Fölmelegített történelem

Nem csitul a szlovák parlament által keltett vihar, pedig már több mint két hete, hogy a pozsonyi törvényhozás határozott a benesi dekrétumok sérthetetlenségéről. A felháborodás annál is nagyobb, mert a magyar és a német politikai elit kisebb-nagyobb hangerővel folyamatosan követelte a két nép háború utáni meghurcolását lehetővé tévő elnöki rendeletek eltörlését. Az ellenkezője történt.

EgyébHardi Péter2007. 10. 05. péntek2007. 10. 05.
Fölmelegített történelem

Hogy mik is azok a benesi dekrétumok? A magyarázat egyszerű – a mögötte megbúvó tragédiák száma végtelen –: Eduard Benesnek, a II. világháború utáni csehszlovák elnöknek a rendeletei. Az államfő ugyanis így szerette volna megvalósítani álmát, tudniillik, hogy egy nemzetiségeitől megtisztított szláv állam élén álljon.
Álmainak két fő akadálya volt: hárommillió német és hatszázezer magyar.
És hogy miért vélte hasznosnak a szláv állam létrehozását? Mert egy fantazmagória rabja volt, amelyet úgy hívtak: csehszlovakizmus. A csehszlovakisták nemcsak egy államban szerették volna tömöríteni a cseh és a szlovák népet, hanem egységes törvények szerint irányítani is őket. A szlovákok ez ellen mindvégig rugódoztak, s szerettek volna minél több önállóságot. Benes alkut ajánlott nekik: ha lemondanak az önállóságukról, szabad kezet kapnak a magyarok felett.
Hiába nyerte meg ezáltal Benes a kisebbik szláv testvért, a nagyhatalmak jóváhagyása nélkül nem tudta volna végrehajtani elképzelését. A nyugati államok viszont húzódoztak a tervtől – Sztálin azonban hajlíthatónak tűnt. De nem eléggé. Különösen azután, hogy a ’44 végén létrejött ideiglenes magyar kormány kereste vele a kapcsolatot. Benesnek erre is volt egy ötlete: felajánlotta Kárpátalját a Szovjetuniónak.
A cseh elnök londoni száműzetéséből 1945. április 3-án érkezett Kassára. Nem egyenesen, hanem Moszkván keresztül, ahol a kormányprogramját jóváhagyták. Benne a magyarok és a németek száműzését.
Benes Csehszlovákiát 1945-ben elnöki rendeletekkel – vagyis dekrétumokkal – irányította. Száznegyvenhármat adott ki, közülük 13 vonatkozik közvetlenül a magyarokra és a németekre. Valamennyi a kollektív bűnösség – egyébként fasiszta – elvén alapszik. Ennek keretében nemcsak a vagyonuktól fosztották meg a két népcsoportot, hanem az állampolgárságuktól is. Nem kaphattak nyugdíjat, egészségügyi ellátást, a bíróságok előtt jogorvoslatot, nem volt választójoguk.
Mindezek tetejébe több tízezer magyart egyszerűen rabszolgaként árusítottak az ország cseh részein. Pótolni kellett az elűzött szudétanémetek munkaerejét.
A következő évben, 1946-ban pedig megindult a két ország közötti lakosság cseréje. Elvben annyi magyarnak kellett elhagynia a Felvidéket, ahány szlovák önként kitelepül Magyarországról. A gyakorlatban 60 ezer szlovák választott új hazát, míg az összes kitoloncolt magyar ennek a duplája volt. A legtöbbjüket az ugyancsak elűzött magyarországi svábok helyére telepítették.
Akik végül maradhattak, azok csak úgy kapták vissza az állampolgárságukat, ha reszlovakizáltak. Magyarul: szlováknak vallották magukat. Négyszázezren kényszerültek erre.
Az évek során jogfosztás lassan enyhült, a reszlovakosítás 1954-ben vesztette érvényét. Bár a csehszlovákiai magyarellenesség az évtizedek során mindvégig lappangott, a magyarok többé-kevésbé mégis a szlovákokkal egyenrangú állampolgárnak érezhették magukat. Németország és Magyarország ugyan időről időre felemlegette a benesi dekrétumokat, s kérte azok törlését – mindhiába.
A két ország lakói közötti kapcsolat mindezek ellenére folyamatosan javult, az unióban pedig lassan már a határok is kezdik jelentőségüket veszteni.
A békülő helyzetbe robbant bele a Szlovák Nemzeti Tanács szeptember 20-i határozata a benesi dekrétumok sérthetetlenségéről.
A lépés azonnal egyberántotta az egyébként nem sok kérdésben egyetértő magyar parlamenti pártokat, s egy hangon tiltakoztak. Kétoldalú találkozók maradnak el, naponta jelennek meg tiltakozások, s a kérdés azóta az európai politika szintjére emelkedett.
A vihar nemhogy csillapodna, egyre csak erősödik.

Törvénytelen törvényhozás

A nemzet mostohagyermekei címmel riport jelent meg a Szabad Földben bő két évvel ezelőtt. A felvidéki magyarok kálváriájáról írtunk, azokról, akiknek a kényszerű lakosságcsere következtében menniük kellett. Az ingóságaikat hozhatták, ám az akkori felmérések szerint átlagosan háromszor akkora értékű ingatlant hagytak hátra, mint amekkorát Magyarországon kaptak.
A méltánytalanságot mindkét állam elismerte, már csak az volt a kérdés, ki pótolja a kárt. A két állam erről, úriemberek módjára, szépen meg is egyezett 1949-ben, a tátrai Csorba-tónál kötött egyezményben: a kárpótlás Magyarország feladata.
Ne higgyük azt, hogy balek módjára vállalta magára a magyar állam a kárpótlást – megvolt annak az oka. Magyarország ugyanis tetemes összeggel tartozott Csehszlovákiának, elsősorban háborús jóvátétellel, de szép összegre rúgott a Magyar Államvasutak adóssága is. Csehszlovákia ezt mind elengedte. Hogyne, hiszen az elűzött magyar családok házai, földjei a területén maradtak, mindezekkel ők gyarapodtak.
A két ország tehát megegyezett, a magyar azonban nem teljesítette vállalását. Nem Csehszlovákiának, hanem a magyar polgárainak. Ők ugyanis sohasem kaptak kárpótlást a Felvidéken hagyott értékeikért. A szocializmus évei alatt ugyan néha felemlegették az őket ért sérelmeket – amilyen hangosan akkoriban lehetett –, ám mindhiába.
Na, majd most, gondolták a rendszerváltás után, most érkezett el a mi időnk! De nem érkezett el számukra semmi a rendszerváltással. Pontosabban a kárpótlás bizonyosan nem.
Ha egy jogállamban törvénytelenség történik, azt orvosolni kell. Igen ám, de ennek ez esetben ára van, egy néhány évvel ezelőtti becslés szerint húszmilliárd forint. Ekkora összeget pedig egyik kormánynak sem akaródzott kifizetni a károsultaknak. A kérdés azonban mégis folyamatosan napirenden maradt, az aktuális ellenzék ugyanis időnként az aktuális kormány szemére hányta a mulasztását.
Az ügy az alkotmánybíróság elé került, amely megállapította: az országgyűlés mulasztásos törvénysértést követ el avval, hogy nem alkotja meg a szükséges törvényt a felvidékiek és mindazok kárpótlására, akiket a magyar állam és valamely más ország között kötött megállapodás miatt ért anyagi hátrány.
Az Országgyűlés tudomásul vette az alkotmánybíróság megállapítását, s odabiggyesztette a többi mellé. Nem ez az egyetlen mulasztásos törvénysértése ugyanis.
Úgy látszik, megtehetik. A törvényhozás ma Magyarországon lehet törvénytelen.


*

A benesi dekrétumok kárvallottjainak sorsával a brüsszeli székhelyű Közép-Európai Emberi Jogok Bizottsága is évek óta foglalkozik. Fórumot tartottak a szlovákiai Kéménden, az Európai Parlamentben Szlovákiából érkező szakértőket és tanúkat hallgattak meg, majd bizottságot hoztak létre annak vizsgálatára, milyen máig érvényesülő hatásai vannak a dekrétumoknak. Napra pontosan öt évvel ezelőtt a Szabad Föld is közölte felhívásukat, melyben arra kérték a Szlovákiából kitelepítetteket, hogy röviden írják le a velük történteket, és jelezzék anyagi kárukat.
Nem is sejtettük, milyen hatalmas lavinát indítunk el! Összesen 465 levelet kaptunk, alig győztük lajstromozni. Valamennyi küldemény megrázó emberi sorsokat, feltépett sebek mentén felidézett egyéni tragédiákat tartalmazott, némelyikben dokumentumok, fényképek is lapultak. Az összegyűjtött leveleket egyik magyarországi útja során személyesen adtuk át a Belgiumban élő B. Nagy Jánosnak, a namuri jezsuita egyetem vegyészprofesszorának, a Közép-Európai Emberi Jogok Bizottsága egyik alapító tagjának, aki elszántan segíti a térség jogfosztott népcsoportjainak küzdelmét önazonosságuk megőrzéséért, kollektív jogaiért. Tajnay Mária, a grémium főtitkára nem sokkal később arról értesített bennünket, hogy hétezer levél érkezett hozzájuk, s mindet átadták Pierre Gillet-nek, a Közép-Európai Emberi Jogi Bizottság elnökének.
Akkoriban szinte naponta érdeklődtek szerkesztőségünkben levélíróink, hogy mikor kapják meg a kárpótlást. Azt tudtuk válaszolni, hogy mi csupán közvetítettünk az ügyben, annak reményében, hogy végre megmozdul valami. Az azóta eltelt időszakban a Közép-Európai Emberi Jogi Bizottság tovább küzdött, bár sok eredményre nem jutott. Most, hogy a benesi dekrétumok érvényességét megerősítette a szlovák parlament, még nagyobb elánnal akarnak tiltakozni, szinte elölről kell kezdeniük a harcot.
Hasonló cipőben jár Körömi Attila, az előző ciklus fideszes, majd független országgyűlési képviselője is, aki próbált lépéseket tenni idehaza. Ma, távol a politikától, civilként azt tanácsolja: az érintettek indítsanak csoportos pereket a magyar állam ellen, hogy végre megtörjön a jég.

 
Magyar sors Csehszlovákiában a kényszerű lakosságcsere hatvanadik évfordulóján címmel rendezett kiállítást és tanácskozást a napokban a Terror Háza Múzeum. Az eseményről Tallai Gábor programigazgatót kérdeztük.
– Kiváló érzékkel időzítették a konferenciát…
– A két rendezvény, amelyhez még az Otthontalan emlékezet című könyv bemutatója is társult, valóban éppen a pozsonyi parlamenti határozatot követő vihar kellős közepére esik, ám ez csupán véletlen, mivel a programot egy évvel ezelőtt kezdtük szervezni, akkor, amikor a mostani politikai eseményekről természetesen még fogalmunk sem lehetett.
– Évforduló azonban elég sok van. Miért gondolták, hogy a magyarok csehszlovákiai kiűzetéséről külön meg kell emlékezniük?
– Azért, mert annak az önkénynek és terrornak a bemutatása, amit ott és akkor a magyaroknak el kellett szenvedniük, pontosan beleillik a múzeumunk küldetésébe. Ráadásul a fiatalok nagy része nem ismeri a történelmünknek ezt a fejezetét.
– A történelemkönyveinkben azonban már olvashatnak róla.
– Ez igaz, ám az iskolákban túl kevés idő jut a legújabb korra, így aztán kevés diák tudatáig jut el, micsoda jogsértések történtek a háború utáni Csehszlovákiában. Nem tudják például, mik azok a munkatáborok, mit jelent a reszlovakizáció, a kitelepítés. De egy felmérés szerint a többségük még azt sem tudja, hogy ki nyerte a második világháborút. E hiányosságok csökkenhetnek a Terror Háza által: az évi 350 ezer látogatónk többsége 25 év alatti.
– Szóba kerül a téma a szlovák iskolákban is?
– Ma már általában igen. S ez azért is fontos, mert noha tele vannak sérelemmel, a háború utáni magatartásukkal ők is elvesztették az ártatlanságukat. Sajnálatos, hogy politikusaik egy része ezt a mostani parlamenti határozatukkal megerősítette.
– S mit tud tenni ez ellen a történész?
– A történészek mindig könnyebben leülnek beszélgetni egymással, mint a politikusok. Ezért is örvendetes, hogy Stefan Sutaj, elismert szlovák tudós is megtisztelte a tanácskozást az előadásával.
– Ellentétben Csehország és Szlovákia szintén meghívott nagyköveteivel…
– A történtek kibeszélése mindenesetre hozzájárulhat a megbékéléshez. Németország és Franciaország az 1870-es háború után már egy bő évtizeddel normális kapcsolatot ápolt. Nálunk több mint hat évtized telt el a történtek után, ideje volna hát, hogy végre a magyar és a szlovák nép is megbékéljen egymással.

Mafla reakció
A Szlovák Nemzeti Tanács határozata a benesi rendeletek sérthetetlenségéről annyira abszurd, hogy mögötte már valami rendszert kell keresnünk.
Ha a kályhától akarunk elindulni, akkor valahová messzi, francia földig kell tekintenünk, a XVIII. században érlelődő nacionalista eszmékig. Egy államban egy nemzet éljen – az eszme bornírt, nemcsak azért, mert a többség önként mond le ezáltal arról a gazdagságról, amit kisebbségei szokásai, gondolatai által ingyen kapna, hanem azért is, mert ez ráadásul könnyel és keserűséggel is jár. A nagy államok – száz éve még azok közé számítottunk mi is – legerősebb népei igyekeztek a maguk képére formálni a kisebbségeiket, már csak azért is, nehogy az őket is megfertőzött nacionalizmustól fűtve önállósulni akarjanak, a kicsik pedig emiatt azonnal igazolva érezték elszakadási törekvésüket és sündisznóállásba helyezkedtek. Néhol a nagyok jöttek ki győztesként a harcból, néhol a kicsik. Az utóbbiak közé tartozik a szerteszét szabdalt Magyarország is.
A történelem azonban – bármennyire is ellenkező néha a látszat – szinte a természettudományokhoz hasonló törvényszerűségek szerint működik. A szlovák nemzetállamban most a magyarok jelentik azt a kisebbséget, amit annak idején ők képviseltek, s a kocka mostanában fordulni látszik.
Szlovákia számára az unióhoz való csatlakozás annak előnyei miatt nem lehetett kétséges. Vannak azonban más következményei is számukra, nemcsak a pénzeszsákok megnyílása.
Ez pedig a határok eltűnése.
Ha pedig nincs határ, akkor hová is tartozik az a terület, ahol 600 ezer magyar lakik? Nem papíron, hanem gyakorlatban?
S ezt mindkét fél felismerte, a szlovák többség és a magyar kisebbség is. A magyarokat képviselő párt a közelmúltban vezetőséget cserélt, az engedékeny Bugár Bélát a markánsabb politikát folytató Csáky Pál és a szürke eminenciás Duray Miklós váltotta fel.
A saját csapdájába sétált szlovák vezetés mafla reakciója: éljen Eduard Benes!
Mafla, írom, mert pontosan azt a hibát követik el, amit a magyarok az első világháború előtt: ahelyett, hogy a legmesszebbmenőkig keresnék a kapcsolatot a kisebbségükkel, bekeményítenek.
A következmények ismertek.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek