Kémfőnöktitkok

Titok az, amiről kevesen tudnak. Éppen ezért nem minősíthető titoknak, hogy nő volt a nyilvánosság előtt megnevezett első vezető a brit titkosszolgálat, az MI5 élén. Annak idején nagy visszhangot váltott ki Stella Rimington kinevezése Nagy-Britanniában.
Stella Rimington őszintén összegezte életét és azt a huszonhét évet, amelyet a titkosszolgálatnál töltött. Amikor a közvélemény értesült arról, hogy nő a főnöke a kémelhárításnak, hatásvadász címekkel jelent meg életének sok apró részlete a sajtóban. Háziasszony mint szuperkém, Kétgyermekes anya a terroristák ellenfele, Összes titkaink tudója és királynője, A titokzatos nő szalagcímek kiabálták a világnak a szokatlan tényt. A szerzőt ez is a könyv megírására ösztönözte, hiszen személye és munkaköre folyamatosan a figyelem középpontjába került. A James Bond-filmekben ő volt a hírszerzés főnöke, akit a markáns egyéniségű Judi Dench személyesített meg.
A memoár 2002-es megjelenése óta tart a vita: szabad volt-e megírnia? Az egyik tábor szerint Stella Rimingtonnak csendben kellett volna maradnia. A szerző így vall erről: "Tudtam, hogy sokan ellenzik majd a könyv kiadását, de azért az meglepett: mekkora vihart kavart! Az elkészült kézirat valóságos kálváriát járt be. Miután véleményezésre átadtam egyik volt kollégámnak, a Whitehall teljes erővel beindította "kármentő" gépezetét. Csaknem mindenki lebeszélt a visszaemlékezések kiadásáról. Védekeznem kellett, aztán félnem, hogy letartóztatnak... A viták végül is meggyőztek arról, hogy a titkosszolgálatok egy része még mindig fontosnak tartja eltitkolni az információkat. Ez pedig inkább gátolja, mintsem segítené a mindenkori titkosszolgálatok munkáját, különösen a 21. században, amikor a nyilvánosság e téren is elengedhetetlen."
A következő oldalakon részletet közlünk a könyvből.
{p}
Stella Rimington: Nyílt titok
A brit kémelhárítás volt foigazgatójának emlékiratai
(Részlet)

Kinevezésem idején lányaim tizenhat, illetve tizenkét évesek voltak. Nem tudták, illetve nem is tudhatták, hogy mivel foglalkozom, de annyit azért sejtettek, hogy titkos munkát végzek a kormány részére. Az, hogy a New Statesman riporterei felbukkantak a házunk táján, csupán egyike volt azon váratlan és különös eseményeknek, amelyekhez idővel hozzá kellett szokniuk. Egy alkalommal például telefonon kerestek, és amikor letettem a kagylót, valamelyikük rákérdezett: "Mi történt?" "Semmi különös" - válaszoltam szórakozottan. "Mérgezett hegyű esernyővel megszúrtak valakit." "Tényleg?" "Nem valószínű." Ezzel be is fejeztük a társalgást. A telefonhívás a rendorségtol érkezett, melyben tudtomra adták, hogy a bolgár titkosszolgálat megtámadta Georgi Markovot a Waterloo Bridge-en. Bevallom, eloször nem vettem komolyan a merényletről szóló jelentést, pedig az a valós tényeket rögzítette, olyannyira, hogy nem sokkal később egy hasonló eset történt Párizsban is.
A nap 24 órájában megszámlálhatatlan telefonhívást kaptam, ami sokszor azzal járt, hogy hirtelen el kellett mennem hazulról. Előfordult, hogy az átlagosnál nagyobb érdeklődést tanúsítottam, és szokatlanul jókedvű voltam, amikor "nem megengedett tevékenységért" egy-egy orosz hivatalos személyt kiutasítottak. Az Ideiglenes IRA londoni bombamerényletei idején pedig folytonos aggodalommal és rögeszmésen lestem a rádiót, hogy mi fog történni.
Elkerülhetetlen volt, hogy a lányok bizonyos mértékig ne ismerjék meg a szolgálat mindennapi életét. A lakásunkon tartott összejövetelek és fogadások alkalmával sok munkatársammal és a külföldi titkosszolgálatok tagjaival találkoztak. Megbízhatóbb udvarlóik társaságában ilyenkor gyakran befogtam őket pincérkedni. A nevek persze nem rögződtek pontosan. Mindenki Chris vagy John volt számukra. Késobb, amikor főigazgató lettem, nemcsak én, ők is a média érdeklődésének középpontjába kerültek.
{p}
Attól kezdve, hogy különváltan éltem, elhatároztam, a lányoknak is több önállóságot adok. Nekik sem tetszett, hogy velük közel egyidős, a nyelvünket hibásan beszélő és a főzéssel is hadilábon álló "au pair"-ek felügyeltek rájuk. Amikor az egyik német lány - a hátsó ülésen veszekedő Harriet és unokatestvére miatt - parkoló gépkocsiknak (köztük egy Rolls-Royce-nak) ütközött, elhatároztuk, hogy más megoldást kell találnunk. Ezután két helyi hölgyet alkalmaztam a háztartási munkák elvégzésére. Minden simán ment, amíg extra programok nem adódtak: például egy matekkülönóra vagy edzés. Sajnálom, hogy a vizsgáik idején nem kapták meg azt a segítséget, amit szerettem volna megadni nekik. Először kémelhárítási igazgatóvá, majd később főigazgatóvá történt kinevezésem kötött le, ráadásul a sajtó is piszkálta a céget, szabályosan utaztak ránk.
Mint anya nem voltam könnyű helyzetben. Találékonyabbnak kellett lennem a Vörös Pimpernelnél. A lányaim viszont megtanultak vigyázni magukra, és önállóan eligazodtak Londonban. Beosztásom rengeteg utazással járt. A Nyugat kémelhárításának fő erőssége a hidegháború kezdete óta az Egyesült Királyság, az USA és a Brit Nemzetközösség szoros információcseréjén alapult. A Peter Wright-féle ügyek is beletartoztak a kémelhárítási igazgatók hatáskörébe, mindenesetre számolni kellett velük. Amíg én az USA-ban, Ausztráliában, Kanadában és Új-Zélandon tárgyaltam, édesanyám vigyázott a két lányra.
Az együttműködés, az információk közös felhasználása egyáltalán nem volt a titkosszolgálatok erőssége, de egy olyan világban, ahol a terrorfenyegetettség is egyre erőteljesebb és több országra kiterjedő, a védelemnek is globálisnak kell lennie. 1909-ben, az MI5 megalakulása idején még tilos volt külföldi segítség igénybevétele, de már akkor nyilvánvaló volt, nem lehet begubózni és baráti támogatás nélkül eredményes munkát végezni. Az első és a második világháború között a titkosszolgálati együttműködés a mélyponton volt. A második világháború hozta meg az áttörést, különös tekintettel az USA és az Egyesült Királyság kapcsolatára. Közös titkosszolgálati akciókkal sikerült megtéveszteni a hitleri Németországot, és a D-nap (a normandiai partraszállás) sikerében is döntő szerep jutott a titkosszolgálatoknak.
{p}
A hidegháború egyértelművé tette, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tagállamainak hatékony hírszerző tevékenységét kizárólag a nyugati szolgálatok közötti szoros együttműködéssel lehet megállítani. Még így is felmerült a gyanú, hogy némelyik társszolgálat esetleg orosz befolyás alá került. Ezek a feltevések többnyire alaptalannak bizonyultak, mert a kapcsolatok szigorúan szabályozottak voltak, és mindig két szolgálat között jöttek létre. Ez alól csak a második világháborús szövetségesek: a britek, az amerikaiak és kanadaiak, az ausztrálok és új-zélandiak, együttesen a CAZAB volt kivétel.
Amikor 1970-ben beléptem a kémelhárításhoz, a CAZAB elvárásai szerint oktatták a tisztjelölteket, akiknek a nevei látványos külsőségek mellett egy közös listára kerültek mint fontos információhordozóké. A hidegháború alatt ez egyébként nem volt ritkaság. A szakmában előbb-utóbb mindenki felkerült valamilyen listára. Számtalan ilyen lista létezett. Mindegyiknek külön kódja volt, és csak az adhatott róla felvilágosítást vagy tekinthetett be a dossziékba, aki szerepelt rajta. Nem volt ebben semmi szokatlan. Winston Churchill egy alkalommal hazatelefonált a tengerentúlról - Roosevelt elnökkel tárgyalt -, hogy a Hornblower (A kürtös) című regény mennyire elnyerte tetszését. Churchill kódfejto apparátusa napokig törte a fejét a Hornblower (mint kódnév) jelentésén, amikor végre rájöttek, hogy C. S. Forester könyvéről van szó, semmi többről.
Ha valaki kilépett a testülettől - más területre ment, vagy nyugállományba vonult -, lekerült a listákról. Furcsa érzés, olyasmi, mint az agymosás, de van értelme. Elsősorban akkor, ha fontos információk kerülnek ki, és feltételezhető, hogy áruló működik a cégnél. Ilyen esetben lényegesen könnyebb leszűkíteni a gyanúsítottak körét. A listákkal kapcsolatban a problémát főleg az okozta, hogy bizonyos idő elteltével az ember maga sem emlékezett pontosan, melyeken szerepelt, és milyen kódneveket használt a titkos akciók során. Nyugdíjazásomat követően hozzám is beállítottak nem csekély mennyiségű aláírandó listával, ahonnan törölték a nevem.
{p}
A Peter Wright által a Spycatcherben kivesézett CAZAB eredeti formájában a hidegháború végéig maradt fenn. A terrorizmus és a korábban csekély veszélyt jelentő szervezett bűnözés alapjaiban más típusú együttműködést követelt: gyors és hatékony, egyúttal nyíltabb és széles körű együttműködést.
1988 tavaszán éppen Patrick Walkert, az akkori főigazgatót kísértem el egy Ausztráliában megtartott CAZAB-ülésre, amikor a gibraltári akció lezajlott. Az MI6 főnöke, a CIA és az FBI vezetői, valamint az ausztrál, az új-zélandi és a kanadai titkosszolgálat vezetői - egyszóval a régi jó hidegháborús szövetségek - mind részt vettek a találkozón.
Kis létszámú, profi csapat voltunk, országonként eltérő jellemzőkkel, de közös célok - a legbizalmasabb információk cseréje, a főbb kémelhárítási veszélyforrások bemutatása és konkrét esetek elemzése - által vezérelve. Az amerikaiak (tiszteletre méltó, ősz politikusok, akiket szakértők kísértek el) hatalmas szervezeteket irányítottak, és az operatív tapasztalatok, valamint a feldolgozott ügyek tekintetében fölényben voltak az összes többi szolgálattal szemben. Vezetőjük nagy tudású, tapasztalt, vékony, apró ember volt, aki elődjével, James Angletonnal, Peter Wright alteregójával ellentétben kiegyensúlyozottságot sugárzott. Az inge felső zsebében lévő fekete jegyzetfüzet kivételével semmiféle iratot vagy feljegyzést nem tartott magánál. Feltételezem, hogy ebben olyan fontos információk szerepeltek, melyeket egyéni módszerrel ő maga kódolt.
Egyébként a brit szolgálatok voltak a legrégebbiek, és minden tekintetben az amerikaiak után következtek. Elismert, gyakorlati tapasztalattal rendelkező titkosszolgálati szakemberek irányításával működtek. Új-Zéland - egy exkatonatiszt vezetésével - kis létszámú, de jól irányított és profi szolgálattal rendelkezett.
{p}
Az ausztrál partvidék egy olyan szigetén zajlott a találkozó, ahol rajtunk kívül csupán néhány kenguru és az ausztrál szolgálat kiképzőbázisa volt. Mint egyetlen nő, a légkört kissé "macsósnak" találtam. Komoly teniszcsaták és úszás a jéghideg tengerben: ezek szerepeltek a szabadidős programban. Ezen az eldugott helyen az amerikaiak - mint mindig - jelentos kommunikációs csapattal és műholdas adókkal voltak jelen. A CIA és az FBI vezetőit saját fegyveres kíséretük vette körül, amit túlzásnak tartottam, tekintettel a helyszín körültekintő és biztonságos megválasztására.
Mint említettem, a tanácskozás ideje alatt zajlottak a gibraltári események, melyek során az Ideiglenes IRA terroristacsoportja (ahogy ők nevezték magukat: az Aktív Szolgálati Egység) teljes egészében megsemmisült. Már Ausztráliába utazásunk előtt is voltak olyan információink, hogy Madridban tartózkodnak. Patrick Ausztráliában is igyekezett "képben lenni", miközben az akció Gibraltárban folytatódott. Döbbenten fogadtuk a híreket, vajon mi történhetett?!
Ez az akció klasszikus példája volt a kémelhárító munkával járó nehézségeknek, amikor az MI5 a különböző forrásokból összegyűjtött információk alapján következtetett arra, hogy mi fog történni. A lényeg mindig a megelőzés. Uralni kell a helyzetet, még mielőtt a terroristák akcióba léphetnének. (Ne legyenek képesek robbantani.) A dolgok természetébol következik, hogy a rendelkezésre álló adatok többnyire részinformációk, így nem alakulhat ki teljes kép a várható eseményekről. Ha az információk alapján a veszély közeli és sürgős beavatkozást igényel, akkor dönteni kell: vagy semmit sem teszünk, vagy ha cselekszünk, annak esetleg negatív következményei lehetnek. A gibraltári események kapcsán el kell mondani, hogy jól ismertük az Ideiglenes IRA stratégiáját, mely szerint Észak-Írország és Nagy Britannia területén kívül támadtak brit célpontokat abból kiindulva, hogy azok ott kevésbé védettek. Részletes információink voltak a végrehajtás módozatairól. Többnyire lőfegyvert vagy autóbombát alkalmaztak. Hírszerzési adatok szerint az Ideiglenes IRA terroristái Gibraltárban is robbantásos merényletre készültek. Nem hibázhattunk: beazonosítottuk a gépkocsit, amit a brit katonai zenekar parádéja alatt akár fel is robbanthattak volna.
{p}
Ilyen körülmények között kellett dönteni a legbonyolultabb helyzetekben. A terroristák elegendő bizonyíték nélküli letartóztatása sokszor szabadon bocsátásukhoz vezetett, és későbbi leleplezésük esélyét rontotta. Másfelől viszont nem csekély rizikóval járt, ha nem kapcsoltuk le őket időben. Idegfeszítő döntések ezek, melyeket többnyire az idő szorításában, az állampolgárokat érintő rizikófaktorok ismeretében kellett meghozni.
A gibraltári akció a terroristák halálával végződött. Az csak késobb derült ki, hogy a gyanús autó csupán a helyet foglalta egy másik, már régóta Spanyolországban tárolt, robbanóanyaggal megpakolt gépkocsinak. Az MI5 tevékenységét több fórumon is vizsgálták. Egy rutinvizsgálatot követően az ügy az Emberi Jogok Európai Bizottsága, majd az Emberi Jogok Európai Bírósága elé került. Minden fórumon ugyanazok a kérdések merültek fel: mennyiben volt jogszerű, illetve elkerülhetetlen a terroristák agyonlövése.
Az elsodleges vizsgálat és az Európai Bizottság törvényesnek és szükségszerűnek ítélte az akciót, de az Európai Bíróság tíz-kilenc arányban ennek az ellenkezőjét állapította meg, azaz számunkra negatív döntést hozott. Ez már önmagában is jelzi, hogy egy ilyen akció levezénylése milyen komoly nehézségekkel jár. Pontosan ezért vannak fenntartásaim a "Halálszikla" (utalás Gibraltárra) típusú műsorokkal kapcsolatban. Magasztos érzelemtől vezényelve támadnak minket, miközben fel sem merül bennük, hogy az események rosszabbul is alakulhattak volna.
A tanácskozás szünetében egy kényelmes, laza kerékpártúra során Patrick felajánlotta a terrorelhárítás igazgatói beosztását (a korábbi igazgatót Észak-Írországba küldte). Váratlanul ért, szinte sokkolt a felkérés, hiszen nem csekély gondot okoztam a terrorelhárításnak (lásd Gibraltár!). Végül - bár voltak fenntartásaim - elvállaltam a beosztást.
Még 1969-ben ezen a területen kezdtem, de azután áttértem a hidegháborúval összefüggő operatív feladatok végrehajtására. A Kadhafi ezredes által fegyverrel, robbanóanyaggal és pénzzel támogatott Ideiglenes IRA Észak-Írországon kívül Nagy-Britanniára és Európára is kiterjesztette tevékenységét. Észak-Amerikában fegyverek és műszaki-technikai eszközök beszerzésére, valamint anyagi-pénzügyi alapok megteremtésére törekedtek. A terroristák világszerte mozgásba lendültek, és igyekeztek megerősödni, mind a fegyverzet, mind a felszereltség tekintetében.
Az 1960-as évek végén - miközben az északír terrorizmus tovább fokozódott - a terrorizmus egyéb formái kezdtek kialakulni. A kapitalizmust a terror eszközével támadó, kis létszámú nacionalista csoportok jöttek létre, először Európában. Ilyen volt a Vörös Brigádok Olaszországban és a Vörös Hadsereg Frakció Németországban. Új fogalom jelent meg: a nemzetközi terrorizmus. A terrorcsoportok a közvélemény figyelmét igyekeztek felkelteni. 1972-ben a palesztin "Fekete Szeptember" terrorcsoport szinte a televízió nyilvánossága előtt támadta meg a müncheni olimpián részt vevő izraeli sportolókat, a jelenleg francia fegyházban raboskodó Carlos (a Sakál) vezetésével.
{p}
A palesztinok nemzetközi méretekben folytatták a terrorizmust: túszejtések, repülőgép-eltérítések, autóbombás merényletek és fegyveres akciók egyaránt szerepeltek az eszköztárukban. Egyes csoportok - így a Nemzeti Felszabadítási Front Palesztináért és az Abu Nidal csoport - még a Palesztin Felszabadítási Front elnöke, Jasszer Arafat 1988-as békefelhívása ellenére sem hagytak fel a terrorakciókkal. Egyes veszélyforrások idovel megszűntek ugyan, de helyükre újak kerültek. Az 1980-as évek a Nyugatot, de leginkább Amerikát a "Nagy Sátánnak" kikiáltó iszlám szélsőségesek megjelenését hozták. A Nyugat érdekeltségei mindenütt veszélyben forogtak. Sok terrorcsoport a világ különböző pontjain is felbukkant. Az európai enyhülés, a határok lebontása ugyanakkor megnehezítette a terrorizmus elleni harcot.
A kormányok, a biztonsági és rendvédelmi szervek komoly kihívás előtt álltak. Sok országnak időbe tellett, mire megtalálta a leghatásosabb ellenszert. Izrael például speciális katonai kommandót hozott létre a palesztin terrorista vezetők likvidálására, mondván, hogy a terrorizmus elleni harc: háború. A szovjetek és szövetségeseik a Nyugat gyengítése reményében sokszor befogadták, illetve más módon támogatták a terroristákat. Néhány ország, mint például Líbia, Szíria, Irán és Irak külpolitikai céljaik érdekében támaszkodtak a terrorizmusra.
Az USA és Nyugat-Európa kormányai elsősorban a politika eszközeivel szálltak szembe a terrorizmussal. Ez a támogató országok nemzetközi elszigetelését jelentette, és kizárta a terroristákkal kötendő bármiféle alku lehetőségét. Thatcher asszony határozottan kiállt e mellett, de némelyik nyugati kormány bizonytalanabb, elnézőbb volt. A törvény adta eszközöket is alkalmazták: letartóztatások, bebörtönzések. A terroristák nem kaptak politikai fogoly státust, egyszerű bűnözőként kezelték őket. Fokozott védelemben részesítettek repülőgépjáratokat és a politikai élet kiemelten veszélyeztetett szereplőit. Végül, de nem utolsósorban a biztonsági és rendőri szerveiktől beszereztek minden lehetséges információt. Bizonyos esetekben speciális antiterrorista egységek - például az FBI túszmentő akciócsoportja - bevetésére is sor került.
Az MI5 és a többi nyugati szolgálat ez idő tájt szembesült azzal a ténnyel, hogy a kémelhárítás jól bevált eszköztára - a gyakran idegtépő operatív munka, a kémek elfogása, a szovjet hírszerzők megfigyelése és leleplezése - nem elegendő olyanokkal szemben, akiknek a legfőbb célja: a gyilkolás. Persze ahhoz, hogy megértsük és feltérképezzük őket, továbbra sem mondhattunk le a jól bevált titkosszolgálati módszerekről. A nehézséget leginkább az okozta, hogy földrajzilag távol eső helyeken, illetve olyan országokban működtek, amelyek rokonszenveztek velük. Így a bűnüldözés klasszikus jellemzőit: a gyorsaságot, az azonnali reagálást kellett kifejlesztenünk ellenük.
{p}
A lehető legteljesebb siker elérése érdekében a határokon átívelő, gyors és biztonságos információáramlásra volt szükség. Egyrészt azért, hogy a veszélyeztetett ország gyorsan megkapja a szükséges információkat, másrészt, hogy akik már képben voltak, megtehessék az operatív intézkedéseket. A biztonsági szolgálatok közötti kapcsolatok terén a korábbi óvatos, körültekintő együttműködésnél lényegesen dinamikusabb információcsere jött létre. A baráti országok az egymást érintő terrorveszélyt mindig úgy kezelték, mintha az ellenük is irányult volna. Ebben a folyamatban az MI5 vezető szerepet játszott.
Az új típusú együttműködés egyik ösztönzője az Európai Biztonsági Szolgálatok vezetőinek évente két alkalommal ülésező tanácskozása volt. Mielőtt közismertté vált, titkos, viszonylag kis létszámú csoportként működött, és csupán annyit lehetett tudni róla, hogy alkalomadtán a vezetők nagystílű vendéglátásban részesítették egymást. Ez a fórum idővel az európai szolgálatok közötti együttműködés nélkülözhetetlen elemévé vált. A személyes kontaktus alkalmat adott egymás képességeinek megismerésére, és sokat elárult a vezetett szolgálatokról, s egyben arról is, hogy azok milyen szerepet játszanak saját országaikban. Egyébként, ha a legtitkosabb információk cseréjéről van szó, nem árt tudni, hogy kik használják fel azokat, és az érintett szolgálat szakmailag mennyire megbízható, mennyire profi.
Kezdetben természetesen merültek fel problémák, főleg a megszerzett információk egységes kezelése, értékelése terén. Tegyük fel például (volt rá eset), hogy valamelyik titkosszolgálat a megszerzett adatok alapján, kormánya jóváhagyásával aktivizálja biztonsági erőit, leállítja a légi közlekedést, és lezárja a határokat, míg egy másik ország nem vesz tudomást az eseményekről, és nem reagál kellőképpen. A titkosszolgálatok kulcsembereinek személyes kapcsolata és információcseréje az effajta malőrök előfordulásának esélyét a minimumra csökkentette.
{p}
Mivel a terrorcselekmények politikai motivációkkal bírtak, néhány ország külön terrorügyi minisztert nevezett ki. Elmondhatom, hogy mi az Egyesült Királyságban (szerencsére) ilyen intézményt nem hoztunk létre. Hiszen ott volt a belügyminiszter, a külügyminiszter vagy az északír kérdéseket felügyelő miniszter.
Az úgynevezett terrorügyi minisztereket a szakemberek nem tartották sokra. Úgy ítélték meg oket, hogy csupán politikai karrierjüket egyengetik. Legfontosabb tevékenységük (hazai támogatóikkal együtt) az európai társszervek, a rendőrség és a biztonsági szolgálatok rendszeres látogatása volt. Mindegyik egyéni elképzelésekkel rendelkezett arról, hogy mit kellene tenni. A nemzeti szolgálatokkal szemben egy páneurópai szervezet létrehozásában gondolkodtak. Mondanom sem kell, hogy mindez felesleges pénz- és időpocsékolást jelentett.
Az MI5 elsosorban nem politikai szervezet. Beszerzi és rendszerezi az adatokat, de ehhez elsosorban a kor ritmusát kell felvennie. A régi dossziés, kartonos rendszer mára teljesen elavult, sőt egyenesen hátrányos, akadályozza a munkát. A dossziék helyét számítógépes programok vették át. A figyelésnek is lépést kellett tartania az új követési technikákkal. Senki ne gondolja, hogy a terroristákat nem képezték ki a figyelés ellen. (A KGB-sek úriemberek voltak hozzájuk képest.) A hidegháború során az oroszok persze kiválóan megismerték Londont, a közlekedést, az egyirányú utcákat, a földalatti-hálózatot és az állomásokat, de velük kapcsolatban egy dologban biztosak lehettünk: ha kiszúrták, hogy figyeljük őket, nem fordultak meg, és nem lőttek ránk. A terroristákról ugyanezt nem lehetett elmondani, ők biztos, hogy lőttek volna. Ez az állomány és az állampolgárok életét veszélyeztető, súlyos vagyoni károkkal járó újfajta fenyegetés komoly rizikófaktornak bizonyult, ha az információk minősége, illetve azok kiértékelése nem érte el a megfelelő szintet.
{p}
A terrorizmus elleni küzdelem megváltoztatta az MI5 arculatát, mind az általános munkakultúrát, mind a gyakorlati, végrehajtó munkát. MI5-tisztek egy új generációja került a pályára, amikor a terrorelhárításhoz vezényeltek. Modernek, fiatalabbak és a munkában nyitottabbak voltak. Sokat utaztak, és idegen nyelveket beszéltek. Mindez jobb munkavégzést eredményezett. A Whitehall világában is otthonosan mozogtak. Bizottságokban üléseztek, miniszterekkel és tanácsadókkal értekeztek. A terrorelhárítás eredményessége - a gyanúsítottak letartóztatása és elítélése - idővel oda vezetett, hogy a bírósági tárgyalások során egyre gyakrabban került sor az MI5 tagjainak meghallgatására tanúként. Az állomány azon része, amely lépést tudott tartani a megváltozott körülményekkel, szakmailag fejlődött és előrelépett, a többiek pedig vagy lemorzsolódtak, vagy teljesen háttérbe szorultak.
A terrorelhárításnál kezdetben az Ideiglenes IRA németországi brit katonai célpontok ellen tervezett akciói álltak elhárítói tevékenységünk középpontjában. Az akciókat megelőzően a terroristák Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában húzták meg magukat. Az európai titkosszolgálatok közötti együttműködés színvonalát jól mutatja beazonosításuk, nyomon követésük és letartóztatásuk hatásfoka. Az esetek többségében - bár a merényleteket nem mindig tudtuk megakadályozni - az elkövetőket sikerült letartóztatni, igaz, némelyikük nem kapta meg méltó büntetését. Az Ideiglenes IRA megelégelvén európai akcióinak sikertelenségét, ismét Nagy-Britanniára összpontosította figyelmét, ahol a sajtónyilvánosság adta előnyöket a maga hasznára fordíthatta.
Amellett, hogy az északír terrorizmus erőink jelentős részét lekötötte, a nemzetközi terrorizmus is megélénkült. 1988 karácsonyán - csupán néhány hete voltam a terrorelhárítás vezetője - ismét az egyik lányom vette fel otthon a telefont. Engem kerestek, mennem kellett. Lockerbie felett felrobbant a PanAm 103-as járata...
{p}
Ez a terrorcselekmény nagy megdöbbenést váltott ki, részben váratlansága miatt, részben mert nagyon sok ártatlan (véletlenül azon a gépen utazó) ember esett áldozatul. A tragédia két dologra irányította rá a figyelmet: a légi közlekedés biztonságának hiányosságaira, valamint arra, hogy a terroristák (sajnos) megtalálták a figyelemfelkeltés egyik leghatásosabb módját. "Ki a felelős?" - hangzott el, "Lesz-e következő?" A titkosszolgálatok világa felbolydult. A szakértők és elemzők nyilatkozatai csak fokozták a közvélemény aggodalmát. Ennek a hatása a politikában is érezhető volt.
Ebben a légkörben könnyebb volt felülbírálni korábbi döntéseinket és kiszúrni a hibákat. Az önvizsgálattal együtt járó nehézségeket természetesen nem tudtuk megspórolni, de a hangsúly azon volt, hogy bármiféle korrekciót - enyhén szólva - felfokozott nemzetközi légkörben kellett végrehajtani. A területileg illetékes (ahol a gép roncsai, a személyzet és az utasok maradványai szétszóródtak) rendőri szervekkel külön MI5-csoport tartotta a kapcsolatot. Törvényszéki szakértőket is bevontunk. Az USA és néhány európai ország csatlakozott a vizsgálathoz.
A nyomozás hosszadalmas és szerteágazó volt. A világ több különböző pontjára terjedt ki, és a bomba elkészítésétől kezdve a robbantásig rekonstruálta az eseményeket. Az alapos információgyűjtés és elemzés végül oda vezetett, hogy az elkövetők egyikét sikerült azonosítani és elítélni.
A terrorelhárítás rendszere az Egyesült Királyság területén bonyolult és rugalmatlan volt. Igazság szerint - bizonyos alapelvek betartásával - minden szolgálat és szakterület számára önállóságot kellett volna biztosítani. Alapelvként érvényesült például a miniszterek beszámolási kötelezettsége nemzetbiztonsági kérdésekben a parlament és a választópolgárok felé. A rendőrség a közbiztonságért, a külügy a diplomáciáért, a védelmi minisztérium a hadseregért felelt. A titkosszolgálatoknál az egyesített bizottság osztotta ki a szerepeket, koordinálta a felelősségi területeket és szavatolta az egységes véleményalkotást. Az MI5-nak elsősorban az Egyesült Királyság ellen irányuló terrorcselekményekre utaló információk megszerzése, értékelése és felhasználása volt a feladata. Az IRA lojalista szárnya és az ír köztársasági terrorizmus ellenőrzése tartozott hozzánk. Észak-Írországban az MI5 a RUC-vel (az Ír Királyi Rendőrség) szorosan együttműködött. Egyébként Nagy-Britannia túlnyomó részén a Metropolitan Police Special Branch (a fővárosi rendőrség különleges ügyosztálya) irányította a köztársasági terrorizmus elleni küzdelmet.
{p}
Ez az egész kissé bonyolultnak tűnhet, de ha jobban belegondolunk, egy ország biztonsága különböző szervek, szolgálatok összehangolt munkáját követeli meg. Az a lényeg, hogy ha baj van, mindenki tudja a dolgát, ne legyen zűrzavar. Az én időmben az országban, de külföldön is tartottak úgynevezett ráhangoló gyakorlatokat, melyek során mindenki kipróbálhatta magát egy kitalált, megrendezett szituációban. A valóságban egy terrorcselekmény a területileg illetékes rendőrfőkapitány hatáskörébe tartozik (hacsak a hadsereg át nem veszi az irányítást). A "bajba került" főkapitány ilyenkor jelentős számú szakértő és tanácsadó segítségére számíthat, de ez csak akkor ér valamit, ha ő és a stábja rendelkezik megfelelő alapképzettséggel.
A túszmentő akciók gyakorlásának kezdeti időszakában a fiatalok nagy lelkesedéssel jelentkeztek "túsznak", hiszen a gyakorlatok egy része például az egzotikus Bermudákon zajlott. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy 48 órás ébrenléttel, a túszmentők tevékenysége következtében kisebb sérülésekkel és más egyéb megpróbáltatásokkal kell számolni, másodízben már lényegesen kisebb volt az érdeklődés.
Ha az ember túszként szerepelt, ezek a gyakorlatok ijesztően életszerűnek bizonyultak. Én egyszer vettem részt ilyesmiben. Egy szobában, terroristabábuk között várakoztam, amikor az antiterrorista egység ránk tört. Mit mondjak, lehet, hogy rosszul helyezkedtem, de a mai napig érzem, ahogy a lövedékek szele érte a hajam, mielőtt célba értek volna. Gondolom, megmentőink tudták, hogy mit csinálnak, de ettől én még lehettem komoly veszélyben.
Egyvalami nem illett a képbe: a fővárosi rendőrség túlzott szerepet kapott az Ideiglenes IRA elleni küzdelemben. Történelmi anomália volt ez a javából, hiszen az MI5 felelt minden, Észak-Írországon kívül elkövetett terrorcselekményért. Addigra volt annyi tapasztalatunk, hogy a siker reményében szállhattunk szembe az ír terroristákkal Nagy-Britanniában. Távol álljon tőlem, hogy kritizáljam a rendőrséget, de nem igazán tudták, mit kell tenniük. A fővárosi kapitányság minden olyan kísérletet, ami a hatáskörök javunkra történő elmozdulását jelentette, ellenzett - mi több, az ügy elárulásának tekintett. Senkinek sem állhatott érdekében, hogy tönkremenjen a munkakapcsolat, ráadásul a megyei főkapitányok szövetsége (ACPO) egyértelműen melléjük állt. Sokat tanakodtunk, és úgy döntöttünk, hogy a nehézségek ellenére nem adjuk fel. Nyilvánvalóvá vált, hogy magatartásunk ellentétes a korábbi MI5-állásponttal, hiszen az 1984-es brightoni bombamerénylet kapcsán (akkor majdnem a teljes Thatcher-kabinet odaveszett) az akkori MI5-vezetésnek adva volt a lehetőség, hogy átvegye a terrorizmus elleni harc irányítását. Nem éltek vele, mert féltek az esetleges eredménytelenségtől.
{p}
A Downing Street 10. és a hadügy támogatásával a kabinetiroda nagyszabású változásokat kezdeményezett. A belügy égisze alatt - a pártok érdekeinek megfelelően - munkabizottság alakult. Személyesen a miniszterelnök karolta fel az ügyet. Gyanítom, hogy e mögött megint csak egy konkrét esemény húzódott meg. Egészen pontosan a Major-kabinet ellen, a Downing Streeten gránátvetővel végrehajtott merénylet.
Szolgálati viszonyunk a rendőrséggel megromlott. A rendőrségi vezetés egy része elvesztette a hitét saját erejében, míg mások nem fogták fel tragédiaként a változásokat. Mindez természetesen sajtóvisszhangot kapott. Engem például a Whitehall bajkeverőjeként jellemeztek, ami távol állt az igazságtól.
Az 1992-es választások előtt a közéletben eluralkodott a bizonytalanság. A Munkáspárt gyozelme benne volt a levegőben, de végül a konzervatívok kerekedtek felül. Kenneth Clarke, az új belügyminiszter támogatta törekvéseinket.
Clarke gyors eredményeket követelt. Így történhetett, hogy 1992 nyarán még javában vitáztunk a rendőrséggel, miközben már döntés született az ügyben. Mint főigazgatót behívattak a belügybe. Clarke kérdőre vont: hogyan lehetséges, hogy IRA-vonalon nem produkáltunk számottevő eredményeket? Tudomására hoztam, hogy mindenhez idő kell. Várjon türelemmel, és meglesz az eredmény.
Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült meggyőznöm. A belügyminiszterség hálátlan feladat. Könnyen lesz ideges, aki vállalja. London egyik lakónegyedében bérbe akartunk venni egy épületet, ami persze nagyobb forgalommal és nyüzsgéssel járt volna. Kenneth Clarke rémálomszerű képet festett arról, miként tüntetnek majd ez ellen a kisgyermekeiket féltő anyák. Természetesen ment minden a maga útján, nem voltak tüntetések. A bizalmat meg kellett szolgálnunk. Főigazgatóként kezdetben ez sok időmbe és energiámba került.