó.
A csoport legidősebb tagja a 82 éves Géczi János. Az egyetlen, aki nem rokonára emlékezik, ő maga töltött nyolc hónapot a táborban. Annyira legyengült, hogy amikor hazaérkezett, a szülei nem ismerték meg, ruszinul szóltak hozzá. Azt hitték, kéregető.
Fázik már mindenki, meg fáradt is, az ünnepség ehhez illően rövid. Indulnak vissza az aknaszlatinaiak is, ma még haza akarnak érni, s a távolság busszal sem csekély. Lépek el, amikor férfi fut utánam:
- Annyit biztos nem szenvedett senki, mint az én családom - fogja meg a karom Németi Béla. - Édesapámat negyvennégyben vitték el, amikor édesanyám a hatodik gyermekét várta. Engem...
Valóban, ahogy elnézem, olyasféle korú lehet.
- Sosem tudott meg semmit az édesapjáról?
- Kérdezősködtem minden hazatérőtől, de csak annyit sikerült megtudnom, hogy valahol Szibériában látták utoljára. Édesanyám tíz éve halt meg, de mindvégig reménykedett, talán egyszer még hazatér.
Szemét könny futja el, de aztán uralkodik magán.
- Képzelheti, mennyit nélkülöztünk. Ráadásul az iskolában is mindig úgy nézett ránk egyik-másik tanár, mint a leprásra. Azóta sem mondta senki, hogy bocsánat, tévedtünk.
- És most reménykedik, hogy másképp lesz?
- Igen, talán most.