Avar Józsi, az ezerötszáz éves legény

Árokból is van egy rakás. A legtöbbet emlegetettbe a tiszai komp felől jövet botlik az ember, nyomban, ahogy legurul a gátról. Az amúgy tisztességes szélességű kövesúton fekszik keresztbe. Ez persze csak amolyan legújabb kori árok, az útkarbantartó trehányságának a mintapéldánya. A másik, az igazi, a falu túlsó felében bandukol; de még mielőtt arra vennénk az irányt, menjünk fel megint a gátra, és gyönyörködjünk. A tömérdek gyümölcsfában, a falut karéjozó holtágban, a múzeumokba illő, pompás épületek sokaságában. A harsogó zöldben, az őszi levelek melankóliájában.
Úgyis felébredünk mindjárt – elég annyi is, ha csupán megkérdezzük a tojás árát a főtéren piacozóktól.
– Harminc forint – mondja egy idősebb asszony, Juhász Bertalanné, s még időnk sincs felhördülni, máris a védelmére kel egy másik asszony.
Helybéliek mind a ketten, de a szövetségük nem erre alapozódik. Hanem a takarmányárakra.
– Hatezer forint a búza, hét a tengeri mázsája – teszi le szatyrát a földre a védelmező, s folytatná, de a többi piacozó veszi át a szót.
Lesz az még ötven is, jósolják, s az egyik, Mezőkövesdről érkezett zöldséges portékájára mutatnak. Lengyel répa, holland petrezselyem, olasz brokkoli – zsörtölődnek. Nyugodjunk meg, a tojás is külföldi lesz hamarosan! Mert elromlott itt minden. Legfőképp az időjárás. A répa nem kelt ki, a tengeri csökött maradt, a tyúkok nem tojnak… Kell-e komolyabb bizonyság, hogy rosszfelé mennek a dolgok? – néznek ránk egyre komorabban a vevők és eladók, de legfőképp az út túlsó felén söröző fekete képű fickók, akik el nem tudják képzelni, hogy délelőtt mást is lehet csinálni, mint sört inni a korcsma előtt.
Pedig lehet. Például házat bontani. Mint Nótár Gábor az egyik kis közben.
– Itt düledezik ez a ház már vagy három éve, a hivatal megengedte, hogy lebontsam – int fejével a községháza felé a kétgyermekes fiatalember. Az ölében tucatnyi nehéz vályog, istállót akar építeni a szekere előtt álldogáló kicsi lovacskának. – Mit gondol, mennyiért vettem? – néz rám kajánul, mert azt nyomban kiszúrta, hogy a lovakhoz aztán végképp semmit se értek.
– Hát, vagy százezerért – ütök a hasamra, mire elvigyorodik.
– Pontosan. De szekérrel együtt!
Gábor barátunk huszonhárom éves, s azt mondja, ha fiatalabb lenne, lehet, hogy máshol alapítana családot. Mert itt se munka, se pénz nem kerül, csak a sok tolvajlás. Meg a sok dologkerülő. Pedig Kövesden, Miskolcon, Pesten lenne munka, de azok annyiért nem dolgoznak! – int a korcsma felé. Inkább lődörögnek. Ő szerencsésebb, ő tud szerezni napszámot, meg a közmunka is sokat jelent. Úgyhogy… lehet, hogy mégse menne idegenbe.
– Itt legalább megvan a hal meg a tüzelő – mondja. – Az ártér az igazi kincs. Tavasszal ívnak a halak, mi meg borítóval, tapogatóval meg-megfogjuk őket. Télen pedig ott az a tömérdek száraz fa. Hát mivel fűtene a sok cigány, ha az nem lenne!?
Ároktő 1300 lakosának ma negyven százaléka cigány, de az iskolában már megközelíti az arányuk a nyolcvan százalékot.
– A mi osztályunkba huszonnégyen jártunk, tízen voltunk romák – mondja Gabi. – Aki tanult, mind oda is maradt. A magyar is, a cigány is.
– Ez itt az igazi baj – tárja szét a kezét az általános iskola igazgatónője, Monokiné Bujdosó Hajnalka. – Hogy szinte senki se jön vissza.
Derülünk a szavain, hogy ezt pont ő mondja, aki már három diplomát is szerzett, mégis itt van a szülőfalujában. A pedagógiai főiskola mellett, számunkra teljesen érthetetlen módon, az államigazgatási főiskolát is elvégezte.
– Ennyivel tartoztam magamnak – mondja a szépen átépített iskola nevelőjében. – Érettségi után is oda jelentkeztem, de akkor nem sikerült a felvételi. Tíz évvel később igen – mosolyog, s elárulja, egy kicsit az óvatosság is közrejátszott a jelentkezésében. Most 137 gyermekük van, de ki tudja, mi lesz tíz év múlva. Már így is borotvaélen egyensúlyoznak, a kevés gyerek miatt bármikor bezárhatják az iskolát.
Ezért jó az államigazgatási papír. Tartalékként. Mert a pedagóguspályát természetesen semmi pénzért el nem hagyná. De ha nincs választás?
Komor lehetőség, ám az aulában felderül az arcunk, amikor vendéglátónk a sarokban álldogáló, szokatlan öltözetű bábura mutat.
– Ő Józsi. Avar Józsi. Olyan ezerötszáz éves.
Ároktő ősidők óta lakott település, pár éve a miskolci régészek egy egész avar kori temetőt tártak fel a falu határában. A temető helyén ma szépen faragott kopjafa emlékeztet a múltra, motívumai ugyanazok, mint Józsi bábu ruhájának díszítőelemei. Innen már csak pár lépés Csörsz árka. Egy tágas legelőn közepén kanyarog, a partján magányos asszony gombászik.
– Arra vannak a többiek – mutat a távolba Baloghné Gulyás Julianna, s elénk teszi a kosarát, tele lilatönkű pereszkével, hogy vegyünk belőle nyugodtan, amennyi csak kell.
Aztán elbúcsúzunk, s ott maradunk egyedül Csörsznek árka mellett. Mit mondhatnánk: sokkal mélyebbnek, szélesebbnek képzeltük. De azért eltűnődünk. Hisz másfél évezred azért mégiscsak másfél évezred. Ha igaz, ha nem a monda. Én elhiszem.