Barlangokban barangoltunk

Nem véletlen, hogy a noszvajiak olyannyira ragaszkodnak ehhez a csudás bükkaljai településhez, mely feltehetően országos listavezető az egy főre jutó kemencék számát illetően. Egykor olasz és francia telepesek gondoskodtak a jótékony vérkeveredésről, ezért is latin eredetű Noszvaj neve, mely magyarul annyit tesz: „a mi falunk”.

EgyébPalágyi Edit2007. 10. 08. hétfő2007. 10. 08.
Barlangokban barangoltunk

Az északi országokban több ezer éve egyre csak készültek a télre, így aztán bennük szorult a feszültség – ezzel magyarázza az észt kovács, miért is kezdett viszketni a talpa, s miért indult világgá családostul, hogy valami barátságosabb – azaz sörös és boros – helyet találjon maguknak. Vándorlásuk közben megálltak Csehországban, ám azt túl drágának találták, Szlovákia meg nem tetszett nekik. Aggteleknél csorogtak be az országba, s mivel Noszvaj volt az első hely, ahol angolul beszélő magyarral találkoztak, mindjárt itt ünnepelték meg a felesége születésnapját, s hogy a mulatozás közben vendéglátóik ajánlottak nekik egy régi parasztházat, nyomban meg is vették. Ennek épp tíz esztendeje, a második lányuk, a szöszke, másfél éves, aki jelenleg négy nyelven beszél – észtül, magyarul, angolul és a saját, külön bejáratú „nyelvjárásában” – már itt született.
Mindezt persze munka közben meséli a fiatalember. A kovácsműhelyben felizzik a parázs, vöröslik, lágyul a vas, majd engedelmesen csavarodni kezd – ha jól látom, dugóhúzó készül. A kovács abból él ugyanis, hogy a viking korabeli eszközök mintájára brossokat, csatokat, késeket, villákat készít, majd ezeket eladja Svédországba. Mostanában kevesebb ideje jutott rá, hogy püfölje az üllőt, ugyanis a felesége Finnországba utazott. Nem, nem vesztek össze, felel kérdő pillantásomra az észt kovács. A kertészmérnök végzettségű asszonyka csak kiugrott néhány hétre pincérkedni, hogy kissé feltöltse a házi kasszát, aztán hazajön, ő vigyáz a lánykára, a férje meg gyárthatja a mutatós viking holmikat.
Ha már elkészül a dugóhúzó, kipróbáljuk. „Én boldogságból iszom, nem bánatomban” – szögezi le észt barátunk, meghazudtolva az északi melankóliát. Saját vörösborát tölti az öblös pohárba. Otthon, úgy tizenkét éves korában kotyvasztott söröket, gondosan beszerezte a malátát, a komlót, majd próbálkozott gyümölcsborokkal is, ám magyar földön félretette az elvetélt kísérleteket. Az észt nem tréfál, számára a hegy leve az igazi. S nem viccel akkor sem, mikor újra bemutatkozik, hogy leírhassam a nevét. Igen, a régies tárgyak kovácsát valóban így hívják: Antik Anti.
Cseberből vederbe, azaz egyik borospincéből a másikba jutunk. Na de milyenbe! Thummerer Vilmos, a neves egri borász jó tizenöt éve települt ki a városból, mivel itt nagyobb hely kínálkozott a „borbirodalom” terjeszkedéséhez. Akár a metrószerelvény is elgurulhatna itt, ötlik fel bennünk a tufába újonnan vájt, tágas, magas helyiségek láttán, melyekben penésszel bevonva sorjáznak a tölgyhordók.
Amint felérünk a hűvösből, egy barlanglakásba tessékelnek. Nem turistacsalogatóul hagyták meg a bükkaljai településekre olyannyira jellemző, hegyoldalba vájt helyiségeket. Thummererék számára nyolc éven át ez volt az otthon, ahol manapság is szívesen elidőznek. Az egyik sarokból a ház asszonyának, Ilonának kissé groteszk, szívbemarkoló szobrai vonzzák az ember tekintetét. Amolyan „vidám kíséretetekként” feltűnnek e figurák odalenn, a pincében pihenő palackok mellett is.
Bár azzal huppanunk le az asztalhoz, hogy a mély tüzű nedűkről váltunk szót, mégis kicsit magasabb alkoholfokra kapcsolunk. Thummerer úr ugyanis újabban azon munkálkodik, hogy lemossa a magyar pálinkák becsületén esett foltot. Ha minden igaz, ez sikerül is újsütetű seprő- meg törkölypálinkájával, melyekkel már díjakat is szerzett.
Csakhogy előbb a fejekben kéne rendet tenni! Hiszen milyen dolog az, hogy e nemes töményt a gyors reggeli bódulat kedvéért dönti magába a férfiember! – háborodik fel a borász. Lehűteni is csak az ócska kerítésszaggatókat érdemes, hiszen a jéghideg jótékonyan elrejti az itóka hibáit. A remekbe szabott törkölyt ellenben szobahőmérsékleten kortyoljuk, lehetőleg jóllakottan, hogy élvezzük a nagyszerű ízt és illatot.
Noszvajon még egyetlen pesti sem halt éhen – ezt bizonygatja Fülep Gyuláné, azaz Ida néni a gazdaház udvarán a diófa alatt. Állítólag a kemencés ételek versenyére – melyet minden ősszel megrendeznek – hetekig készülnek, tucatnyi portán sülnek-főnek az ínycsiklandozó fogások, ám az idesereglő turisták így is két óra alatt bekebeleznek mindent. Igaz, cserébe jó hírét viszik Noszvajnak, a helybeliek jó része hát a falusi vendéglátásból él. Szilvalekvárfőzésben, csigacsinálásban jeleskednek a noszvaji asszonyok, s azt sem felejtik el, hogy diót-mogyorót rejtsenek a birsalmasajtba.
Újra a barlangok felé barangolunk.
– Szegény férjem itt halt meg! – mutat a tufába vájt kamra egyik sarkába a tarka cicanadrágos asszony, majd megragadja a kezem, hogy érezzem, tessék, majd kiugrik a szíve az izgalomtól. Madárral az utolsó noszvaji barlanglakó búcsúzott e földi léttől. A bús emlékű odút is a Farkaskő alkotótelep művészei vették meg. A szobrász Balázs Péterrel mesevilágban „bújócskázunk”: emitt egy hajdani istálló kőjászollal, amott szabad kéményes konyha füstös nyoma. Az egykori pincelakások sora valóságos labirintus képét mutatja, az egyik üregben zeneszoba lesz, a másikban üveghuta. Péter arra okít, nem kell a természetet tönkretennünk ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat benne.
Egyébként meg legjobb lenne, ha nem beszélnénk e helyről senkinek. Különben hova bújjon az ember a sokadalom elől…
 

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek