Játék határok nélkül

- Élt itt Kelebián egy újságíró - meséli Vida István nyugdíjas sofőr -, nagyon szeretett iszogatni. Ment haza egyszer részegen, és a Lenin utcán elfelejtett lefordulni balra, átsétált a határon. A szerbek meg lelőtték.
A tanulságot mindenki vonja le magának. Kelebia régebben a zamatos cseresznyéről szólt, ma a határról: szorgos homoki emberek lakják, magyarok, svábok, bunyevácok vegyest. Régen ez a sívó homok jobban kiadta a megélhetést, még mintagazdaság is volt a nagykéri majorban, ahol akár bivalyokat is lehetett látni. Pécsi Józsefné emlékszik ezekre a bokszos tehenekre, meg arra, hogyan szerettek dagonyázni a halastóban, baj csak akkor volt, amikor a bivalyokkal vontatták a cséplőgépet, és ezek az önfejű patások meglátták a vizet. Gond nélkül belehúzták a cséplőgépet a tóba, és ott lubickoltak napestig. Amikor lehűlt a levegő, kijöttek a partra. Kivontatták a cséplőgépet is.
A traktor jobb - de mennyivel unalmasabb.

Vida Pista bácsi szállított itt mindent a tetőcseréptől kezdve a kelebiai focicsapatig. Az öreg Repstock Szefinek a fia meg az unokája is játszott, Szefi bácsi volt ezért a legnagyobb drukker.
- Volt az öregnek egy görbe botja. Ha néhány sört megivott és valami nem tetszett neki, akkor felszaladt a pályára, megverte a bírót. Egyszer vonattal mentünk Vadkertre. Az öreg azt a sört szerette, ami abból lett, hogy a korsók tetejéről lesöpörték a habot, és összegyűjtötték, ezt hívták hanzinak. Szóltak neki, hogy van a restiben egy pohár hanzi, bement meginni, mi meg közben elmentünk a vonattal. Nagy volt az öröm, hogy sikerült a Szefi bácsit otthon felejteni. A gyerekei is örültek: nincsen papa, nincsen botrány. Amikor odaérünk Vadkertre, látjuk, hogy az öreg már ott áll az állomáson a görbe botjával együtt. Volt a faluban egy oldalkocsis motorkerékpár, azzal hozatta el magát.

Ezen a határon régebben nagyobb volt a jövés-menés, mikor minek volt szezonja, azt hozták-vitték a helyiek. Vida Pista bácsi nyolc női blúzban jött haza Szabadkáról, az áru aztán Lengyelországba került; de kereskedtek farmernadrággal, orkánkabáttal, aminek épp keletje támadt. Jani bácsinak a határon volt a tanyája, minden reggel kirakott egy kanna tejet a kerítésre, azt a szerb járőr megitta, cserébe pedig bedobott néhány doboz cigarettát.

A kelebiai focipályán ma is nagy futballrangadó van: a tűzoltók verik a vámosokat, ha a mellettem ülők nem tévednek. Másik pályán küzdenek a mozdonyvezetők, illetve egy Trinár nevű, helyi baráti társaság. A mozdonyvezetők, stílszerűen, feketében játszanak, a tűzoltók kék-fehérben, a többit nem tudom követni. Két helybeli cimbora üldögél mellettem sörrel a kezében. Az egyik határőr, a másik meg excsempész, de a határok közöttük nyilvánvalóan elmosódnak.
- Amíg megvolt az embargó, rettenetes iszlám dzsihád ment itt - mondja az a srác, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Seftesnek, bár az üzletelést már régen abbahagyta. - Láttam egyszer egy papit, hatszáznyolc litert tankolt egy Moszkvicsba. Az emberek olyan tanyákban laktak, hogy belül minden csupa parketta meg bárpult, kívülről meg leverték a vakolatot, hogy eszébe se jusson bemenni a fináncnak. Annak idején én is naponta ötször pördültem; nem mondom, volt pénzem mindenre, de azért nem volt egyszerű. Azt nem kívánom senkinek, amikor egy szerb rendőr megállt előttem, egy meg mögöttem, és belegondoltam, hogy mit kaphatok. Még jó, hogy le tudtam fizetni őket. Akkor otthagytam az egészet a fenébe, és elmentem dolgozni. De ha valaha megint embargó lenne, otthagynám a céget, és újra nekiállnék.
- Nem megy már itt nagyon semmi, amit meg kellene állítani - mondja a határőr. - Illetve, ami megy, az az átkelőn megy, nekünk nincsen beleszólásunk. Régen a zöldhatáron át vitték a lopott autót, a cigit, az embert, ebből mára csak az emberkereskedelem maradt. Akkoriban igyekezett az erdőben haladni az ember, hogy ne csak a Niva legyen fedezéknek, hogyha lőni találnak. Rettenetes állapot volt, az egyszer biztos.
Koccintunk, majd ezek ketten lerendezik a másnapi horgászatot: megfogjuk a nagy Godzillát, mondják, és sört isznak rá nyomatékul.

Csikós Kati néni elvitt minket abba a házba, ahol háromszáz hektó bor fért el a pincében, mikor még volt szőlő Kelebián. Abban a pincében harminc éve tartottak egy lakodalmat, ott volt Vida Pista bácsi is, ő hozta a vőfélyt valahonnan az isten háta mögül. A ház és a pince üresen áll, mert Kati néni az idősek otthonában lakik, ahol saját bevallása szerint az a feladata, hogy mindenkit addig vidítson, míg ő maga el nem szomorodik. A falon kiakasztva lóg egy naptár, felirata: Kelebiai Valóság 2002 - akkor így hívták a kelebiai újságot. Mára Kelebiai Hírmondóra változott a cím.
Egy üres szoba "kelebiai valóság" felirattal. A padlón mérgezett egér.