Ökölsarc

Sokak zsebében már akkor kezdett nyiladozni a bicska, amikor megtudták, hogy az egymással rivalizáló két kereskedelmi csatorna éppen egy időben tűzi műsorára a két gálát. Az üzenet világos: most majd eldől, ki a jobb - azaz eldől, ki a népszerűbb.
Az RTL Klub és a TV2 vállalta, hogy népszerűsíti a sportágat, és ennek jegyében igyekszik egy-egy menőnek kikiáltott bunyóst magához láncolni, az ismeretlenségből a világhírnévig röpíteni. Nincs is ezzel semmi baj, ugyanezt teszik a németek, ugyanilyen gálákat szervez Amerikában az HBO, a boksz valóban hihetetlenül népszerű.
Csakhogy ami nálunk folyik, az azért enyhén megalázó. Mert míg Klicskóékkal, Michalszewskivel vagy akár Erdeivel már nem nagyon merne senki packázni, Kótai vagy a Csonttörő teljes mértékben ki van szolgáltatva a tévéknek. És jaj annak, aki elsieti a katarzist: képzeljük csak el, a Csonttörő, mondjuk, a negyedik menetben, este tízkor laposra veri az argentint, miközben egy csatornával odébb Kótai még javában püföli ellenfelét - hát ki az a botor halandó, aki nem kapcsol át? Eleve kész a forgatókönyv, és bár talán a sportolók nyertesnek érzik majd magukat, ebben a játékban igazából csak vesztesek vannak.
Mert a felhajtásért cserében a csatornák azért bőven behajtják a sarcot. Az ismert ökölvívó ugyanis népszerű, tehát eladható. Ne lepődjünk hát meg, amikor a Csonttörő Mikulás-jelmezben osztogat szaloncukrot egy bevásárlóközpontban; avagy a reggeli beszélgetőműsorban kell türelmesen kijavítani a tökéletesen tájékozatlan műsorvezetőt, hogy nem, ő nem birkózó; netán amint Kótai kuktaként főzni segít a szakácsoknak, esetleg kicipelik egy focimeccsre, hogy a szünetben mondjon két szót a színvonalról. Imázsépítés jelszóval bohócot csinálnak belőlük.
{p}
De nincs más választásuk. Tudják, hogy önerőből, a tévék segítsége nélkül a kutya sem ismerné őket, nem Chacónnal, hanem egy félamatőrrel kellene verekedniük. Ez viszont már kőkeménynek hitt profizmus: egyikük (meg nem mondom, melyikük) menedzsere például úgy nyilatkozott, azért tették szombat estére a meccset, mert eljött az idő, hogy felvállalják a megmérettetést. Tetszik érteni: nem az argentinnal vagy az amerikaival, hanem egymással. Holott az ökölvívás mibenléte, nemde - eddig úgy képzeltem - annyi lenne: azt kell jól megverni, aki velünk szemben áll, és nem azt, aki háromszáz kilométerrel odébb bokszol. No persze, én laikus vagyok. De ezek után már nem elképzelhetetlen, hogy hamarosan egy magyar-brazil focimeccs idejére a másik csatorna rászervez egy magyar-olaszt is, avagy drága televíziósaink külön kérésére a pekingi olimpián a pólódöntő egyszerre kezdődik a kajak-kenu versenyekkel.
Ne mosolyogjunk: amikor a nézettség a döntő, érhetik kellemetlen meglepetések az embert. Szombat éjjel valakit például igen kellemetlen meglepetés ér majd, mert Kótai és Csonttörő egyike nagyon kikap. Nem, nem a mérkőzésről beszélünk, az a csatornák számára igazából szükséges rossz, amely köré lehet szervezni a show-t. Viszont hiába üti ki ellenfelét mindkét magyar, az egyik meccset akkor is többen nézik majd, mint a másikat - tehát valaki nyertesként is legyőzött lehet.
A kérdés az: mi lesz vele ezután? Mert amikor hétről hétre szűnnek meg az amúgy tényleg szupergagyi, bár értékközvetítőnek hitt délutáni kultúrműsorok, könnyen megtörténhet, hogy a vesztes bokszoló sem kap több esélyt. Illetve kap, csak mondjuk szombat este helyett kedd délelőtt kell majd bokszolnia, hogy beférjen a Receptklub és a Teleshop adása közé. Sötét, nagyon sötét jövő várhat a nem kellő nézettséget produkáló bokszolóra. Mert a mai állítólagos profi bokszban a tehetség bizony az esetek többségében másodlagos: súlycsoportjából adódóan sem Kótai, sem a Csonttörő nem tudja Tyson-módra egyetlen ütéssel elintézni az ellenfelét, így igazából talán az dönt majd kettejük között, kinek szélesebb a mosolya és ki mondja a jobb poénokat.
Néhány hete ökölvívó-szépségverseny címszó alatt modelleknek nevezett hölgyek nagy sikongatások közepette simogatták egymást bokszkesztyűjükkel. Szégyellem, de több százezredmagammal én is megnéztem a pompás produkciót...
És amíg mindent le tudnak nyomni a torkunkon, addig hiába is várjuk, hogy nézőként kezeljenek - maradunk lenézettek.