Fölmelegített történelem

A benesi dekrétumok kárvallottjainak sorsával a brüsszeli székhelyű Közép-Európai Emberi Jogok Bizottsága is évek óta foglalkozik. Fórumot tartottak a szlovákiai Kéménden, az Európai Parlamentben Szlovákiából érkező szakértőket és tanúkat hallgattak meg, majd bizottságot hoztak létre annak vizsgálatára, milyen máig érvényesülő hatásai vannak a dekrétumoknak. Napra pontosan öt évvel ezelőtt a Szabad Föld is közölte felhívásukat, melyben arra kérték a Szlovákiából kitelepítetteket, hogy röviden írják le a velük történteket, és jelezzék anyagi kárukat.
Nem is sejtettük, milyen hatalmas lavinát indítunk el! Összesen 465 levelet kaptunk, alig győztük lajstromozni. Valamennyi küldemény megrázó emberi sorsokat, feltépett sebek mentén felidézett egyéni tragédiákat tartalmazott, némelyikben dokumentumok, fényképek is lapultak. Az összegyűjtött leveleket egyik magyarországi útja során személyesen adtuk át a Belgiumban élő B. Nagy Jánosnak, a namuri jezsuita egyetem vegyészprofesszorának, a Közép-Európai Emberi Jogok Bizottsága egyik alapító tagjának, aki elszántan segíti a térség jogfosztott népcsoportjainak küzdelmét önazonosságuk megőrzéséért, kollektív jogaiért. Tajnay Mária, a grémium főtitkára nem sokkal később arról értesített bennünket, hogy hétezer levél érkezett hozzájuk, s mindet átadták Pierre Gillet-nek, a Közép-Európai Emberi Jogi Bizottság elnökének.
Akkoriban szinte naponta érdeklődtek szerkesztőségünkben levélíróink, hogy mikor kapják meg a kárpótlást. Azt tudtuk válaszolni, hogy mi csupán közvetítettünk az ügyben, annak reményében, hogy végre megmozdul valami. Az azóta eltelt időszakban a Közép-Európai Emberi Jogi Bizottság tovább küzdött, bár sok eredményre nem jutott. Most, hogy a benesi dekrétumok érvényességét megerősítette a szlovák parlament, még nagyobb elánnal akarnak tiltakozni, szinte elölről kell kezdeniük a harcot.
Hasonló cipőben jár Körömi Attila, az előző ciklus fideszes, majd független országgyűlési képviselője is, aki próbált lépéseket tenni idehaza. Ma, távol a politikától, civilként azt tanácsolja: az érintettek indítsanak csoportos pereket a magyar állam ellen, hogy végre megtörjön a jég.

Magyar sors Csehszlovákiában a kényszerű lakosságcsere hatvanadik évfordulóján címmel rendezett kiállítást és tanácskozást a napokban a Terror Háza Múzeum. Az eseményről Tallai Gábor programigazgatót kérdeztük.
– Kiváló érzékkel időzítették a konferenciát…
– A két rendezvény, amelyhez még az Otthontalan emlékezet című könyv bemutatója is társult, valóban éppen a pozsonyi parlamenti határozatot követő vihar kellős közepére esik, ám ez csupán véletlen, mivel a programot egy évvel ezelőtt kezdtük szervezni, akkor, amikor a mostani politikai eseményekről természetesen még fogalmunk sem lehetett.
– Évforduló azonban elég sok van. Miért gondolták, hogy a magyarok csehszlovákiai kiűzetéséről külön meg kell emlékezniük?
– Azért, mert annak az önkénynek és terrornak a bemutatása, amit ott és akkor a magyaroknak el kellett szenvedniük, pontosan beleillik a múzeumunk küldetésébe. Ráadásul a fiatalok nagy része nem ismeri a történelmünknek ezt a fejezetét.
– A történelemkönyveinkben azonban már olvashatnak róla.
– Ez igaz, ám az iskolákban túl kevés idő jut a legújabb korra, így aztán kevés diák tudatáig jut el, micsoda jogsértések történtek a háború utáni Csehszlovákiában. Nem tudják például, mik azok a munkatáborok, mit jelent a reszlovakizáció, a kitelepítés. De egy felmérés szerint a többségük még azt sem tudja, hogy ki nyerte a második világháborút. E hiányosságok csökkenhetnek a Terror Háza által: az évi 350 ezer látogatónk többsége 25 év alatti.
– Szóba kerül a téma a szlovák iskolákban is?
– Ma már általában igen. S ez azért is fontos, mert noha tele vannak sérelemmel, a háború utáni magatartásukkal ők is elvesztették az ártatlanságukat. Sajnálatos, hogy politikusaik egy része ezt a mostani parlamenti határozatukkal megerősítette.
– S mit tud tenni ez ellen a történész?
– A történészek mindig könnyebben leülnek beszélgetni egymással, mint a politikusok. Ezért is örvendetes, hogy Stefan Sutaj, elismert szlovák tudós is megtisztelte a tanácskozást az előadásával.
– Ellentétben Csehország és Szlovákia szintén meghívott nagyköveteivel…
– A történtek kibeszélése mindenesetre hozzájárulhat a megbékéléshez. Németország és Franciaország az 1870-es háború után már egy bő évtizeddel normális kapcsolatot ápolt. Nálunk több mint hat évtized telt el a történtek után, ideje volna hát, hogy végre a magyar és a szlovák nép is megbékéljen egymással.

Mafla reakció
A Szlovák Nemzeti Tanács határozata a benesi rendeletek sérthetetlenségéről annyira abszurd, hogy mögötte már valami rendszert kell keresnünk.
Ha a kályhától akarunk elindulni, akkor valahová messzi, francia földig kell tekintenünk, a XVIII. században érlelődő nacionalista eszmékig. Egy államban egy nemzet éljen – az eszme bornírt, nemcsak azért, mert a többség önként mond le ezáltal arról a gazdagságról, amit kisebbségei szokásai, gondolatai által ingyen kapna, hanem azért is, mert ez ráadásul könnyel és keserűséggel is jár. A nagy államok – száz éve még azok közé számítottunk mi is – legerősebb népei igyekeztek a maguk képére formálni a kisebbségeiket, már csak azért is, nehogy az őket is megfertőzött nacionalizmustól fűtve önállósulni akarjanak, a kicsik pedig emiatt azonnal igazolva érezték elszakadási törekvésüket és sündisznóállásba helyezkedtek. Néhol a nagyok jöttek ki győztesként a harcból, néhol a kicsik. Az utóbbiak közé tartozik a szerteszét szabdalt Magyarország is.
A történelem azonban – bármennyire is ellenkező néha a látszat – szinte a természettudományokhoz hasonló törvényszerűségek szerint működik. A szlovák nemzetállamban most a magyarok jelentik azt a kisebbséget, amit annak idején ők képviseltek, s a kocka mostanában fordulni látszik.
Szlovákia számára az unióhoz való csatlakozás annak előnyei miatt nem lehetett kétséges. Vannak azonban más következményei is számukra, nemcsak a pénzeszsákok megnyílása.
Ez pedig a határok eltűnése.
Ha pedig nincs határ, akkor hová is tartozik az a terület, ahol 600 ezer magyar lakik? Nem papíron, hanem gyakorlatban?
S ezt mindkét fél felismerte, a szlovák többség és a magyar kisebbség is. A magyarokat képviselő párt a közelmúltban vezetőséget cserélt, az engedékeny Bugár Bélát a markánsabb politikát folytató Csáky Pál és a szürke eminenciás Duray Miklós váltotta fel.
A saját csapdájába sétált szlovák vezetés mafla reakciója: éljen Eduard Benes!
Mafla, írom, mert pontosan azt a hibát követik el, amit a magyarok az első világháború előtt: ahelyett, hogy a legmesszebbmenőkig keresnék a kapcsolatot a kisebbségükkel, bekeményítenek.
A következmények ismertek.