Népi játék nagymenőkkel

Mi az, amiben rosszabbak vagyunk Botswanánál, de jobbak Olaszországnál? Persze mindkét állítást a statisztikai hibahatáron belül kell érteni, mégis ilyen sorrend alakult ki a Transparency International 2007-es listáján, melyen egy korrupciós index szerint állították sorba a világ azon országait – a legkorruptabbak a legkisebb számértéket kapván (lásd a 7. oldalon)–, amelyek valamilyen szempontból számot tartanak ilyen irányú érdeklődésre. Hogy ezt a rangsort értelmezhessük, először azt kell szemügyre vennünk, hogy kinek és hogyan készül.
A Transparency International különböző, korrupcióra vonatkozó méréseket végző szervezetektől kér jelentést az egyes országokról, és addig nem is publikálja az országra vonatkozó számértéket, amíg legalább három egymástól független információforrása nincs. E szervezetek valamilyen befektetési szempontból országértékelést végző cégek, illetve nemzetközi pénzügyi szervezetek, mint a Világbank vagy az Európai Fejlesztési Bank – más kontinensen ennek ottani megfelelői. Ezek minden esetben cégvezetők, pénzügyi befektetők véleményét kérik ki, különböző szempontok szerint. Egyes szervezetek csak az országban külföldinek számító üzletemberek véleményére kíváncsiak, mások hazai cégvezetőket is faggatnak. Akad, ahol arról kérdezik e szakembereket, hogy milyen gyakran lehet az adott országban megvehető közhivatalnokkal találkozni, máshol egyszerűen egytől ötig terjedő skálán kell értékelni, mennyire korrupt az ország. A felméréseket a Transparency International súlyozva veszi figyelembe, és ebből kihozza azt a számot, amely alapján az országot besorolják. Magyarországról nyolc szervezet készített felmérést.
Azt a listát készítő szervezet is elismeri, hogy a sorrend pontatlan. Kezdve azzal, hogy például romolhat egy ország megítélése akkor, amikor éppen felgöngyölítik a korrupciót, hiszen abban az időben tele van ezekkel az ügyekkel a sajtó, holott éppen egy „tisztulási folyamat” kezdetét jelzik a napvilágra került ügyek. Másik ok, amiért fenntartással kezelhető a lista, hogy elsősorban befektetési szempontból értékeli az országot, nem onnan nézve, hogy milyen benne élni.
Ezt a feladatot a szociológia és más társadalomtudományok végzik el. A legátfogóbb kutatás a hazai korrupcióról a kilencvenes évek második felében történt, a Tocsik-ügy és hasonlóan nagy port felvert ügyek nyomán. Vásárhelyi Mária akkor egyrészt egy ezerfős reprezentatív minta alapján az állampolgárok véleményét kérdezte arról, elítélnek-e bizonyos korrupciós jelenségeket, illetve mennyire tartják ezeket gyakorinak, majd ugyanezeket a kérdéseket állami szervezetek vezetőinek is feltették. Az eredmény nagyon érdekes lett. Az utca embere sokkal inkább elfogadhatónak, illetve gyakorinak tartja a korrupciót, mint a bíróság, ügyészség, vám- és pénzügyőrség, rendőrség illetékesei. A hálapénzt, a borravalót, a családtagok érdekében való közbenjárást – általánosítva – húsz százalékkal kevésbé tartják elítélendőnek, mint az állami szervezetek vezetői, egyedül a privatizáció során létező korrupciót ítélik meg egyformán szigorúan. Ahogy a tanulmány megállapítja azt is, hogy a privatizáció az átlagember számára egyenesen a korrupció szinonimája.
Ami e kutatások összevetéséből tanulságként adódik, az az, hogy a megvesztegetés, a szürke ügyletek, az állam kijátszása népi társasjáték, amelyben nem elhanyagolható szempont, hogy az adott ország mennyire szegény vagy gazdag. Egyértelműen társadalmi szemléletváltásra van szükség, a vita csak azon folyik, hol kezdjük a változtatást, alul vagy felül. Az átlagember rossz anyagi helyzetére hivatkozva menti fel magát, a politikus meg arról beszél, hogy egy olyan országban, ahol mindenki lefizet mindenkit, miért legyen éppen ő tisztességes. Ugyanakkor világos, hogy az a szemlélet, amely a korrupciót örökkön jelen lévő, szükséges rossznak, az állami gazdálkodás magától értetődő velejárójának tekinti, lassan érvényét veszti.

A vesztegetéshez két ember kell
A korrupciós bűncselekmények egy részében az ügyészségnek van nyomozati jogköre – például a rendőrséget vagy a vámhatóságot érintő vesztegetési ügyekben. E bűncselekmények felderíthetőségéről kérdeztük a Szegedi Nyomozó Ügyészség vezetőjét, Imolya Imrét.
– Hogyan derül fény ezekre az esetekre?
– Többségében hivatalból tett feljelentés alapján járunk el, melyekhez általában már rendelkezésre áll a megelőző adat- és információgyűjtés eredménye. Olyat régen nem tapasztaltunk, hogy az állampolgár bejött, és feljelentést tett, hogy ügyében a hivatalos személytől ilyen és ilyen ajánlatot kapott.
– Talán mert, aki vesztegetésre szorul, annak vaj van a fején.
– Igen, a vesztegetéshez legalább két ember kell. De több éve létezik a Büntető Törvény 255/A §-a, amely a közélet tisztasága elleni összes bűncselekmény esetében érvényes: nem büntethető, aki még azelőtt tesz feljelentést, hogy a hatóság az ügyről tudomást szerezne, beszolgáltatja azt az előnyt, amihez bűncselekménnyel jutott, illetve az eset összes körülményeit feltárja a hatóságnak. Ez érvényes az aktív és a passzív elkövetőre egyaránt. Ez nem ment át a köztudatba, az emberek talán félnek attól, hogy aktív vesztegetőként felelősségre vonhatják őket is.
– Tegyük fel, hogy valaki mégis bemegy önökhöz, feljelentést tesz, hogy valakit meg kellett vesztegetnie az ügye kedvező megítélése érdekében. Elég az ő vallomása ahhoz, hogy később vádat lehessen emelni?
– Ilyenkor nyomozást indítunk, és az alapügy iratai között megpróbálunk olyan jeleket találni, amelyek megerősítik a feljelentést: menet közbeni megmagyarázhatatlan változtatás, szokásostól eltérő ügymenet, dátumozás. Ha találunk olyasmit, ami megerősíti a feljelentést és a lefolytatott bizonyítás is eredményes lesz, akkor emelünk vádat.
– De ez ritka.
– Kétségtelen, de az ártatlanság vélelme mindenkit megillet. Ha az állampolgárok – feljelentő, tanúk – az eljárásban nem partnerek, akkor a bizonyítékok szorgos „gyűjtögetése” következik, de ez nem mindig hozza meg a kívánt eredményt. Csak olyan ügyben emelünk vádat, amelyben meg vagyunk győződve a bűnösségről. Ettől viszont a magyar közélet nem lesz tisztább.

Korrupció vagy kartell?
Korrupció vagy kartell, a kettő nem ugyanaz. A kartellgyanús ügyekben a gazdasági szereplők beszélnek össze, hogyan osszák fel maguk között az elnyerhető pénzt. Amikor azonban közbeszerzési pályázatok millióin, milliárdjain osztozkodnak, bizony az állam(polgárok) pénzéről döntenek. Egymás között, tényleges verseny nélkül. A legismertebb eset talán a Nemzeti Autópálya Rt. által 2002 augusztusában kiírt közbeszerzési pályázaton részt vevő cégek története. A Betonút Rt., a DEBMÚT Rt., az EGÚT Rt., a Hídépítő Rt., valamint a Strabag Rt. versenytörvénybe ütköző magatartását a Gazdasági Versenyhivatal 7,043 milliárd forintra büntette. Az öt cég bírósághoz fordult, végül idén már a Fővárosi Ítélőtábla is elutasította keresetüket. A cégek ugyanis egymás között megállapodtak abban, ki melyik autópálya-szakasz kivitelezését nyerje meg, ráadásul egymást alvállalkozóként is bevonták az egyes útszakaszok megépítésébe. A körbenyeréses módszernek köszönhetően minden pályázó nyert egy szeletet a tortából.
Ne nevezzük az ehhez hasonló ügyeket korrupciónak, hiszen (jogilag) nem az. De vajon nem megvesztegethetőségről, erkölcsi romlottságról szólnak ezek a történetek?

Alapvetések
Hivatali visszaélés
225. § Az a hivatalos személy, aki azért, hogy jogtalan hátrányt okozzon, vagy jogtalan előnyt szerezzen, hivatali kötelességét megszegi, hatáskörét túllépi, vagy hivatali helyzetével egyébként visszaél, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Hivatali vesztegetés
250. § (1) Az a hivatalos személy, aki a működésével kapcsolatban jogtalan előnyt kér, avagy a jogtalan előnyt vagy ennek ígéretét elfogadja, illetőleg a jogtalan előny kérőjével vagy elfogadójával egyetért, bűntettet követ el, és egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
253. § (1) Aki hivatalos személy működésével kapcsolatban, neki vagy reá tekintettel másnak jogtalan előnyt ad vagy ígér, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Gazdasági vesztegetés
252. § (1) A költségvetési szervnek, gazdálkodó szervezetnek vagy a társadalmi szervezetnek az az önálló intézkedésre jogosult dolgozója, illetve tagja, aki a működésével kapcsolatban jogtalan előnyt kér, avagy az ilyen előnyt vagy ennek ígéretét elfogadja, illetve a jogtalan előny kérőjével vagy elfogadójával egyetért, bűntettet követ el, és egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
254. § (1) Aki költségvetési szerv, gazdálkodó szervezet vagy társadalmi szervezet dolgozójának, illetve tagjának, vagy reá tekintettel másnak azért ad, vagy ígér jogtalan előnyt, hogy a kötelességét megszegje, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Befolyással üzérkedés
256. § (1) Aki arra hivatkozással, hogy hivatalos személyt befolyásol, a maga vagy más részére jogtalan előnyt kér vagy elfogad, bűntettet követ el, és egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.