Nem rohad a szekrény lába

„Dühöngés esetén kéretik letépni, összegyűrni és sarokba hajítani” – ezt nyomtatták arra a cetlire, amilyenből több példány függ a nagyvisnyói polgármesteri hivatalban. Ám a papírlapokat sosem szakítja le senki, békésen kerülgetik az irodisták, a jegyző, sőt a polgármester, Csőgér Bálint is. Az persze nem csoda, hogy a falu első emberének egyenesen idegnyugtató a visnyói élet, hiszen korábban motoros járőrként száguldott a fővárosban, magas rangú delegációkat kísért, sőt, tagja volt annak a Delfin alakulatnak, amelyet különösen veszélyes bűncselekmények – terrortámadás, alvilági leszámolás, bankrablás – esetén riasztottak – volna. Mivel azonban a delfineseknek rendszerint túl későn szóltak, és ezért késve értek a tetthelyre, hamarosan feloszlatták őket. Így lett aztán a szülőfaluja az új, bizonyára nyugis őrhelye Csőgér Bálintnak.
– Miután megválasztottak, két hétig nem tudtam aludni az izgalomtól – lep meg mégis a fiatalember. Álmatlanul forgolódva azon morfondírozott, hogy legyen, mint legyen, mire futja az ezerszáz lelkes település kasszájából. S ráébredt, hogy polgármesternek lenni is kész krimi mostanában…
„Ha ártalmas volna, már nem élnénk” – így summázzák a modern haditechnikáról alkotott véleményüket a helybeliek. Jó harminc évig ugyanis egy orosz radar fürkészte őket a közeli Bánkútról. Két éve aztán másik lokátort telepített ide a NATO, méghozzá éppen olyat, amilyentől annyira óvták a Pécs környékiek a Tubes-hegyet. Ám Nagyvisnyón jó hírnek könyvelhették el a dolgot. Ők a régi, elaggott szovjet szerkentyű helyett kaptak egy vadonatújat, amely remélhetőleg alig sugároz…
S kapták mellé az ígéretet is: valami módon majd kárpótolja őket a honvédelem azért, hogy elsőrendű katonai célpont lettek. (Amit úgy értelmeznek az idevalósiak, hogy egy eltévedt rakéta bármikor beröpülhet a konyhaablakon.) Kértek volna cserébe mindent a visnyóiak, akár az öreg halász nagyravágyó felesége az aranyhaltól: utat, netán libegőt a bánkúti sípályákig. Tán csak nem a harmadik kívánságukat szeretnék teljesíteni?
Ha felpillantunk a hegyre, farkasszemet nézhetünk a lokátorral, úgy kandikál ki a Bükki Nemzeti Park fái közül, akár egy víztorony. Közelebb nem merészkedünk, nehogy lefüleljenek hadititkok kikémleléséért. Az erdőben nesztelenül, sziú indián módjára osonó férfiba botlunk. Valóban igazi „harcossal” állunk szemben, derül ki hamarosan. Fehér Andornak háromszor lyukadt ki a tüdeje, de mindig hazakerült a mátrai szanatóriumból. A Lipicai vendéglőben muzsikáló egykori cigányzenekarból mára az égi bandába távozott a nagybőgős, a cimbalmos meg mind a két prímás, ám Andor 78 évesen még idelenn brácsázza, hogy: „Nem tudom, az életemet hol rontottam én el…”
Csupros gombát ugyan nem veszünk tőle, ám hazáig kísérjük, hogy megmutassa, milyen kosarat köt iszalagból. S miközben a kátránnyal bemázolt ablak előtt a kiszűrődő szintetizátorzenét hallgatjuk, a szomszéd néni, Patkó Lajosné ránk zúdítja minden keservét. Valahogy úgy, ahogy Andorék népes családja bombázta állítólag az ő istállójának tetejét, gondolván, előbb lyukat ütnek a tetőn, majd odabenn hajlékra lelnek. Patkóné menekülőre fogta, de előbb lemezvedret húzott a fejére, úgy védte magát a kőzáportól.
Ne tagadjuk, persze, hogy a főutcán egész másféle képet mutat a falu. A tornácos parasztházak legtöbbjében ugyan már hollandok a gazdák, ám Tózsa Lászlóéké a szabályt erősítő kivétel. A férfi 35 évet töltött a föld alatt, pontosabban a farkaslyuki bányában, eközben a felesége is az „odalenti” iparágban szorgoskodott, mivelhogy sírkoszorúkat kötött. Mostanra azonban megunta a művirágokat, s inkább a férje szülőházát ékesítő valódi muskátlikat öntözgeti. Az ura meg legfeljebb akkor ereszkedik alá, ha megszemléli a borospincéjét.
„Itt rohadjon el a szekrény lába!” – ezzel a szemérmes jókívánsággal emelte meg Victor Jánosék cudar nehéz bútorát Fónagy Józsi bácsi, amikor segédkezett a lelkészéknek a költözködésben. Az öreg nyilván arra célzott, olyan sokáig maradjanak itt, míg a bútoruk tönkre nem megy. A lelkész azonban mosolygott, hiszen tudta, hogy csupán egyetlen évre jönnek, aztán irány Kenya, ahol a missziós munkája mellett az erdészeti képzettségére is igényt tartanak. Kizárólag a polgárháború az oka, hogy Victorék nem erdősítették be az afrikai országot, mi több, azóta el sem mozdultak Nagyvisnyóról.
– Ennek épp ma kilenc éve – számolgatja Victor Jánosné Momo, aki, péntek délután lévén, öt gyermekét – a legidősebbet, Sárát, aztán nagyfiukat, VI. Victor Jánost, valamint Jonathant, Rachelt és Somát – várja haza. Azért „csak” enynyit, mert a hatodik csemete, Hanna még odahaza sertepertél, s ügybuzgón cipeli a megérkező nagyok tornazsákját.
Azt nem állítják a lelkészék, hogy gyarapodó családjuk példája demográfiai robbanást okozott volna Visnyón, a helybeli fiatalság leginkább csak messziről csodálja, hogy terelgetik a szekérderéknyi csemetéjüket. Mégsem vágyakoznak Afrikába, azért sem, mert megfogadták, a föld alól is előkaparják a pénzt templomuk csodaszép fakazettás mennyezetének rendbetételére.
Arról nem beszélve – s ezt magam is tanúsíthatom –, hogy a szekrényük lába szinte teljesen épnek mondható…

Bohanek Miklós felvételei