Romain Rolland: Colas Breugnon

Fordul az esztendő, olajos sarkain. Nyílik az ajtó, és újra bezárul. A nappalok fehér szövetanyaga összehajtogatva, rendben hull az éjszakák puhán bélelt ládájába. Egyik oldalon be, a másikon ki, Luca-napkor már meg is nőnek egy bolhaugrásnyira. Egy hasadékon át már az újesztendő csillogó tekintetét látom.
Ülök a nagy kandalló szegletében, innen kukucskálok ki a karácsonyi éjszakába, mint egy kút fenekéről; kémlelem az ég hunyorgó csillagait, e remegő kis szíveket; és csengettyűszót hallok, harangok szállnak, röppennek a sima légben felém, most van a beharangozás éjféli misére. Jólesik az, hogy ebben az éjszakai órában született meg a Gyermek, ebben a komor, világ végét sejtető órában. Kicsi hangja ezt énekli: "Ó, napfény, ó, élet, újra jövendő - Itt van már, közeleg az Újesztendő!" S a jeges, téli éjszakát meleg szárnyaival takarja be a Remény, hogy kiköltse a földet - és föl is ébreszti.
Magam vagyok idehaza; gyermekeim a templomban; első alkalom, hogy nem vagyok ott velük; itthon maradtam Citrom kutyámmal és szürke kandúrommal, Pataponnal. Együtt álmodozunk, és nézzük, mint öltögeti nyelvét a tűz a kandallóban. Átgondolom, mi történt az este. Az imént még itt volt körülöttem az egész pereputtyom. Glaudia szemét meresztve hallgatta tündérmeséimet a kacsalábon forgó várról, Hüvelyk Matyiról meg arról a kisfiúról, aki megtalálta szerencséjét a kakasával, amikor eladta azoknak az embereknek, akik szekérrel akarták hazavinni a napvilágot az új házba. Nagyon jól mulattunk. A többiek is hallgatták a mesét, és nevettek rajta; ki-ki hozzáfűzte megjegyzéseit. Aztán, időnként, nagyokat hallgattunk, lesve, mint forr el a víz, mint sziporkáznak a zsarátnokok, mint koccannak a hópelyhek az ablaküveghez, és mint duruzsol a tűz a kandallóban... Ó, a jó téli éjszakák, a csend, az összebúvó kis nyáj melege, karácsonyéji álmok, amikor a lélek elkalandozik, beleadja magát, hogy ne kelljen ébren lennie!
Év végi mérlegemet készítem el most, és megállapítom, hogy hat hónap alatt mindenemet elveszítettem: feleségemet, házamat, pénzemet, lábamat. De a legmulatságosabb a dologban az, hogy amikor végül fölállítom az egyenleget, éppoly gazdagnak érzem magam, mint azelőtt. Azt mondják, semmim sincsen? Csakugyan, nincs többé terhem. Leraktam mindenemet. Sosem éreztem magam ilyen frissnek, szabadnak, szállongó s hajlékony szelleműnek. Ki hitte volna még a múlt évben, hogy majd ilyen könnyen veszem? Eleget fogadkoztam, hogy mindhalálig a magam ura akarok maradni, senkinek se tartozó, hogy a szállásom, az étkezéseim és különféle bogaraim, minden csak rám tartozik. Ember tervez. Másképpen fordult, mint ahogyan akartam; ennek így kellett lenni. Aztán meg derék állat az ember. Mindenhogyan jó neki. Éppúgy alkalmazkodik a rosszhoz, mint a jóhoz, a szűk, mint a bő napokhoz. Adjatok neki négy lábat, vagy vegyétek el a meglevő kettőt, tegyétek süketté, vakká, némává: feltalálja magát, alkalmazkodik a viszonyokhoz, és újra lát, hall és beszél a maga módján. Olyan, mint a gyúrható viasz: a lélek alakítja, tüzével. És jó érezni, hogy megvan ez a hajlékonyság az ember lelkében, inaiban, hogy éppúgy lehetnék hal a vízben, madár a légben, szalamandra a tűzben, ahogy a négy elemmel vidáman megküzdő ember vagyok a földön. Gazdagabb vagyok, ha kevesebbem van is: mert a lélek teremti meg magának, ami hiányzik neki. Nyesett fa magasabbra nő. Ha kevesebbem van is, mégis több vagyok...