Ilyen állapotban van a kórházba került Dévényi Tibor
origo.hu
Nem csitul a szlovák parlament által keltett vihar, pedig már több mint két hete, hogy a pozsonyi törvényhozás határozott a benesi dekrétumok sérthetetlenségéről. A felháborodás annál is nagyobb, mert a magyar és a német politikai elit kisebb-nagyobb hangerővel folyamatosan követelte a két nép háború utáni meghurcolását lehetővé tévő elnöki rendeletek eltörlését. Az ellenkezője történt.
Hogy mik is azok a benesi dekrétumok? A magyarázat egyszerű – a mögötte megbúvó tragédiák száma végtelen –: Eduard Benesnek, a II. világháború utáni csehszlovák elnöknek a rendeletei. Az államfő ugyanis így szerette volna megvalósítani álmát, tudniillik, hogy egy nemzetiségeitől megtisztított szláv állam élén álljon.
Álmainak két fő akadálya volt: hárommillió német és hatszázezer magyar.
És hogy miért vélte hasznosnak a szláv állam létrehozását? Mert egy fantazmagória rabja volt, amelyet úgy hívtak: csehszlovakizmus. A csehszlovakisták nemcsak egy államban szerették volna tömöríteni a cseh és a szlovák népet, hanem egységes törvények szerint irányítani is őket. A szlovákok ez ellen mindvégig rugódoztak, s szerettek volna minél több önállóságot. Benes alkut ajánlott nekik: ha lemondanak az önállóságukról, szabad kezet kapnak a magyarok felett.
Hiába nyerte meg ezáltal Benes a kisebbik szláv testvért, a nagyhatalmak jóváhagyása nélkül nem tudta volna végrehajtani elképzelését. A nyugati államok viszont húzódoztak a tervtől – Sztálin azonban hajlíthatónak tűnt. De nem eléggé. Különösen azután, hogy a ’44 végén létrejött ideiglenes magyar kormány kereste vele a kapcsolatot. Benesnek erre is volt egy ötlete: felajánlotta Kárpátalját a Szovjetuniónak.
A cseh elnök londoni száműzetéséből 1945. április 3-án érkezett Kassára. Nem egyenesen, hanem Moszkván keresztül, ahol a kormányprogramját jóváhagyták. Benne a magyarok és a németek száműzését.
Benes Csehszlovákiát 1945-ben elnöki rendeletekkel – vagyis dekrétumokkal – irányította. Száznegyvenhármat adott ki, közülük 13 vonatkozik közvetlenül a magyarokra és a németekre. Valamennyi a kollektív bűnösség – egyébként fasiszta – elvén alapszik. Ennek keretében nemcsak a vagyonuktól fosztották meg a két népcsoportot, hanem az állampolgárságuktól is. Nem kaphattak nyugdíjat, egészségügyi ellátást, a bíróságok előtt jogorvoslatot, nem volt választójoguk.
Mindezek tetejébe több tízezer magyart egyszerűen rabszolgaként árusítottak az ország cseh részein. Pótolni kellett az elűzött szudétanémetek munkaerejét.
A következő évben, 1946-ban pedig megindult a két ország közötti lakosság cseréje. Elvben annyi magyarnak kellett elhagynia a Felvidéket, ahány szlovák önként kitelepül Magyarországról. A gyakorlatban 60 ezer szlovák választott új hazát, míg az összes kitoloncolt magyar ennek a duplája volt. A legtöbbjüket az ugyancsak elűzött magyarországi svábok helyére telepítették.
Akik végül maradhattak, azok csak úgy kapták vissza az állampolgárságukat, ha reszlovakizáltak. Magyarul: szlováknak vallották magukat. Négyszázezren kényszerültek erre.
Az évek során jogfosztás lassan enyhült, a reszlovakosítás 1954-ben vesztette érvényét. Bár a csehszlovákiai magyarellenesség az évtizedek során mindvégig lappangott, a magyarok többé-kevésbé mégis a szlovákokkal egyenrangú állampolgárnak érezhették magukat. Németország és Magyarország ugyan időről időre felemlegette a benesi dekrétumokat, s kérte azok törlését – mindhiába.
A két ország lakói közötti kapcsolat mindezek ellenére folyamatosan javult, az unióban pedig lassan már a határok is kezdik jelentőségüket veszteni.
A békülő helyzetbe robbant bele a Szlovák Nemzeti Tanács szeptember 20-i határozata a benesi dekrétumok sérthetetlenségéről.
A lépés azonnal egyberántotta az egyébként nem sok kérdésben egyetértő magyar parlamenti pártokat, s egy hangon tiltakoztak. Kétoldalú találkozók maradnak el, naponta jelennek meg tiltakozások, s a kérdés azóta az európai politika szintjére emelkedett.
A vihar nemhogy csillapodna, egyre csak erősödik.
Törvénytelen törvényhozás
A nemzet mostohagyermekei címmel riport jelent meg a Szabad Földben bő két évvel ezelőtt. A felvidéki magyarok kálváriájáról írtunk, azokról, akiknek a kényszerű lakosságcsere következtében menniük kellett. Az ingóságaikat hozhatták, ám az akkori felmérések szerint átlagosan háromszor akkora értékű ingatlant hagytak hátra, mint amekkorát Magyarországon kaptak.
A méltánytalanságot mindkét állam elismerte, már csak az volt a kérdés, ki pótolja a kárt. A két állam erről, úriemberek módjára, szépen meg is egyezett 1949-ben, a tátrai Csorba-tónál kötött egyezményben: a kárpótlás Magyarország feladata.
Ne higgyük azt, hogy balek módjára vállalta magára a magyar állam a kárpótlást – megvolt annak az oka. Magyarország ugyanis tetemes összeggel tartozott Csehszlovákiának, elsősorban háborús jóvátétellel, de szép összegre rúgott a Magyar Államvasutak adóssága is. Csehszlovákia ezt mind elengedte. Hogyne, hiszen az elűzött magyar családok házai, földjei a területén maradtak, mindezekkel ők gyarapodtak.
A két ország tehát megegyezett, a magyar azonban nem teljesítette vállalását. Nem Csehszlovákiának, hanem a magyar polgárainak. Ők ugyanis sohasem kaptak kárpótlást a Felvidéken hagyott értékeikért. A szocializmus évei alatt ugyan néha felemlegették az őket ért sérelmeket – amilyen hangosan akkoriban lehetett –, ám mindhiába.
Na, majd most, gondolták a rendszerváltás után, most érkezett el a mi időnk! De nem érkezett el számukra semmi a rendszerváltással. Pontosabban a kárpótlás bizonyosan nem.
Ha egy jogállamban törvénytelenség történik, azt orvosolni kell. Igen ám, de ennek ez esetben ára van, egy néhány évvel ezelőtti becslés szerint húszmilliárd forint. Ekkora összeget pedig egyik kormánynak sem akaródzott kifizetni a károsultaknak. A kérdés azonban mégis folyamatosan napirenden maradt, az aktuális ellenzék ugyanis időnként az aktuális kormány szemére hányta a mulasztását.
Az ügy az alkotmánybíróság elé került, amely megállapította: az országgyűlés mulasztásos törvénysértést követ el avval, hogy nem alkotja meg a szükséges törvényt a felvidékiek és mindazok kárpótlására, akiket a magyar állam és valamely más ország között kötött megállapodás miatt ért anyagi hátrány.
Az Országgyűlés tudomásul vette az alkotmánybíróság megállapítását, s odabiggyesztette a többi mellé. Nem ez az egyetlen mulasztásos törvénysértése ugyanis.
Úgy látszik, megtehetik. A törvényhozás ma Magyarországon lehet törvénytelen.
origo.hu
borsonline.hu
life.hu
hirtv.hu
haon.hu
origo.hu
mindmegette.hu
vg.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu